2017. június 30., péntek

Életerő

Jávorka Csaba Életerő

A fa, az élet fája, álomban az emberi sorsot szimbolizálja. A gyökér a láb analógiája, ahogyan állunk a földön, egzisztenciálisan. Törzs az az élet dereka, a lomb kiteljesedés, ameddig a gyümölcs azt mutatja, erőfeszítéseink mikorra érnek be, mekkorák és milyen minőségűek. 
Az erdő a tudattalan szimbóluma, az a hely ahol Dante az emberi élet delelőjén eltévedt és rátalált a pokol bejáratára. 
Álomban  életerőt a vér szimbolizálja, azonban szó sincsen merev értelmezési korlátokról.
Ha úgy-tetszik baloldali fa a múlt, a teljes lehetőségegyüttes érintetlen, a törzsén a hajnal fénye kezdet és ugyanakkor a vérre is emlékeztet. 
A közép a jelen, a fény és árnyék harca és egybeszövődése, ugyanakkor mintha a kezdet fája is innen nyerné szellemi megvilágítását. Ez itt már nem a hajnal, hanem a delelő.
Jobbra a jövő, a megtört törzsű fa tulélő, és megvilágítást szintén középről kap, a fehér ágak rászövődése már csak járulékos.  Képsík külső pereme felé, -kissé távolabb,- pedig abszolut jövő, a fényben úszó töretlen fa, amely a kezdetekhez képest már saját belső fényléssel bír, vagy talán maga a kép napfény szimbolizációja.
Az erdő közép felé bemélyed, ahol lejátszódik az életért való küzdelem, azután felfelé tartunk ismét. 
Említhető még  fák lombja és az ég szekcióinak egybejátszása. Középen  felső fehér ágak akár villámokra is asszociálnak, ami küzdelem drámaiságát fokozza.

2017. június 28., szerda

Retró szelfi- grafikája.

Rékai Zsolt grafikája-képterv



Az ellentét nyilvánvaló, időben a retró, az egyéni lét és a világ központjából kiáradó sztárkultusz. Én már éltem és tudatomnál voltam, amikor Kennedy elnököt meggyilkolták, még a gyereket is megdöbbentette a hír, bár akkoriban azt hiszem, leginkább a Ludas Matyi karikatúra-ujság lapjain keresztül volt némi fogalmam világpolitikáról. Marilyn Monroe ügy megismerése később jött, leginkább filmekből derült ki, a színésznő és az elnök szerencsétlen kapcsolata.
Két máig népszerű közszereplő és két erőszakos halál körüli titok.
Pilinszky János beszélgetések Sheryl Suttonnal című esszékötete 1977-ben jelent meg, és már ott beszél arról, hogy a nyugati társadalomban felgyorsult idő, a feldolgozhatatlanul felénk áradó élmények, a metafizikai kategóriák csődje, jelenlét vesztéshez vezet.
Történnek veled a dolgok, de mintha nem veled történnének. A napi rutint megszakitod egy nyaralással, és belekerülsz egy másik élményrutinba. 
Ott állsz  teve mellett, háttérben  piramisok, és katt-katt, -ha egyáltalában úgy van beállítva az okos telefon- már is benne vagy az emberiség történeti tudatában, amit a facebookon meg lehet osztani.
A megosztás jó dolog, mivel már nincsen idő diavetítésekre, projektoros bemutatókra  baráti körnek, -ez közhely,- nincsen elég idő és energia szocializálni.
Pilinszky már 1977-ben felvetette, le kellene állítani  világot vagy tíz évre, és végiggondolni, legalább utólag végig élni, hogy mi is történt.
Az életet metafizikai keretek között, modernitás keretei között, pusztán jelenlétvesztés árán lehet megélni, valódi élmények híján átzuhanunk korszakokon.
A metafizika tudást és hatalmat, pénzt és sikert hajszol, minden és mindenki árán. Nem állítom, hogy dologban nincsen pragmatika, nem lehet érveket felhozni euró-amerikai életforma mellett, ám tény, hogy a rengeteg élmény megélés deficithez vezetett.
A szelfi akár jelképe is lehetne mindannak, amiről beszéltünk. Az ötlet, hogy fenomenológiailag nézzem, Anna verséből jött.
Igazi jelenlét nélkül helyezzük magunkat szituációkba, azt képzelve, elnyeri erőfeszítésünk  környezet elismerését.
Amennyiben bele-szelfizem magamat saját szelfis festményembe, megkérdezhetem: Vajon ez a lány a tarot kártya első lapja, aki úgy menne a jégre, hogy szemernyi félelem sincsen benne?!
Avagy a tarot kártya utolsó lapja ez a lány, aki maga is nézi, értelmezi mindazt, amit maga körül, saját irracionális világából rögzített?!

2017. június 27., kedd

Megnyitó és ?


Próbálom megfogalmazni,  hely atmoszféráját, de igen nehezen megy, mivel az utolsó négy év szakmai szocializációi ebben mind-untalanul megakasztanak. Nem gond, ha kissé bajlódni kell szövegekkel...
Vannak képek és vannak szövegek, amelyek önmagukat írják felül... Lehet másmilyenek nincsenek is...












































Szelfizés retróba

Kezdjük Anna versével. Nem azért, mert már ne olvastuk volna, hanem azért mert innen vettem, magát a szót: tájjal szelfiző.
Nos nem a selfi szót használja, hanem a magyar, kiejtési átiratot. Mi sem az eredeti fogalomig szeretnénk elérni, ám valahonnan el kell indulni. Induljunk ki  ontológiai tényből, hogy  szó már mindenkor lefedi a tárgyat, közmegegyezés szerint  hétköznapi értelmezésig jutunk, fenomenologiai értelmezés szerint pedig az jön amit a tárgy magától, magából megmutat, tehát egyfajta eredeti élményt, amiben vastagon benne van kreativitás.
Anna versétől gondolatilag  vizuális értelmezésig, festményig kellene eljutni, ahhoz a festményhez, amit a következő időszakban szeretnék megfesteni.
Nézzük a verset:

Rablás

Mi is lehetne természetesebb annál,
mint hogy szokásjogból eljár a kéz.
Ha például szükség van rá a hatékonyság javítása
érdekében. Vagy mert a féltékenységnek, mint tudjuk,
mindig van alapja. És hogy mindenki egy életre
megtanulja, hol a helye.

Ha kell, újra és újra.

A konyhában, vagy a
-nevezzük úgy-
hitvesi ágyban.

Idesereglenek
bámészkodni,
jelen
esetben
épp
a betűket,

idesereglenek
bámészkodni,
hogy
azt
hihessék,
törődnek,
és ez
itt
például
most
maga
a

t
ö
r
ő
d
é
s,

beszélni így is
úgy is
lesz miről, de ha végül
történne is valami

lehetőleg akkor is nevezzük inkább
kölcsönös elköteleződésnek.

És nem lesznek elég kíváncsiak,

és áltapintatból előfordul majd az önjelölt
közönség. És megmarad benyomásként
az önjelölt hallójáratoknak annyi, mint amennyit
a tájjal szelfiző turista észlel
a rablásból a tavon

De milyen táj.


Nos, akkor most egy gyors és asszociatív verselemzés.
Ez itt egy vers kapcsán végrehajtott agresszió, amit nem tudok nem vizuális agresszióvá átértelmezni.
Egy író-olvasó találkozó jelenik meg előttem, pontosabban festménybemutató, kiállítás megnyitó, ahol szintén gyakran megjelenik  tollozó igazságtevő.
Látja a festmény gondolatiságát, pszichológiailag akár a domináns házastárs, mert mán nehogy ne lehessen jobb képet festeni, vagy ne hasonlítson a vízió a szomszéd herceg-kisasszonyra, -vagy mit tudom én miért,- a sikeres agresszió kéjhormont termel. Azt mondja: nehogy megmagyarázzam, amihez művészettörténész kell, a festő ahhoz kevés, mert nincsen ideje filozofálni, ha fest, és különben is, gondolta a fene!!
Na jó, nem ennyire durva mindig, hiszen kiderülhet, ért dologhoz és van benne együttérzés, -Anna tematikáját követve,- és akkor a nyilvános ledorongolás elköteleződés, ahol hivatalosan lettem volna főszereplő, valahogy ő lesz emlékezetes, és  vizuális-gondolati tájba bárki belefotózhatja magát, és dolog terrénuma
a rablás a tavon.
De milyen táj. -jelenti ki Anna végül.
Amennyiben csupán ennyi lenne,  metafizikai analógia, erőszak  hitvesi ágyban...
Pedig még csupán elindultunk.
A verset persze azonnal értettem, és kontextus alapján szelfizést is, ám utána néztem világhálón.
Az alapmém, hogy tini lányok állnak  mosdó tükre előtt, és belefotózzák okossal magukat magukba, ám ma már mindezt teló élből tudja, elöl és hátul is van rá szeme, sőt bot is kapható hozzá, legyen meg a perspektivikus távolság.
Na akkor innen folytatjuk tárgy ízekre cincálását, hátha lezuhog tudattalanba elég tartalom, re-kombinálódik és az egészből lesz egy esszé, amit festményemhez tudok kapcsolni.
Sőt rákérdezhetek, honnan jött  festmény tervezete, ha nem volt efféle cinca.

Talán kissé kitágított értelmezés, amikor állok saját festményem előtt, az élmény előzetes differenciáin túl, eléggé fura eredeten agyalni, mert nincsen eredet, csak lehatárolt játéktér, ön-trollozás. Most én állok saját szelfis festményem előtt, aztán majd  troll, és azután aki minderről mit sem tud, hanem újraalkot.
Neki nincsen szó rablásról (!), mindössze pecázik....



2017. június 26., hétfő

Gate C



Rékai Zsolt: GATE C
Olaj, 71 x 51 cm

A mai napon elkészült. Most szárad egy kicsit azután vélhetően matt lakkot kap.

2017. június 24., szombat



http://havasart.com/alkotok

Gate C

Készülő festményem címe, a képbe ágyazott szöveg alapján, lehetne: Gate C. Az "exit" kijáratot jelent, ám ez némi átértelmezésre, vagy magyarázatra szorul, mihez képest kijárat?!
Festmény alaphangulata vicces, hiszen  kutya viselkedik ember módjára.  Ennyi, felszínes rátekintés esetén, elég is.
Szakmai szempontból, alapeljárás  vizuális fenomenológia.  A kifejezést én találtam ki, - nem olyan nagy ötlet, talán nem is eredeti.  
Posztmodernben meglehetősen sok az átkódolás.   
Heidegger lételméletben alkalmazott, -filozófiai értelemben vett -módszerét vittem át vizuálisra, amelyik  dolgot vagy szituációt nem  közmegegyezéses (metafizikai tematizációk) alapon szemléli, hanem erőfeszítést tesz, minden kapcsolt tudás félretolására. Hagyja, hogy  dolog önmagát mutassa meg. 
Ami megnyilvánul, az élményszerű, és előzetes információkat hordoz  kibontáshoz. Nem hagyományok, közmegegyezések, észrevétlen társadalmi kondíciók alapján jutunk el  tárgyhoz, hanem eredeti újraalkotással. (Hasonlatosan  friss, gyermeki szemlélethez.) 
Amire jutunk, összevethető  köznapi tudással, ami hasznos lényegekre redukál, sok mindent elfedve, éppen ezért paradigmákat generálva.
Vizuális fenomén mindezek okán, nem logikai tologatás, hanem lehatárolódó játéktér igazsága.
Visszatérve festményre.
 Üvegfal egy másik világot zár el elölünk, olyan világot ami domesztikált ösztönállatunk számára nem nyílott meg. Látjuk  túloldalt, ami valamiféle váró, pályaudvar vagy reptér. Mindenképpen olyan hely, ahonnan az emberek rutinszerűen tovább haladnak,  normális haladásnál gyorsabb eszközökön. 
 Túloldal megnyíló, más világokhoz vezető gyűjtőpont, új lehetőségek ígérete. 
 Innenső oldal ösztönkép, reflex-szerűen másik átjárat keresése, loti-futi, bezáródott és kiürült léttér.

 Festmény eléggé előrehaladott állapotban van. Némi száradás után lelakkozom, azután megmutatom milyen lett. Mindeközben, jövőhéten nekifogok  nagyobb,(90 x 90 cm ) munkának.


2017. június 20., kedd

Köztes vonatkozás

Nem tudom művészeti szempontból lehetséges e, végleges és lezárt korszakolás, hiszen preferenciák soha nem tűnnek el véglegesen, talán némelyik igen, mások átalakulnak, ismét mások pedig ésszerűnek tűnő kizárások után is, kizáráson túlról démonizálnak. 
Nem mellékes,-ha már határátlépésről értekezünk,- hogy kísértésekből, vagy pedig tudatosított szembenézésekből építkezik valaki, és még ez sem zárja ki,  múlt búvópatakjainak fennmaradását, vagy azt, hogy összezavart képiség rejtekéből, szekrénybe zárt csontvázak fogják az ecsetet.
Ha kitartok e tematizáció mellett, sem hiszem, hogy amit teljesen megragadni nem tudok, az mind patológia, és a gyógyulás, az önmegváltás végül felszámolja magát az alkotásra való késztetést.
Ki mondja meg, mi  művészeti funkcionális norma, és a helyenkénti, -rétegekben való túlhajtás,- őrület e, vagy pedig átlagot meghaladó szuper-normalitás?! 
A festő Duchamp szerint olyan mester, mint mondjuk (az) asztalos, és ezt a nézetet posztmodern szövegekben is olvasom, amit alátámasztani látszik a "művészeti-ipar" és a piaci törvényeknek való alárendelés. 
Fütyülnék az egészre, de volt egy álmom.  
Táskában négyzetes keretek voltak, csak  forma volt bizonyos, szögletes zárlatok terei. (ösztönösen festményekre gondoltam, de ez az álomban egyszerűen, nem volt megjelenítve.) Miközben vártam a vonatra, megjelent  fekete kutya, és elkezdte  játékosan szétdúlni a kereteket, amit  vonatra felszállva is folytatott. 
Nem voltam bizonyos,  jót akar e, és ez a tevékenység miféle ómen.  Megfogtam  meglepett ebet, és kiraktam a vonat ajtaján.

 Vonat gyors haladást ígér, ám nem lehet változtatni  következő állomásig. A táska női oldal,  négyzet a föld dolgai , égivel szemben. Fekete kutya, az árnyékvilág betüremkedése. (álomszótárral pontosítva)
Szürrealistaként figyelek álmaimra, de olyan még nem volt, hogy  elvi megfejtés aktuális tudattartalomra helyesen alkalmazható legyen. Ami lokalizálható, az többnyire utólag megragadható, viszont az álomnak magának, és az azt követő álomfordításnak van érzelmi, van asszociatív befolyásoló hatalma.
 Festményeim -lehet csupán én élem meg mágikusan,- álomként viselkednek, vonatkoznak  utóbb.
Igaz, mindennek befogadói oldalról nincsen jelentősége, ha csak annyi nem, hogy álomszimbolika -vonatkozva jobb-agyféltekés analógiákra, - nálam mindig kéznél-lévő, lehetséges fordítási, megértési kulcs.
 Korszakhatárok, világon belüli világok köztesei, egyszersmint megváltozó, több irányban történő érzékelés.
Mindez nem mellékes.   "Reflex" képsorozat -nem pusztán egyetlen vonatkozásban,- eltérések érintkezési felülete.
Készülő festményem címe: Gate C - Köztes vonatkozás.
Képileg már megvolt, mikor -és talán éppen ennek hatására,- az álom jelentkezett.

Rékai Zsolt grafikája







2017. június 18., vasárnap

A zöldszemű árnyjátéka

Jávorka Csaba festménye

Jávorka Csaba, -mint a legtöbb művész,- nem elválasztható saját művétől. Mindannyian tudjuk, a műveket nem célszerű visszavezetni  pszichológia alapvetéseire, egy műalkotás pszichologizmusa alaposan tévútra sodorhat bárkit. Nekem erre példa Verebics Katalin emlékezetes, másfél évtizeddel ezelőtti kiállítása, a Kogárt- beli  Nem szeplőtelen. A festmények szadó-mazó jellege, és a tény, hogy az amúgy szép művésznő maga is megjelent a képeken, sokakat vittek félre. 
Én akkor tanultam meg, - egy épeszű újságméltatáson keresztül,- hogy pornográf művészet nincsen, - mert ami pornográf, az nem művészet,- ám lehetséges pornográfiával foglalkozó művészet.
Lehetséges egy megkövült társadalmi szemlélet, olyan ami gyorsan minősít az erkölcs nevében, miközben  esténként a hálón pornográf  képeket bámulgat.
A példa természetesen rossz, -mint a példák olyan gyakran. 
A Zöldszemű árnyjátékának  köznapi értelmezése, aligha fog pszichologiai kulccsal redukálni,sokkal inkább beéri a "szép" esztétikai kategóriájával.
A szép pontosan annyira leszűkítő kulcs, mint Katalin esetében a pornográf, és a kétféle ítéletet, a művész lelkére való visszavezetés tényén kívül, még az sem köti össze, hogy a felhozott művésznőnek milyen a szemszíne. (Nem zőld!)
Ha a címből indulunk ki, azonnal adódik egy csavar, ami  esztétikai élményből  gondolkodói útra vezet át,- vajon a megsokszorozott arc szemszíne miért nem zöld, a kívülről jelenést látó (jobbra lent) szemszíne miért sötét?!!!
Zöldet a környezet,  madarak hordoznak. 
Pszichológiai kulcs pedig az lehetne, -ami nem kiterjesztett, és nem visszavezethető képjelentésen túlra,- hogy ahol rengeteg apró részlettel kitöltik a teret, ahol a szem jellegzetesen előbukkanó, az szkizoid alkat, ami nem azonos szkizofréniával,-hanem  művészekre oly gyakran, rám is jellemző személyiségképző összefüggés. Mindez úgy jön ide, hogy erre az alkatra jellemző az oppozició, a megosztás.
A madarak felülről szemlélnek, a nap aranyában repülnek, és  látomásos központi elem szemén csillannak. 
A kép ontológiai értelme, hogy amit belülről látok, az nem elszakítható a külsőtől, nem külső és belső oppozíciója, hanem egymás áthatása, differencia ami valójában egy.
Magát,  külső és belső természet egységét látjuk, megtörve  egysíkú levezetés logikáját, tuljutva a differenciákon.
Maga a kép, egyetlen szemre emlékeztet, asszociál, -így az árnyjáték, -még ha utal is Platón barlang történetére, alighanem természettudat, nem pedig metafizika. 

Szobrász ismerősnő diploma kiállítása




A Zsolnay negyed, mint a neve is mutatja, a város egyik övezete. Én nem lakom  a negyedben, és minden kísérletem csődöt  mondott, hogy hozzá szocializálódjak. Ennek ellenére, mégsem visz rá  lélek, hogy  köznyelven forgó jelzővel illessem.
Építészetileg nem csúnya hely.
Intézményes szempontból, ma már inkább- elkerülném. 
A "negyed" zárt struktúráinak felismerésére és tudatosítására négy évem ment rá, ráadásul e felismerések hajítófát sem érnek, legfeljebb kihívás a túllépésre.
 Nem-intézményes vonatkozás paradoxona,  hogy időről-időre akad  elkötelező ismerős, akinek munkája itt kerül kiállításra.  



  Ez a fal pedig, nagybetűvel: A Fal. 
Szerintem ez  negyed zéró-pontja, nulla kilométere. 
Metafizikai értelemben itt van minden dicsőség, abszolútum. 
Ki ne szeretne ide felkerülni?!
Vitathatatlan, van fenn  érdekes nyom, meg néhány, valóban tiszteletre méltó életmű-hordozó.


Szobrásznő-ismerősöm diplomakiállításán vettem részt.