2017. augusztus 12., szombat

Vitathatónak szánt,- tudott,- hitvallás

Michael Vincent Manalo


Napi rutin, hogy az interneten végignézek képzőművészeti gyűjtőhelyeket. Ez a foglalatosság nagy élvezetemre van, és amikor megpillantok egy nekem tetsző festményt, rákeresek az illető művészre.
A jobb munkáit elmentem, és néha felkerülnek ide is. 
Az első élmény, amikor kiválasztok valakit, nálam sem szokott sokkal több lenni, mint hogy valaki átlépte az ingerküszöböt.
Régebben, amikor talán frissebb szemmel kalandoztam, több volt az azonnali lelkesedés, és akkoriban, mást sem tettem, mint saját  napi feldolgozásom, naplóm, végiggondolásom alá soroltam az újdonságokat.
Minap erről írtuk, hogy a tömeg kigyengíti az azonnali élményt, és elkezdődik az alapélmény-időszak csodakénti visszavágyása. Tehát van egy vágy, egy differenciálatlan elvárás és erre az élmény-elvárásra várakozás. Talán itt le is áll a dolog, még akkor is, ha az illető valamennyire érdekelt művészeti téren.
Én ezt nem tehetem meg! 



Akkor sem tehetem meg, ha ennyi idő után elsőre, a képi megoldások nekem is ismerősek valahonnan, látom a képi világtendenciákat és talán kategorizálni is tudnám, dolgozatokat írni és felsorolni fiókokban neveket, műveket. Ez sem mellékes dolog. Ez a feladata egy művészettörténésznek.
Én becsülöm a művészettörténészeket, ha nem merevednek bele, saját legvirágzóbb korszakukba, nem hivatkoznak már régen felülvizsgált, aktualitást vesztett filozófiákra. Nem hivatkoznak, bár azt a zseniális esetet is el tudnám képzelni, ha ezt egy olyan, időből kizuhant művésznél tennék, aki mondjuk a világháború utáni korszak valamelyik iskolája szerint fest.
Nem  művészeti irányzatok időbeli sokféleségével van gond, hanem amikor egy vonatkozás ismétlésén, nem jut túl valaki. Ez a vonatkozás, pedig semmiben nem haladja meg, az eredet teljesítményeit, tehát semmi sincsen bennük a mai magas kultúrából.


Használhatnék kevésbé drámai kifejezéseket, sarkításokat. Mert amit itt leírok, az sarkítás. Senkitől el nem vitatható, hogy szemléletileg régebbi korszakok gondolati szintjein élje meg jelenét, és önkifejezésében ne hidakat akarjon teremteni. Az önkifejezés egyetemes jog kell legyen.
A múltban élők is a jelenben élnek, és megtalálják, megtalálhatják saját közönségüket, akiknek képesek mondani valamit, az az egy jelenhorizont olyan rugalmas, hogy más jelenekkel átszínezhető.


Tehát az ítélet, hogy nem az én jelenhorizontomon belül felbukkanó képeket látok magam előtt elvonulni, egyfajta relatív vaksághoz, érdektelenséghez vezet.
Még saját horizontomon belül is ismétlődésekkel találkozom, ismerős víziókkal.
Mivel  képek újra-teremtése napi gyakorlat, már első ránézésre tudom, van előzetes tudásom, hogy az ismerős vizuális tematizációkban van valami eredeti egyéni ötlet, vonás. Ez a vonás talán csak annyi, hogy új-módon fejt ki egy régi igazságot, vagy a saját -és tulajdonképpen minden más, eltérő horizont alapján megkérdőjelezhető valóságomban,- felhívja valami aktualitásra a figyelmemet. 


Így lehetséges, hogy egy konzervatív, napi szinten közérthető, nagy technikai tudással megfestett mű, számomra használhatatlan, viszont egy látványközhely-gyanús konstrukcióban előbukkan valami.


Az is lehet, hogy a kép igazsága is ismerős, talán maga a megoldás is, mégis valamely fontos korszakstruktúrához kreatívan társítható.


Michael Vincent Manalo munkáit festményeknek néztem, -talán részben azok is,- és amikor a szerző nyomába eredtem, meglepetten láttam, csaknem mindegyik alá az van írva: fotó-manipuláció.
Tulajdonképpen értem, ez olyasmi felvállalása, amihez képest  köznapi gondolkodás fáziskésésben létezik. Mert  fotó alatt valóságdokumentáció mechanikus rögzítését értjük, festészet alatt, pedig egy talán nem is létező, gondolati és kézügyességre épülő olajfesték bravúrt, ami mégis csak ismerős témákba, vallásba, mitológiákba, rogyásig ismételt portrékba és tájképekbe torkollik.

Azt gondolom, ez a patikamérlegszerű besoroláskeresés fontos is lehet, azonban eltakarja a valódi kérdést. Vajon egy kép megragad e engem? Vajon egy kép mechanikus rögzítése a külső világ rögzítési-típusai között, vagy kreatív útkeresés a történetileg adott jelenben?!
 Duchamp korszakos hivatkozási alapunk. 
Duchamp  ötletben,  gondolatfestészetben és nem  vászon előtt izzadásban hitt. Az ecset csak lényegtelen eszköz.  
Kérdés, hogyan tudunk az agyunkkal festeni?!  


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése