2017. július 30., vasárnap

Nyelviségen túl...

Mit értek nyelv-utáni állapoton?!
Nem feltétlenül és kizárólag  posztmodern terminológiát. Ezt a kifejezést átemelem  világnézetemre, saját fejlődésemre utaló szerszámos-ládám eszköztárába.
 Művészet azért nyelv-előtti és nyelv-utáni, mivel a műalkotás előzetesen differenciált élményből merít,  kreativitás nem logikai, hanem képi és érzelmi agyféltekéből merít, és kibontás nélkül is intelligens. 
A nem metafizikai, hanem lételméleti megközelítés, hogy a fontos tárgyakhoz közmegegyezéses tartalmak nélkül közelítsek, és azt pillantsam meg, ami önmagától megmutatkozik.
Ez kijárat  sémák nélküli világba, oda ahol  komplexitás, nem nyelvi redukció után ölt testet, nem abban nyeri el végső használati értékét, hanem az emberi élmény intenzitásában, az igazság megmutatkozásában, ami nem mozdulatlan, nem is felmutathatatlan, viszont eszköztárát tekintve inkább képi, érzelmi, mint nyelvi, logikai, redukált.
Mint tudjuk az esszé is szívesen alkalmaz szimbólumokat, hasonlatokat, analógiákat. Úgy ábrázol, hogy nem mennyiségi, tapasztalati vagy matematikai leírásokkal operál, hanem érzékeltet és rámutat.
Megmutatom  tárgy körülhatároltságának, kapcsolati dominanciáinak viszonylagosságát, és cseppet sem bánom, ha holnap ugyanarra, más fényszögből látok.
Szerintem egy festményt nem lehet metafizikával megragadni, még akkor sem, ha képzett szaktekintély teszi. Erről volt szó, minap.  Nekem már az is öröm, ha egy megnyitón valaki, nem akar lényegi megfogalmazásokkal rávenni, hogy ugyanabban a vizuális kalodában lássam a világot.
Sajnálom, de filozófia nélkül, metafizikával nem azt látnám, amit látok, tudatosítás nélkül csak élmény és puszta metafizikai ítélet marad.  Nyelvi reflex nem megspórolható, azonban szerszámos-láda, nem pedig eszköz valami alátámasztására, valaki meggyőzésére.
Egy festmény ha jó, elégséges. 
Nyilván nem lenne autentikus az sem, ha nem tudnám megfogalmazni, hogy mit is csináltam, de ez igazából rám, vagy szűk környezetemre tartozik. 
Nem hallgatok arról, amit tudok, de azt vizuális nyelven mondom el. 
Minden más maradjon rejtélyes, titokzatos,  újra alkotott, ismételten megteremtett.

2017. július 28., péntek

Mi az ami igaz ?

Fogalmam sincsen, kell e filozófiai átlátóképesség, ahhoz, hogy valaki igaz képet fessen?! Az igaz szó önmagában semmit nem jelent. Az igaz szó csak kontextusba helyezve az ami, és talán az eltérő nézőpontok elégségesek a módosításhoz. Nincsen örök igaz, csak mereven kijelölt határok.
A matematikai igaz is lehatárolt peremfeltételeket igényel, és lehet egy matematikai rendszer ellentmondásmentes, ameddig egy másik, eltérő rendszer is az, de a kettő soha sem vegyíthető.
Ha valaki  közmegmeggyezést, egzisztenciális érdekeket követ, neki más lesz az igaz, mint annak, aki a határokat szeretné feszegetni, mint aki "át szeretne jutni a horizonton."
Talán saját magamat is korlátok közé szorítom, amikor azt gondolom, hogy a posztmodern korszak, modernre gyanakodva tekintő, azt meghaladni akaró törekvését, a lételméletet irányadónak tekintem.
Talán meg kell értenem, hogy aki intézményes keretek és érdekek mentén tekint rám, annak én is deviáns módon hatok.
Mindebből annyi következik, hogy a festő útja egyéni út, és az intézményes alkuk is kérdésesek. Mindenki annyit vállal, amennyit el tud viselni, amennyi mellett  nem fagy bele egzisztenciális érdekekbe, ha az egzisztencia alatt anyagi, metafizikus kereteket értünk, nem pedig létkereteket.
Lehet, hogy nem abból élek, hogy festek, és a megélhetésem közelít a modern rabszolgasághoz, a társadalmi elviselhetőség határaihoz, és mindez egy történeti, politikai, politológiai aspektust generál, miközben művészeti szempontból igyekszem a leggyorsabb fejlődés lehetőségeit fenntartani.
A helyzet sarkításokkal leírt, és talán holnap már nem is így látom. 
Azt azonban látom, művészeti szempontból ahányszor megalkudtam,  végül mindig paradigmát eredményezett. 
Ugyanakkor   szabad tétek is bizonyulhatnak tévedésnek. 
Egy igazán jó festmény (pedig) nyelv-előtti, vagy nyelv-utánin természetű. Adódik, hogy nekem a nyelv-utáni lesz a kézenfekvő.

2017. július 27., csütörtök

Ha én zseni lennék...

Nem szeretném elvitatni senki kenyerét. 
A festészet meglehetősen régóta iparszerű tevékenység. Kezdetben ki keltet szolgálnia  vallási igényeket, olyankor amikor  katedrálisok hozták  adott korszak csúcsteljesítményét építészetileg,  lehetetlen szögek és perspektívák ellenére lenyűgöző vizuális hatásokkal kellett festőzseniknek operálni.
Aztán  nemesi udvartartások luxusigényeit szolgálták ki, a polgárság megjelenésével, pedig tehetősebb rétegeket. 
Ma  posztmodern galériák, kiállítási terek havonta váltják vizuális repertoárjukat,   piac és art-ipar  preferenciái pedig csábítást jelentenek a képalkotás eredeti feladatához képest. 
Ezen a ponton azután, joggal hangzik fel fejünkben  több-szólam, mert populáris filmek látványterveire éppen úgy szükség van, mint reklám ötletekre,  bekeretezett vászon pedig, valami önmagát túlélt, speciális részterületre látszik visszaszorulni...
Mindez az evidencia, azért jutott eszembe, mert nem egyszer szembesültem azzal, hogy a speciális részterület bemutatóin, valamilyen formában szóvá-teszik, hogy ne a művész, hanem  művészet történész mondjon  festményekről okosat.
Tetszik érteni! A művész nem autentikus!
A művészettörténész nem fest, a festő meg nem beszél... Egyszerű munkamegosztás. (Eltérő tekintély szerkezet.)
- A festő nem ér rá agyalni.-mondta egyik szakmabeli ismerősöm.- Festő  festéssel van elfoglalva.
Hát legyen.
Szeretnék zseniális képeket festeni,  mai korszakról. 
Titokzatos képeket festenék, amiben  szemlélőt elvezetem  képi elemek élményének perifériájáig, ahonnan vagy visszafordul, vagy  ábrázolt mélyére néz, és feldereng előtte  fenomén, az asszociatív komplexitás játékmintázata, a folyton módosuló igazság, a létezés élő, létre való tekintete... 
Gyanítom, ha elérném ezt a szintet,  ennek a szintnek megfelelő művészettörténészt kellene beszereznem...
Ha meg sémákat követek,  lényeget keresek, nem fenomént, akkor meg úgy is mindegy... 
Legalább elhiszem, van aki megmondja, -mert hat évig ezt tanulta,- érti amit csináltam... El tudja helyezni, be tudja korszakolni, odavágó idézeteket tud kiemelni és mondani... 
Mert akkor így, én nem értem, -de, ha nem értem, nem is tudom, - hogy itt van, létezik egyáltalán, bármiféle probléma....

2017. július 26., szerda

Beszélgetés a témával kapcsolatban.



Az alábbi beszélgetést bemásoltam ide. Talán Csaba és Dani megbocsájtja,-hiszen ott (Facebook) is nyilvános amit mondtunk.- Viszont ha már művészettel foglalkozunk, és annak adott ága kerül a figyelembe, nem árt a differenciált kép. Nem mindegy, mivel ha street art motívumokat használok, akaratlanul is festménybe kerülhetnek viszonyulási motívumok. Hozzáteszem, amikor a képet terveztem, bizonyára nem ez az aspektus járt a fejemben, azonban ha sorozat lesz, ki tudja, mi kerül át.
Ezen túlmenően -nyilván Csabának is,- inspiráló témával való foglalkozás. Az élmény nem csupán korrigál, de nekem a beszélgetés közben rémlett fel, hogy aszfaltrajzok is felhasználhatóak lehetnek. Majd kiderül.


"Csaba Jávorka Hát ez azért TÖBB MINT STREET ART......biztos vagyok benne hogy remek.lesz.....
A Döbbenetem viszont nagy....UGYANIS UGYANARRA JÁR AZ AGYUNK MOSTANSÁG:
....a street art engem is izgat.... de mint (akárcsak téged) táblaképben továbbgondolt filozófia érdekes a számomra. A következő képeimben szerepel majd a street-art képi világa persze a megszokottnál egy kissé örvénylőbb módon.
Szóval minimum érdekes lesz..... ha mi ketten ugyanazzal rukkolunk elő teljesen másképp....
Inspiráló.....( remélem mindkettőnknek....)
TetszikTovábbi reakciók megjelenítése
· Válasz · 23 órája · Szerkesztve
Kezelés
Zsolt Rékai Kíváncsian várom mit hozol ki a témából. Igen, mindkettőnknek inspiráló, ha egyéb változatban látjuk ugyan annak a továbbgondolását.És abban is igazad van, többnek kell lennie, mint egy populáris műfaj, -amiben azért vannak kiemelkedő műalkotások is. Én arra gondoltam a city sorozat egy teljesen más, ráközelítő aspektusát nézem meg, tudok e mondani dologról valami rejtettet...
Lődör Dániel Mi az, h több mint street art? Ugyan kérem! Zsolt, én nem is értem. Te most ezt felfested majd a Tesco falára nagyban? Esetleg bele is tagelsz?
Lődör Dániel Mi AZ hogy a street art képivilága? Olyan laza meg csöpög a festék indokolatlanul? Hogy is van ez?
Tetszik
Válasz · 18 órája
Kezelés
Zsolt Rékai Szia Dani:) Bár Csaba szavaira reagáltál, mondom a magamét :)Nem nézem le a street art-ot, bár egy mai népművészeti fajta, mint olyan populáris, lázadó, olyanok csinálják többnyire akik a várost őserdőnek nézik. Ellen-kultúra, de bizonyos értelemben minden magas-művészet is az, mert fellazítja a régit. Akkor most, amit szeretnék, ennek a kettőnek az egyesítése:) És remek dolog, hogy ez téged ennyire felizgatott! Ismerlek, ismerem a grafikáid, és ez érthető. Bár reciprok vagy, mert a street art legjobbjai kiválnak, divattervezők lesznek, vagy grafikusok, betagozódnak abba, ami ellen addig lázadtak. Te végzett művész vagy, és cseppet sem lepne meg, ha az Oxfordi éjszakában összefutnánk, csuklyás kabátot viselnél és színes spray-val fújnád a kampusz falát :
Lődör Dániel Szia Zsolt, örülök, hogy reagáltál. Volt egy átmeneti idôszak Magyarországon amikor a street art divatos lett és a mûvtörténészek számára is nyilvánvaló lett, hogy a témát a graffititôl különválasztva érdemes kezelni. Nálunk a 2000 es év környékén igazán beindult nem csak fôvárosi szinten a street art mûfaj. Nyilván nálunk ez jóval késôbb tudort kibontakozni mint nyugaton. Illetve ebben a tekintetben mi másoljuk is a nyugatot. Azt csináljuk, az az új divat amit ôk már unnak..
Végsôsoron Ami fontosat szerettem volna lerögzíteni a beszélgetéshez az a következô:
AZ utca mindenkié. Utcamûvész is lehet bárki. Nem feltétlenül kell hozzá sötétség és kapucnis felsô.
Street art egy matrica az oszlopon. Street art egy performance a járdán Ami mellett az emberek nem sétálnak csak úgy tovább. A kalapozó utcazenész is street artot mûvel. Egyébként a képzômûvészeti vonatkozását nézve a dolognak, gyakran a grafikusok foglalkoznak street art-al szabadidôben. Kevésbé jellemzô, hogy AZ ûgyesebb utca firkászokból egyszer csak grafikus válik. Köszönöm a figyelmet. Az bosszantott csupán föl mikor láttam leírva, hogy valami (esetünkben egy grafika) azért lehet több mint a street art.. Értelmezhetetlen. Leheta madárfütty TÖBB mint az állatkert? Én a részemrôl szereetem az állatkertet. Még jó madárfütty is lehet benne.
Street artot nézegetni hosszasabban pedig megéri Berlinben. Putty.
Szép napot mindenkinek!
Zsolt Rékai Hát köszönöm. Valóban igaz, hogy időnként az utca lehetetlen rondaságát tüntetik el, valami eredeti ötlettel, és ez közel sem rongálás. A dolognak valóban számtalan rétege és leágazása van. Bár, hogy is áll a dolog, köszönet, hogy differenciáltad a képet. És valóban, nem feltétlen kell sötét és kapucni, hiszen a magas-ház bontásának kerítésén is magas-szintű művek voltak, amivel a helyi sajtó is, foglalkozott, hogy meg kellene menteni, és a felüljáró pillérein is hasonló művek voltak, amit az átfestés után, jóval gyengébb graffitik váltottak fel. Azt azonban látom, mindenképpen érdemes foglalkozni a dologgal... Az már bizonyos, amit festeni fogok az beemel street art motívumokat, ám nem akar azzá változni. Kapucni és spray csak akkor kell majd, ha nagyon csapnivalóak lesznek! :)
Csaba Jávorka Dániel, Köszönöm. Értem...... 😉
Tetszik
Kezelés
Lődör Dániel   :) "

2017. július 25., kedd

Street art

Street art a munkacíme a következő festménytervezetemnek.
Nem állítom, hogy  grafikán sok látszik. Egy festményterv inkább formaterv, mint grafika, bár néhány esetben maga a festményterv grafikája igen látványos. Arról nem is beszélve, hogy sok az öszvér, vagy klón megoldás, mostanában én is hajlok rá, egyre jobban vonz. 
Talán éppen az előkészítő szakasz dönti el, mi lesz festőibb, grafikus, vagy éppen hiperrealistához közelítő.
A Street Art vélhető munkacím, és könnyen lehet, sorozatot csinálok belőle. Azon dől el, mennyi egyéni ötlet csiholható ki, ebből a populáris(?!) műfajnak továbbviteléből.
Az első képen, a háttérben látható, meglehetősen élénk színű falfestmény előtt, autógumin ül egy lány, mindenféle grafikus szeméthalmok közepette. A ritmust itt az ülő és fekvő nőalak ellentéte, egymásba játszása adja. Ennyi elég is felvezetőnek, a kép mélyén lévő fenomén ennyi alapján már megmutatkozik.

2017. július 22., szombat

Idők az időben

Dr Havas Csilla kérte, küldjem el negyedik festményemet a miskolci galériája számára. Nagyon örültem, hogy tetszik neki a "Zöld enteriőr". Még száradnia kell, hiszen két napja fejeztem be, ám ha kitart a meleg, az ebből a szempontból éppen kapóra jön. Valamikor a következő hét közepe felé ránézek, és ha eléggé megszáradt lelakkozom, pontosabban lefújom, némileg oldott matt lakkal.
A matt lakkot azért szeretem mivel a száradásnál kissé megfakuló színeket visszaélénkíti, valahogy szebbé teszi, egységesíti a tónusokat, és nem csillog, úgy mint a selyemfényű. 
Persze ez ízlés dolga, van aki a fényes felületeket szereti.
A lefújás pedig a simán ecsettel felhordás helyett, -a nem túl nagy méretű festményeknél,- azért előnyös, mert ha a kép nem is száradt meg teljesen, nem keni szét a legnehezebben száradó fehér színt. 
Ezeket az ember gyakorlatból megtanulja. Régebben volt olyan, viszonylag sötétebb tónusú festményem, ahol elsiettem a folyamatot, és bár a kép felülete nem kenődött el, a lakk hígítója kioldott annyi fehéret, hogy az ecset enyhén tejszerű, ködszerű réteget vont. Nagyon nagy szerencsére, a hatás lágyított és így még talán, jót is tett a képnek.
Üzenni kellene az évszázaddal későbbi restaurátornak, ne lepődjön meg, ha eltávolítja a lakk réteget,
nem egészen az a hatás tűnik elő mint első ránézésre.
Ám emiatt fájjon az utókor feje, nekem pedig amiatt fáj, hogy lesz e egyáltalán utókor aminek az én festményeim efféle gondokat okozhat.
Túlzottan azért nem aggódom. Nem hiába képezik hat éven át a restaurátorokat, ami biztosabb szakma mint a festőé. Láttam olyan előzetes és utólagos fényképeket, ahol a sérült részek pótlása, valódi festői tehetséget igényeltek, és gyanítom, a végeredmény színvonalasabb lett, mint az eredeti festmény újkorában...

2017. július 19., szerda

Zöld enteriör

 Rékai Zsolt: Zöld enteriőr (51x71 cm)



2017. július 18., kedd

Kismányoky Károly kiállítás a Nick galériában

 Iványi Helka fotói



























Ennek a kiállításnak lemaradtam a megnyitójáról. Utólag amikor a városban jártam, bementem Krisztiánhoz.
Egy pohár sőr mellett beszélgettünk a kortárs művészetről, a vezető irányzatokról.
Azt is megtudtam, jövőhónapban a galéria nyári szünetet tart azután szeptemberben a minden évben megrendezésre kerülő Beton szobrok kiállításával indul az év (?!) Ha nem is a naptár szerinti....


2017. július 17., hétfő

Szelfi

Rékai Zsolt: Szelfi
92x92cm




2017. július 14., péntek

Emlékezés Csontváryra

Jávorka Csaba festménye





Folytatva Csaba festményeinek elemzését, egy számomra élvezhető, élményt nyújtó, azonban textuálisan nehezen elemezhető alkotáshoz értem.
Az alkotások olyanok mint  álmok, sőt az erős rokonság miatt, éber vízióknak is nevezhetnénk.
A szürrealisták felismerték, hogy  natúr tudattalan tartalom, átalakításra szorul, hozzá kell igazítani  látványt  vizuális közmegegyezéshez, legalább esztétikai szempontból, és ezt stilizálásnak nevezi a szakirodalom. (Az más kérdés, hogy az esztétika ma mást jelent mint régebben, posztmodern gyanúval tekintünk  metafizikai definícióira.)
Olyan ez mint a freudi kettőzés, holott egy dolog két oldaláról, összetartozásról van szó.
A tudattalan intelligens és hamar kiépül a festés-meditáció köztese. Ezt úgy fordíthatnám lételméleti hasonlattal, hogy a tudattalan benne van a tudatosban és én benne vagyok a tudattalanban, ami nyilván nem egy bal agy-féltekés, logikai, metafizikai kondíciókat felhasználó (általános) tudatállapot.
Ez a tudatállapot képi-érzelmi, szimbolikus, analóg, kreatív.
Ez a köztes Heller Ágnes olvasatában a Selbs
Csaba képeinek állandó kísérője a spirál, ami jobbra forogva felszabadít, a szellemi tartományok felé ragad. A kiinduló szögletes-absztrakt formák csavarodni kezdenek és elveszítik mereven kijelölt matematikai-geometriai lehatároltságukat.   
Gömb formáció a teljesség formációja. 
Humán vonatkozásban az egész ember, nem csak a logikai, térhez és időhöz, szűk kulturális klauzúrákhoz láncolt lény. 
Az egész ember talán még mindig nem korlátlanul szabad, de a lehető legszabadabb.
A felső két osztás  felfogható a látás dualitásaként, de a hegyek látványa egységes terrénum.
A fekvő félhengeres alakzat  belső horizontális-mutató, ami a külső (vertikális) erőfeszítés irányába mutat.
 Hegy álomban nagy erőfeszítés, hegyre feljutni pedig nagy eredmény, természeti-humán viszonylatban az elérhető legszélesebb, (természetes) perspektíva. 
Végül legegyszerűbben, asszociatíve is megragadható a kép. Címadó rokonság nyilvánvaló.

Kosztka Tivadar - A Nagy Tarpatak völgye a Tátrában



2017. július 12., szerda

Szelfi kiegészítés


A képet megfesteni, mérete miatt is, -kezdetben,- sziszifuszi munkának gondoltam. 
Az mindig is úgy volt, hogy az első felhordott olajszín-differenciák idején létezett  úgynevezett "kaotikus korszak", amelyen csupán tapasztalat és elszánás visz túl. Talán ez  a szakasz, ami miatt legszívesebben önmagam elöl is eldugnám az egészet, és bizonnyal le takarnám, ha nem félnék,  rejtés még inkább összemaszatol mindent.
Ezután kezdődik  "finomítási szakasz". 
Teljesen kiszámíthatatlan preferenciák alapján dolgozni kezdek egyes részleteken, leginkább azokon, amelyek a legnehezebbnek látszanak.
Ennél a képnél  lány pulóvere vitte el  legtöbb időt. Az eredeti nézőkép nagyítása nem sokat segített, mivel  nem túl erős tónuseltéréssel látszó bepontozódás optikai hatása gyorsan szétesett pixelekre.
Maradt mi szabad szemmel is látható volt. 
A sötét redőkből kiindulva, vékony tűecsettel szürkés, lilás és tompított világos színnel,  átlátszó foltocskákat hordtam fel. Száradás, vagy inkább szikkadás után, újabb pointillista  rétegek következtek. Itt-ott megkíséreltem keveset felvinni  környezet színeiből, amit azután nagyrészt el is tüntettem, visszapontoztam, hogy ne koszfoltoknak látszanak.
Ahol az ecset érintése intenzív széleket hagyott, azt újjal érintve lágyítottam. Ez az erős oldás miatt nem volt nagyon nehéz.
A képen minden további részlet kevesebb ráfordítást igényelt. 
 Még a lány arcára hordtam fel több réteget, de az evidensen jóval árnyaltabb  környezeténél.
 Festményfotóról utóbb, - most már naplóbejegyzés kapcsán,- újra megkíséreltem  pulóver részletet kiemelni.   Eredmény ismét, nem teljesen az amit vártam, vagy ami igazából, szabad szemmel látszik. 
Nem is nagyon nagy baj.
Az optikai hatás -festmény egésze szempontjából,- kielégítő. 

2017. július 11., kedd

Szelfi

Mostanában szépirodalmat olvasok, ha úgy-tetszik fikciós irodalmat, olyanokat, amelyek mégis a valóság irányába mutatnak. 
Amiről aktuálisan beszélek Takács Zsuzsa: A sóbálvány.
Az egyik tárcanovella így indít: 
"Hogyan és meddig?-kérdezte hősünk, aki hajlamos volt a metafizikus gondolkodásra."
Takács Zsuzsa már a kezdő kérdéssel demonstrálja, tudja mi az a metafizikus gondolkodás. Nem kell ahhoz filozófusnak lenni, csupán beleszületni abba a világba, amely mindent (mindenkit) ki és felmér, nem izgatja, hogy  világegyetem bármely pontja lehet zéró, indítási térkijelölésre, mivel az mindig ott kezdődik ahol ő áll, és ott végződik,  odáig terjed, ameddig preferált közmegegyezés jónak látja.
Az indítómotor felbőg, azután dekonstruálja "Z"-vel kapcsolatos kijelentését. ( Z amugy a szerző alteregója!)
"..becsukta a Megritte albumot."

Ezt az ellentmondást nem fogom szétberhelni. A metafizikus gondolkodás is képes kezdeni valamit  szürrealizmussal,  álmokkal.  Például irracionális, zagyva, komolytalan festészetnek tartja. Oly annyira, hogy  metafizikus festészet pontosan reciproka a saját világképének. 
Azonban Z nem De Chirico albumát nézegette, bár ennek itt nincsen nagy jelentősége.
Azért nincsen, mivel Takács Zsuzsa és D egyszerre azonos és nem azonos. 
D szinte minden novellában álmodik valami valószerűt, ami azután belefolyik a valóságába.
Az álom és valós valóság szövegdekonstrukcióját azután nekünk kellene elvégezni, ám ki agyal egy olvasási élményen?!
Lezáratlan erőtereket, csak írók és festők forgatnak képiségbe...

Ott vagyunk de nem szakítjuk  partot. Mindez, csupán személyes felvezetés. Felvezetés az aktuálisan festett festményemhez, amelynek grafikáját Retró szelfi -megnevezéssel mutattam meg, ám munkacím elejét eltörlöm. Eltörlöm, mert minek szájba-rágni  nyilvánvalót, ami ráadásul nem is kizárólagos réteg. Akarom mondani, ez is amolyan "Hogyan és meddig?"

A festmények pontosan onnan jönnek, ahonnan az álmok. (Szürreális) 
 Impulzusok alá hullanak  tudattalanba,  kreatív én újra rendezi elemeket saját analógiái alapján és visszaküldi szimbólumként. 
A festmény így olyan mint egy intenzív álom, miközben könyékig festékesen el vagyok foglalva 
maieutikával, millió szállal gyökerezik  jelenlétbe. 
Álmok és festmények természetesen lefordíthatóak, a fordítás azonban mindig részleges. 
Festeni éppen ezért olyan, mint út vissza  gyermekkorba, ahol álom és valóság között még amúgy sincsen lényeges különbség.

Részlet  Szelfi című festményemből.





2017. július 9., vasárnap

Művészeti munkamegosztás

Újabban szépirodalmat olvasok.  
Hosszú időszak telt el, filozófiai tanulmányokkal. 
Talán azzal kezdődött, hogy esztétikát szerettem volna tanulni, de összevonták a Szabad Bölcsészettel. Mivel anno nem érettségiztem filozófiából, filozófus barátomtól kaptam egy egyetemi jegyzetet. 
Kezdtem  görögökkel, át a Patrisztikán, és jött Kant, Hegel stb.
Nagyon tetszett, kivéve Arisztotelész- amúgy zseniális,- logikai kijelentés-formációit. Illetve azokból is tanultam, csupán memorizálása emlékeztetett a matematikára.
Mivel  tankönyv még az elmúlt rendszerhez kapcsolódott, így  posztmodern filozófia áttekintésére ezek-után került sor.
Ekkor már tudtam, hogy nem fogok filozófiát tanulni, viszont  korszak filozófusainak megértése, nagyon érdekfeszítőnek ígérkezett.  Remekül kapcsolódott mindez,  festészeti gyakorlathoz.
A tény nem igazán meglepő, hiszen filozófia és művészet kart-karba öltve jár.  
Művészet feladata, aktuális valóság feltárása,  filozófiáé, pedig a gondolati reflexió.
Mosolyogni való, amikor docens művészettörténész nem tudja, hogy  posztmodern érvényben van, - azóta professzor,- és a kérdésre, hogy mi van akkor (?!) a posztmodern egyetlen jellemzőjére utal.
Mosolyogni való, amikor informel festő kiállításmegnyitóján, metafizikai meghatározások hangoznak el, -véletlenül tudom,-Babits kortársától. 
Dolog fel sem tűnik senkinek. 
"Festő fest és nem agyal". Ezt a művészettörténész mondta. 
 Festő az fest,  művészettörténész az meg besorol, megmagyaráz és kiállításokat nyit meg.
 Teszem azt, amit most leírok,  sarkítás. 
Dekonstruálva át is húzóm visszamenőlegesen az egészet, beérve az iránnyal, ahova gondolatsor mutat.
Mert vannak zseniális művtörisek, és totálisan gaggyant művészek (is).   
 Művészeti ipar és tudásgyár, mélységesen modernitásba ágyazott,  közvélemény átlaga pedig vizuális 18. század és  mai popkultúra között inog. 

Na itt egy kis mém.  Facebookról szedtem le:)






2017. július 5., szerda

Fotórealizmus



Sándorfi István festészete sok művészt megragadott és továbbgondolásra késztetett. A hiperrealista festők mindig is felhasználtak fényképeket, leginkább nagy mélységélességű felvételeket, amelyeken több megjelenik mint szabad szemmel. 
Nemrégiben kortárs szürrealisták megnyilatkozásait hallgattam végig egy videón, hogy négyzetrácsozástól kezdve diavetítőt, vagy projektort is felhasználnak műveik létrehozására.

Jeremy Geddes festészetéről már beszélgettünk, rengeteg publikációt, nyilatkozatot elolvastam vele kapcsolatban, és az visszatérő elem volt, hogy tagadta a fotórealizmusát, illetve a festmények létrehozásának technikájáról soha sem beszélt.



Hozhatnék más példákat is, de maradjunk Sándorfi István műalkotásainál.


Sándorfi műtermében készült videó-riportban is ott látjuk a diavetítőt, ahogyan munka közben kivetíti a festményterveit, és emlékeim szerint az is elhangzik, hogy technikai eszközt használ a formák előrajzolásához.
Ö maga nyilatkozza, hogy az így nyert festmény pusztán egy festett fénykép, aminek elkészülte után azt meg kell dolgozni, hozzá kell adni azt a pluszt, amitől a festmény festmény lesz.
Mindez azért jut újra és újra eszembe, mivel a köznapi emberek első reakciója: -Ja, hát ez csak egy fénykép másolata!!
Ez egy olyan metafizikai-reduktív kijelentés, amivel egy egészen komplex műalkotást is puszta dekoráció szintjére lehet visszakaszálni.
Nem régen egy fővárosi kiáltáson, amikor a megnyitó előtt már falon voltak a festmények, bejött a portás és mivel nem tudta kivagyok, előttem minősítette féléves munkámat a fiatal rendszergazdának.
-Ez semmi, ez érdektelen, ez még úgy-ahogy, ezt nem is tudom micsoda. -mondta, miközben meg sem álltak a képek előtt.
-Szakértő,-jegyeztem meg mosolyogva Lillának.-Itt évek óta, havonta más és más megnyitókon vehet részt.
Persze ez a típusú "rablás a tavon" nem általános, de folyamatosan akad valaki, aki elhivatott kiosztani a füleseket.
Engem az is zavar, amikor élethű módon festő alkotók, közreadják a létrehozás fázisait, bizonyítva kézileg történő létrehozást, csak mert a laikus közönség még a plein art-nál tart.
Emlékezetes Csontváry mit kapott a kortárs művészektől, és előhozták a képeslapokat, amiről nagyalakú festményei készültek. 
Mit ne mondjak, ha valaki megnézi  Mária kútját eredeti fotón és magát a festményt, nem is érti miről beszéltek.
Duchamp utálta a sok pepecselést, ráfordított órákat a festészetre, és arról álmodott, hogy talán eljön az idő, amikor nem kézzel, hanem aggyal lehet festeni.
Ez egy korai posztmodern szemlélet, ám úgy tűnik, sok kortársunk valahol két világháború között rekedt meg vizuálisan. 
Engem az sem zavar, ha valaki camera obscura-t használt a középkorban, ha ezzel a kor szintjén festett.



A dolog semmit le nem von az elkészült művek élvezhetőségéből és úgy tűnik, kereskedelmi értékéből sem. 
Mindez mellékesen jutott eszembe, miközben tisztáztam egy tévedésemet.





Jordan Tiberio fotóira véletlenül bukkantam, és első ránézésre feltűnt  kapcsolat Sándorfi festményeivel. Az elködlő testek a lét mulandóságára, időbeliségre utalnak, és azt képzeltem stílus alapján, hogy  művész vagy fél évszázada exponált.
 Sándorfi előzményeknek néztem  dolgot. 
 Kiderült, hogy a fotósnő ma, 2017-ben 24 éves, és így dolog, legfeljebb fordítva lehetne igaz. 
Valójában teljesen mindegy, van e kapcsolat -festő és fényképész között,- vagy nincsen.
Tiberio fényképeinek retró jellege önmagában izgalmas.
Zárásként mutatok néhányat.