A "preraffaelizmus" ahogyan a kifejezést olvastam, olyan művészeket hozott össze, akik írók, költők is voltak, mitológiai orientáltságuk pedig a fantasy művelői és kedvelői között szerzett híveket, és szerez mindmáig.
Amikor megkérdeztem magamat, miért tetszenek preraffaelita képek, elsőre női szereplőket említettem, azt hogy volt olyan barátnőm, aki akár modellt is állhatott volna. Álhatott volna, mert óriási az időbeli szétcsúszás, amikor fiatal voltam, elvont organikus absztrakt képekkel kísérleteztem, mára pedig -mint kiderült,- nincsen elég jövedelmem, hogy megoldjam Covid miatt megnehezült életét, ezért inkább nálánál fiatalabb, fotórealista iránt érdeklődött -nálam (!), és ha mindezt egybe tudnám időbe gyűjteni,
személyes besorolást nyerhetne, a mai "Posztraffaelíta" képtervem Hylast eltüntető nimfái közé.
John William Waterhouse vélhetően csak egy-két modellt használt, ennek tudható be lányok nagyfokú egyformasága.
Hylas argonauta volt, az "Aranygyapjúért" kelt útra, antik görög társaival, de egy ízben, -amikor kikötöttek,- vízért ment és örökre el is tűnt.
Mitologikus eredet gyakorta álomeredetű, és bár nimfák nem egyértelműen gonoszok, nem halhatatlanok, több ezer évet is élhetnek. Látnokok, gyógyítani képesek. Hesiodosz görög költő szerint legalább háromezer kóborol a mai világban.
Ha hinném, azt mondanám, egykori barátnőm Limniadi, tavi nimfa (volt?,) hiszen Balatonon ismertem meg, ami állomszójáték szerint Bal-os szituációt idéz, de később elköltözött a görög tengerpartra.
Akárhogy is van, Hylast a nimfák szexuális csábítással álávonták érzelmi- és képi,- mélységes világukba, mélytudatalattiba.