2017. április 29., szombat

Nyelv nélkül...

Rékai Lilla és az álarc


Rájöttem annak külön oka van, hogy olyan nagyon nehezen találok meg részeket E. P. könyvében.
Ezt később kifejtem, már megvan róla a jegyzet, de várni akarok vele. Azután újabb jegyzetek születnek, és már nem tudom, mit jegyeztem be ide, de nem nagyon nagy baj, festő vagyok nem író, ha pedig író lennék, újra olvasnám egészet, megkísérelnék rendet csinálni, és akkor blog is csak jegyzetnek számítana,  leírtak nagy-részét el kéne hagyni, újra stilizálni, stb... 
 Idézetek miatt megszereztem ebook változatot, mivel semmi kedvem gépelgetni, szkennelni akkor amikor visszamenőleg is alig találom, amit keresek. Amikor nem találok valamit, többnyire beérem hasonlóval, ami kezem-ügyébe kerül.  Minőség itt is-ott is garantált. Úgy értem:ott-ott...

Esténként olvasok pár napot, szerző kilencvenedik lap körül érzékeli  időszivárgást, gyakorta rákérdez, amit leír, azt nem  írta már le korábban, valahol?!

Így akkor van  átkeresztezés, - gyanítom nála kevésbé valós, vagy valós, de inkább jelzésszerű, hogy  kemo és megváltozott életvitel miatt, másik ég és másik, -korábbitól eltérő- föld felett lebeg.

 Jegyzetelek, bejegyzés után kihúzom spirálfüzetből, amihez képest amúgy is, tovább változnak  dolgok.  
Kihúzás és feldolgozás technikái mellett így folyamatosan képződik maradék (elv vagy elvileg)

VÁRÓLISTA

Valaki ül  kartonon és Anna után üvölt. "hohadék üág"
Üág-ot nem tudom lefordítani, de kép és stílus alapján már lehetséges helyzetértékelés, sőt bele is tudom élni magamat, (ha belebujni nem is,) hogy aki beszél az veszélytelen, aki hallgat az maga a költőnő, (?!) kinek esetleg kivágják a nyelvét.

Itt megkérdezi, hagynám e, hogy kiszerződjön a hallgatásból?!
Nem tudom, nyilván minden olvasó külön-külön meg van szólítva, esetleg van kivételezett.
Ha van, megvan  magány ellentéte, a személyes megszólítás, hogy belé (belém, belénk) akarna bújni, hogy élete végéig kihordjuk.
Na itt van az a különös többrétegű geometrián-túli csavar, hogy nem Anna a rangidős koraszülött, így hiába fogadna, -fogadná,- bér-apjának.

Tehát úgy indul vers, van  földön-üllő, akinek kivágták nyelvét, és van Anna, aki veszélyeztetve van hallgatása okán, és arra vár, hogy belénk bújjon, -mintha mi lennénk cet,- mindhalálig.
Ha mindhalálig tart bújás, mi koraszülött lévén, nem leltünk és nem nyújtunk végső menedéket.
Hogy ez megvilágosodjon, hogy kiderüljön,  magánynak van és nincsen ellentéte, bele-bújásra várakozni kell.

Esélylatolgatás.  Jobb lett volna, amennyiben hallgat, vagy hallgat-mert azt hiszi idáig követni nem tudjuk, nem értjük), de mi megtudjuk  versből, neki miattunk nincsen esélye, így időn és téren kívül kerültünk, azt mondanám ontológiai jelenlétmozgás múlt és jövő felé, múlt és jövő között.  Elvileg  dekonstruált egész folyamat, én is lehetek, aki utána üvöltök, vagy fogok utána üvölteni, de addig is várakozásra kárhoztunk, rövidre zárt zárlatra.  
Ráírok facebookon, utána harsanok, hogy legalább egy kartont... 






2017. április 28., péntek

Őszhangzat elött


Rékai Zsolt grafikája
Van tehát ez a fajta, ez a típusú, -nem tudok megfelelő általánosító jelzőt találni,- végső életszakasz, amire rák rányomja bélyegét. Sugárterápia, kemó nem minden betegség változatra jó, az ivarszerviekre igen, azonban többit csak időlegesen szorítja vissza, rövid javulási szakasz után a burjánzás, megelőzőnél is intenzívebben tér vissza.
A metafizika mindig jól ismerte halál előtti szakasz rettenetét, és építette be vallásba,- bár vallást szűkebb értelemben tekintem metafizikának, és sok tekintetben nem tarom kizárólag annak.

"Keresztény? Csak egy szó. Fű, fa, virág, kohómérnök. Arra használom, amire akarom. Csak közben ájtatos pofát vágok. Vagy tudod, mit? Azt se kell."

Nem szabadna csak úgy idézni, kiemelgetni eredeti kontextusból, ám...
"Uram, nem jó itt nekünk. Mi van, ha nemcsak a kórházban, a városban, az országban, ha sehol se jó?
Uram, akkor mit lépsz? Ja, hogy semmit, értem. Nicht mein Kaffee, mondanád, ha osztrák volnál. Szívből remélem, hogy az nem vagy. De ez így hülyeség. Nem volna jó, ha bármilyen nemzetiségű volnál. Ki lehet próbálni. Egy román Isten? Belegárgyulnánk az irigységbe. Egy angol? Szóba se állna velünk, és a franciák úgyis megfúrnák.
Egyáltalán, Uram, nem – bocsánat, tulajdonképpen a mondattól kérek bocsánatot, nem az Úrtól, de lement a hányingeres, most a kalcium-magnézium fincsiség jön, avégett, hogy ne zsibbadjanak az ujjvégek, ilyesmi, ez fél órát jön belém; állnak sorban a flakonok, még négy darab, mind bennem akar nyugodni –, szóval, nem volna jó, ha ránk hasonlítanál. Miközben minket a saját orcádra teremtettél. Már csak a hasonlít szót kell úgy definiálni, hogy ne legyen szimmetrikus. A hasonlít B-re, de B nem A-ra.
Azért ez megoldható.
Szóval, kiderül, hogy sehol se jó, és az Úr ezt közömbösen nézi. Oldd meg, fiam. Ezt akár még kedvesen is mondhatja. A nem jóban élni is lehet jó, merthogy élni olyan jó.
Eddig így gondoltam, most is így gondolom, de azért olykor eszembe jut, hogy ha a nem jó nagyon rossz, akkor… akkor mi van?"

Esterházy azt mondja, (nekem legalább is, oda asszociál!) természetes szenvedés gáz, amikor Istenre hivatkozva kiterjesztik annak érvényét, az sokkal nagyobb gáz. Igazi gáztámadás intézményesíteni ezt az oldalt.

HANGOLÁS

A huszonnégyes (busz?) ítéletidőben, egy cet gyomra. Nyilván, öreg nyomja meg leszállás előtt a vészcsengőt.
Istenem, mit fogok írni Anna verséről, ha ennyire konkrét?!
Még jó, hogy tegnap már belevágtam, és most első ízben akkor, benne vagyunk bálnában, amiről tudjuk, hogy nem motívum...
Tudjuk?!
Motívum vagy jelkép?! Bibliai analógia, aminek gyomrában még mindig jobb utazni, mint légy emésztőszervében, újra és újra...
Hogy ezt idehozom, annak külön bejáratú oka van. Legyek szeretik végtermékek hasznosítását.
Magas szikár, -aki Anna lenni szeretne,- mondja, hogy vészcsengő gyerekmagasságban van. Ez is életkörforgás. Óvoda és szociális otthon, életközölt-távolsága egyforma.
Harsonaszerű dudálás, miközben "költőnő" összeszégyelli magát. Miközben reméli, nem olvasunk nála gondolatot.
Hangár hangoláshang helye, (ami jobb mint a koncert)... Csak találgatom, összhangzat metafizikájánál -ha már ennél a nyelvi szerszámos-ládánál vagyok,- jobb egyedi kezekre rátaposni...
Itt lép be ö (!), egy "rád gondolok"-keretében.
Önmegbocsájtás hiánya közben, fokozott stilizáltság.
Hangár pedig béleletlen üresség, és ha az, akkor már nem fokozódik a  hideg.




2017. április 27., csütörtök

Hangolás mint zenemű



Rékai Lilla grafikája

Elkezdtem aláhúzni  Hasnyálmirigynapló nekem érdekes részeit. Amennyiben olvasol Derridát, olvasási szempont lesz, hogy akaratlan jelentéseket keresünk,  nem csak tételezett megközelítés szerint, hanem ráhagyatkozó módon. 
Nem saját szempontjaimat akarom kizárólag igazolni, vagy azokhoz nyelvi megoldásokat keresni, megnézni más, adott témával kapcsolatban meddig jutott, hanem sodródni és soha nem látott, (elfedődött) tájakat megpillantani, más igazát lenni hagyni. Ez hermeneutika, igaz Derrida meglehetősen furcsán viszonyult hermeneutikai párbeszédhez, de dekonstrukció nem kizárólagos kulcsrendszer, mint ahogyan a hermeneutikának is csak bizonyos esetekben jelenik meg játéktere. 
Posztmodern filozófusok fenomenológiai játéktereit illesztgetem, de ők sem gondolták, hogy az így előálló legózás követhet bármiféle szisztémát.  Valóságban részt-venni, csak teljes lényként érdemes, viszont  egész tapasztalatához erőfeszítések árán juthatunk.
E.P érzékeli, hogy számos, metafizikailag rögzült szavunknak nincsen valós jelentése. Használjuk és ködlésükben illesztjük  megfelelően-köznapi szituációkhoz. 
Meghalni azonban nem köznapi szituáció.  
Művésznek lenni sem az, ezért folyton minden mögé be kell nézni. 
Az eredeti módon kezelt történések, összefüggések aztán tényleges jelentéseket (is) kioltanak, átértelmeznek.  Ez az élmény, amely törli  világ elvarázstalanodását. Versen, festményen keresztül kondicionálja kondíció mentességet. 
Belátom, kiállítás-megnyitókon efféle szövegekkel traktálni, mindenkit nem lehet. Akad aki ilyenkor kiált művészettörténész után, vagy ragaszkodik redukált esztétikai kategóriákhoz. Ez -lassan belátom,- tartozék.
Ami nem ismerős, az veszélyes. 
Ami nem ismerős az uralhatatlan. 

Jelentés a sziklák börtönéből

Vers ritka szép-nagy, szép és nagy körmondat, arról, hogy bizonytalan, tudja e a város ostromát, miközben belülről ostromolják, ehhez jön, -persze nem szó szerint,-  amikor az ivóvízbe pancsol valaki mert ettől különb, mintha tejben fürödne, ám illóolajokkal sem elnyomható  emberszag,-látjuk  dupla-fenekű jelentésszétcsúszást,-  amiből el kéne indulni, el  hiú reményekből, így kerülnek a hátsó ülésre afgán fiuk, welcome-mondja Anna,-velkam-mondják a fiuk, isznak  kulacsból, amiből azután  költőnő soha többé, és  keresztútnál kirakja a fiukat, átengedve őket a városnak, tehát  történet linearitása idő és nem térbeli, mi pedig, az-az  publikum tapsolunk, jók voltak együtt és ami visszamarad közös eltűnésükben csak némi illanó kémiai vegyület....

Ismét tartalmat mondtam el, -hogy kiderüljenek  fordulatok,- sodortattam magamat textuálisan, és rájötvök, mennyivel több van versben, mint amennyit tegnap, első olvasásnál érzékeltem. 
Hol-van  híres előzetes tudás,  tapasztalat néha felületes, alaposabb bejárás kell,  dolgok tömegben meggyengülnek és felületessé változnak.

 Beemelés, holnapi, -vagy legközelebbi- vers a Hangolás, ami nem hangoltság.  Zeneművet megelőző hangzavar,  most már résen vagyok, szó nem lesz zeneműről, sem annak megfelelő egész-leges előadásról, de tudjuk van olyan, kell lenni olyannak, ami így -támpontok nélkül is,- maga lesz  hangolás-struktúrája,   szinte semmis menet, a valamibe, önmagába való beletorkolással.
Kíváncsi vagyok, mi  fenét tudok még majd ehhez hozzáfűzni?!

2017. április 26., szerda

Ez nem egyszerűen kiba (szot üdülős) recenzió


Rékai Lilla grafikája

A metafizika mágiája ítéletszerű, nem olyan mint a művészeti mágia. Ami metafizika az mind uralom, mert Isten nekik adta a földet, mert a szellem hatalma övéké és én csak anyag vagyok, a testem anyag, a lelkemet meg kutyába sem veszik, hiszen soha nem is volt demokrácia, van szűk sáv hőbörögni, de voltak, vannak rezsimek, ahol ezt sem lehet, ahol hatóerő gondolatrendőrség.
Miközben metafizika csúcsra járódik, látható, festhető katasztrófa övezet, vagy úgy, hogy ragaszkodunk optimista jövőpotenciálhoz, vagy úgy, hogy készülünk meghalni.
Hasnyálmirigy emésztőszervi megbetegedés, metafizika-mágia szerint előbb gyenge figyelmeztetéseket, durvák követik, ítélet, hogy valaki szellem dolgait nem helyesen emészti...
Ettől a mocsárvidéktől engem kitör a frász. Kettős mércétől, az elkülönítéstől és relatívista összekeverésektől...
Esterházy természetes, ha lehet így mondani "alap" rákkal foglalkozik, és csak igen kevés metafizikai utalást legóz hozzá.
Így vagy úgy, akit meglep ez a misztérium-nem misztérium, annak tudatát eluralja. Ez az uralom persze nem teljes, vannak belefeledkezéses pillanatok. Vannak ilyen-olyan minták és leírások.

Esterházy Brodkey könyvét olvassa, ami pont olyan típusú mint az övé, aminek menete független minden "rizsától", a vége nem jó vég.
gy kis aktualitás, mennyire ebbe a korszakba halt bele E.P.

"Volt valami, hogy Szókratész jól lebarmolta volna Bertrand Russellt, aki az első világháborúban szolgálatmegtagadásra biztatta honfitársait (börtönre is ítélték).

Merthogy szerette Athént, kötelességének érezte, hogy részt vegyen annak hadi vállalkozásaiban. (Miközben az erő alkalmazásáról nagyon is kritikusan [?]gondolkodott.) Ez érdekes a mai aktualitások felől. Például az jutott eszembe, hogy ma rosszul működik az állam, mert helyette a kormány vagy a Fidesz működik, nem intézmények, hanem személyre szabottság. De ez azért nem egészen igaz, valamint evvel épp az történik, hogy átveszi a Fidesz rizsáját. "


Lám természetes halál, ezt is engedi!!
Itt meg utalás Anthony Burgess-ra, Gépnarancsra, ami pedig utalás metafizikai-rákra.
Tudni kell aki mindent érzelmileg dolgoz fel, azt elviszi a szíve, aki pedig intellektussal, az rákot kap.
Budhistáék ilyenkor néha öngyilkosok lesznek, hogy következő újrakezdés talán szerencsésebb lét--lehetőségeket kínál, de teokratáknál sors és nem újjászületés van, ott helyzeten belül kell megoldás. Például átlag feletti erőfeszítés, favágás... 

 Erről írt Burgess novellát.

"Csak írókkal ne kezdjen az ember, mondta nekem a Mucinger. Hogy mire, nem érdekes, valamit nyilván túlbonyolítottam – legjobb esetben. Inkább valami rendes munkás. Vízvezeték-szerelő. Hallgattam. Kohász. Vannak még kohók? Akkor bányász.
Azok koszosak. Micsoda beszéd ez, meg hátha szeretem a koszt, egy konkrét bányász konkrét koszát. Most jut eszembe, mi is volt az ok. A csá, hogy úgy köszönök el, és hogy ez milyen rémes. És ha erről le tudna szoktatni, akkor már nem hiába élt. Erre jött a bonyolításom, hogy ez a csá már nem az a csá, ez már egy kiüresedett csá, mintegy önmaga ellentéte, jobban mondva paródiája, utalás arra, hogy volt egyszer egy ilyen-olyan csá. Erre lett mondva az inkább. Inkább egy favágó. Az meg izzad. Meg csak annyit tud mondani, hogy dől a fa, dől a fa. Meg aztán évek múltán kiderül, hogy titokban még csak nem is naplót, hanem novellákat ír. És akkor te majd azt mondod neki, hogy csá, és tűz, el.
"




Rékai Lilla grafikája

Anna: Idegen részem

Biztos halál, ha valaki vízlépcső alatt akar zuhanyozni, lemosni azt ami belenőtt. Itt a példa, ha nincs is, van összefüggés, (itt) témákat nem én kényszerítem össze.
Nem felejteni, (mivel -pedig,-) tagadás nem tárgyát, alanyát számolja fel.

E versben életalibi, Anna biológiai programjának, aktualitásának megfelelően, másik, aki bele van nőve, aki mást simogat, más szája fölé hajol.

"Nézem És,
Kigördül alólam a szalmaszálú tartás."








2017. április 25., kedd

Misztérium elutasítása, nem oldja metafizikát ?!

Rékai Zsolt festménye

Valahol  80.oldal körül tartok Esterházy könyvében. Visszalapozva nem találom  legfontosabb oldalt,  legtipikusabbat, amit akár a vallás misztériumai közé is be lehetne iktatni, vagy fordítva, mert ott is van. 
Amit  könyv leír az tapasztalat, -legyen bármennyire bedrótozott, kultúra függő, általánosnak feltűnő, - halál árnyékában hasonló dolgok jutnak eszünkbe. 
Hit és nem hit  végső kutyaszorítóban. Istent szólítjuk, aki talán van, vagy nincsen. Isten jelenik meg  szenvedésben és érvénytelenít számos korábbi preferenciát.
Ontologia ezt úgy fogalmazza,  nincsen többé köznapi tevés-vevésbe menekülés, és a hátborzongató semmi felmerülésével megmutatkozik  lét mint olyan. 
Mutatkozik az addig elfedett.
 Misztérium metafizikája még ennél is hátborzongatóbb. 
Egyszer, évekkel ezelőtt, vallási műsorban azt nyilatkozták: " Isten  összetört helyeket szereti. Akit isten összetör, az nem akar mások rovására élni, nem bánt másokat, tiszteli  szüleit..." stb. 
Azt is mondták, -már nem tudom miféle szövegösszefüggésben,- hogy önként ezt a "misztériumot", -ha tudja valaki miről szól,- nem választaná...
Választott és nem választott, rövid és elnyújtott...
Akár hasnyálmirigy-rák, akár "endura", akár biológia, vagy pedig valamiféle szentség-rangra emelt intézményes, első követ-hajító destrukció, én Eszterházy hozzáállásával értek egyet. 
Alaphang a "bazd meg" és  seggbekurtság élménye. 
Különös, de ebben a szituban, ezen az intellektuális szinten, már nem alpári, csak nagyon direkt és redukált....
 Végső isten talán megengedi, nem zárja ki  rákot,  nem igazságszolgáltatás, nem vezet le önmagából mindenféle perverz teológiát, és nem jön azzal, -aprópénzzel,- hogy aki ezen átesett, annak már nem árthat  halál, mert életében megtanult meghalni.
 Valahol itt keresném Nietzsche és Csontvári vallás-tagadását, Szentkuthy hívő hitetlenségét, bohóckodásának okát. 
Nyilván ez csak nézőpont, olyasmi, mint mikor nyilvánosan festészetről beszélek, és nem  szokott klisék hangoznak el. Mindig akad, aki festő helyett inkább, művészettörténész után kiált.
Soha nem eredeti autentikus!!

Hallgatás Ez a címe. Anna harmadik verse.

Nem mintaszerűen mintázatszerű. Rövid és bizonytalanságba hagyott utalások-hangulata-által vezérelt. 
Jól van ez így.  
Tudjuk, egészet csak hangoltság mutat meg. 

 Hajnali vonaton, a csendben kellene elengedni, amit el kellene hagyni.
Visszafele ketten ülnek a helyén.  Közlekedőn várja, hogy elcsendesedjenek  véletlenül bekapcsolva hagyott hangszórók....
Akitől nem tud aludni az nincsen itt, és azt keresi, aki látta orditani és azt erősíti, hogy jól ordít (!) mivel  újrakezdésen gondolkozik. 
Van hasonlóság. 
Sínpárhoz kötött oda-vissza, kényelmetlen zajos szabálytalanság és belső jelenléthiány.... De vajon értelmezhető e,(?)- vagy jelentésében átértelmeződik, -ebben a kontextusban,- az "újra kezdeni"?!!




2017. április 24., hétfő

Kínos helyzetek - mesterképzés



Zilahi Anna

Ártér

lassan elkezdem összefogni, ami a nyílt tenyérből ki,
az ujjak között el, ennek már se a testhez, se a lélekhez
nincs köze. bezártak egy kabinba magammal,
ilyenkor már nem segít, ha a mellettem ülő
kijelentésekbe kezd, mint leszállott a köd.
mondom neki, az szép. mondja, az veszélyes.
másfél nappal később, miután a folyóba dobta a szakadt
abroncsot és meghúzta az utolsó csavart a pótkeréken,
már nem akartam elárulni, hogy nem rázott meg.
ezekkel élek. egy előlem elzárt partszakasszal, és a
hellyel odafelé, ahol mindig furcsa szavak jutnak eszembe.
múltkor a nyomás, ma azt kapom, hagyd oda magad.
maga előtt tol a tömeg hiánya. zöld híd tetején zászló lobog,
lobog, nem repül. ráhúzva egy gerincre, inkább felfeszítve,
mint folyó a sodorvonalon. átfolyik a zárt tenyéren is.


Zilahi Anna verse

Nem, nem feltétlenül akarnék itt idézetek tömegével előrukkolni.  
Versekről úgy szeretnék gondolkozni, hogy élményt rögzítem, hiszen  verseket amúgy sem tudom megjegyezni. Csupán emléknyomok maradnak,  némi beintegráltság.
Annával akkor találkoztam, amikor unokahúgom visszaköltözött Pécsre, és hozta két lányát, Annát és Tímeát. 
Tímeát kislányként szebbnek láttam, Annát viszont nagyon okosnak. Ez így nem  pontos, nem akarnám azt mondani, hogy Anna nem szép, vagy Timi nem okos. Tímea pszichológusnak tanul. Anna belülről  figyeli külső viszonylatait,  Retrospekció amit csinál. 
Miféle traumákat dolgoz fel?! 
Tímeának kellene megmondani?!
 Pszichologizáció tilalma létezik művészeknél?! 
Ezt a tilalmat ismerem, mégsem tudom maradéktalanul különválasztani, elkülöníteni  műveket alkotójuktól. Műveket megértő megközelítéseimben (nyilván?!) van lélektani kulcsrendszer. 
 Jól emlékszem Anna két írására, amelyekben -talán,- művészeti ágakhoz való viszonyát tisztázta.
Egyikben  dögunalmas festő élettársa volt, aki anyjához inkább kötődött mint hozzá. Már nem emlékszem pontosan, de idegenség és mindenfajta varázslat hiánya ült a fiktív együttélésen. Próbáltam segíteni  festőeszközök, festékek pontosabb leírásához.  Nem értettem, miért  szakma legrosszabbját képzeli maga-mellé...  
Zongoratanár ennél is kínosabb novella volt. Fiatal tanítványával csalta meg, és a jelenetet, félig nyitott ajtó mögött állva élte végig. Talán nem is ott, némi időeltolódással, jöttek  zseniális leírások, milyen amikor ember szégyentől, kínos helyzettől elég, arcáról lehámlik  bőr,  izmok szenesednek... 
Évekkel később.
Nemrégen írta  chaton, hogy Bécsben szeretne galériában dolgozni, aztán úgy alakult,  egyetemen, transzmédia szakon tanul, de Berlinbe szeretne menni,ahol hangművészeti mesterképzésen venne részt. 




2017. április 23., vasárnap

D-16

   Rékai Zsolt: D-16

A festmény amiről korábban már szóltam, elvileg elkészült. Elvileg, mivel aláírtam nullásnál is vékonyabb ecsettel, amit kifejezetten erre a célra rendeltem  NET-en és hoztak Kínából.
Most 10 nap, két hét száradási idő következik. Ezalatt naponta ránézek, és amennyiben hibát, javítani valót fedezek fel, megteszem. 
A lakkozáshoz több idő kell, ha túl korán fogok neki, többnyire elmaszatolja a fehéreket, és azt akkor nagyon nehéz helyrehozni. 


     Részlet


2017. április 22., szombat

Ártér (2)


Találtam  fotót Esterházyról. 
Kevésbé szerencsés mint  Hasnyálmirigynaplóban közreadott, de ezzel én szintén így vagyok, időről időre,  rólam készült fényképeken látom  változást úgy, hogy már az előzőeken sem tetszettem magamnak, és  ismerőseim némelyike megsértődött, leginkább  megnyitókon velük-készült fényképeken.  
Ezen már túl vagyok, mikor valaki engem örökít meg, nem  legelőnyösebb pillanatban, nem teszem szóvá,(!) mert ugye,  tükröket mind, mégsem törhetjük össze.
Egy-szó-mint-száz, barátkozom mostani önmagammal, és a sorozat mögöttem, mind én vagyok. 
Már nem csak  röhejes műtermi beállításokban akarnám látni magamat.
Esterházy leginkább az, mi egészében, mi átjön  utolsó könyvén, hogy kívülállóként tud  önmagára nézni, karnyújtásnyira  haláltól, mindenféle pátosz nélkül baszd-megol és meséli,hogyan kurja seggbe mucus, ahogyan  hasnyálmirigy rákját nevezi. 
 Hirtelen ennyi. 
Rátérünk  Ártérre, 
ami szintén egyfajta vízbefulladásos halál, bár nem egy-az-egyben kimondva, csak utalásosan.  
Víz érzelem, és amikor adott kapcsolatból kirúgnak, az olyan mint a túláradás, mint valami kis halál, -bár mivel  halálról nem tudunk semmit,- lehet olyan, mint a nagy!
Halálról semmit nem tudunk, csak amivel övezzük.  
Hozzá vezető útról tudunk beszélni, mint amikor valaki elvisz  hídig, és miután  "szakadt abroncsot" vízbe dobta, rögzíti  csavarokat az új pótkeréken.
Esterházynál szintén van  híd,  Zagyva felett ível át, mint valami möbiusi csavar, de az Kovalenssel van kapcsolatban, aki nem kötés, -vagy is az, de nem úgy,- hanem sportoló, síző, síző mozdulatok miatt...  Oktató ott áll Kovalens mögött, egészen közel, és mondja az instrukciókat, hogyan rogyasszon, meg ilyesmi, együtt végzik a ringásokat,  és mindez  hasnyálmirigyrák megszemélyesítésével kapcsolatos, de erről fentebb, egymásba kapcsolódás révén már beszéltem.
Tehát amit Anna ír, annak "sem testhez, sem lélekhez" nincsen már köze, csak előle elzárt partszakaszhoz, és a hellyel odafelé, miközben furcsa szavak jutnak eszébe. 
(Inkább leírom, mivel fordítani túl direkt lenne.)

" Múltkor a nyomás, ma azt kapom, hagyd oda magad.
Maga előtt tol a tömeg hiánya, zöld híd tetején zászló lobog.
Lobog, nem repül. Ráhúzva egy gerincre, inkább felfeszítve,
folyó a sodorvonalon. Átfolyik a zárt tenyéren is. "

2017. április 21., péntek

A köd (1)



R. Lilla

A köd ön-azonos, adott konkrét időben. Ö azonban nem, mivel önmagán kívülre rakodott és a konkrét idővel, harmatpont utáni fagy lenne csak közös nevező.
Amit adhatna, nem vér, nem élet, csak zsebkendő csücske, -micsoda fordulat, hogy fél kívül hordani a mocskát...
Így, hogy önmagán kívül, zsebkendője önmagán kívüli
megfázás, fagy-hivatkozás asszociáció, nincsen kimondva, ez az orrfúvásos izé: ha már élet nem, vér nem, csak biológiai maradék....

Na jó ebben, második versszakban,  biologitikus asszociáció dekonstruált, hisz csak más-típusú mocskot nevelhetnénk fel, hordhatnánk ki, miközben ne feledjük
kívül vagyunk önmagunkon, benne a nem velünk ön-azonos ködben, de ez a felnevelős, szülős sorrend fordítás, a ködben félelmet kelt.
Aztán ismét a fagy, jéghegyre szúrt közös-lét kiárusítás, a nézés benne fagyása, ami rajta uralkodik, -amíg írja a versszak végét, -tehát valahogy ez én vagyok, ez a nézés, mi mind vagyunk, 
kik beléptünk e kívül-rekedtségbe.

Fél és nem, igaz is meg nem, -ez van amikor valaki ön és ismertein túl akar írni,- és bár köd van, még sincs, ezt onnan tudom, bevallja: hazudott (!).
"Megbizhatatlan a jéghegy, amiben megbízik a táj." 
Ezt nehéz lenne másként koncentrálni, mint a köd, -amíg olvasom Annát,- ami csak fagyott állapotban
mutat átfedést Annával, kicsapódva és megfagyva, lakhatatlan tér, megjelölések helyett dekonstruáltság-pontok mentén haladok, amíg ő álmában szobaajtót lát, de elérni nem tudja.
 Kilépés helyett félelmében marad, félelmében bepisil, érzi hűtlenségét - nem feledem, hogy mi ebben a visszás fagyban találkoztunk,- és ebben a félős gyengeségben Anna gonosz.
" Ha a bűnt kell magamból óvadékul adni, akkor én már itt maradok."

Hűha!
 Fordítsuk le, most már másként!
Ha ezt a verses rezignált kapcsolatteremtést, ami talán távol-tartó végzés, úgy szeretném integrálni, hogy közben  szó vagy gondolathasználatot felrovom, Anna kívül-létét az én belül-létemmel felcserélem és a hűvös, mocskos, biológiai kapcsolatasszociációból  fagy-territóriumot kérdőjelezem, akkor gyenge-gonosz félelmében ő sem talál ki rajtam.
Na most döntsem el, hogy szabad e pszichologizálni?!  Vers Anna e, vagy csak vers, amely  pillanatnyi péntek-esti ködöt, a köd mögötti másik osztódó egyszeriségének pillanatát, hangulatát gomolyogtatva önmagába csalt, és önmagát rezignálva engem rezignált, végül pedig  rám bízta, hogy mit hiszek hazugságból.- ( ha ugyan hazugság!?)....

 Amikor elsőre, -még útban  Lira könyvesboltból,- nem tudtam megállni, és elolvastam utcán ezt a nyitó verset, megragadott  nyelvi lelemény. 
Nem tudtam viszont,  azt hittem felületességemben, hogy  fordulatok fragmentáltak, és  fagyos, nem ön-azonos, biológiai-létet nyomokban viselő hangulaton túl, nincsen koherencia. 
Pont mint  festményeknél, élményen túl be kell járni belső útvonalakat, fordítani kell analógiákat, -és ez nem az, amikor csupán elmondjuk középiskolában, felelés közben vers tartalmát,
amivel bizonyítást nyert, hogy elolvastuk a leckét, -nem többet,- és mindez megér elégségeset.
 Elsőre rejtett tartalom másodjára megjelent.... 
Amit látok (vizuálisan?!) tetszik, tagolt, nem redukált... 
Tetszik a nem tetszik. 
Tetszik mert nem redukált. 
Hazugság, általános vadbaromság, olyasmi, mint hogy:
 "Ez van akkor, kedves olvasóm..."

2017. április 20., csütörtök

A bálna nem motívum

Rékai Lilla grafikája



Több mindent olvasok, de együtt érdekes. Márai: Ég és föld könyve ami a felmúlt. Ezt a felmúltat élőként ismerjük szüleink, nagyszüleink és más olvasmányaink révén.

Márai élvezetes, mégis jobb lenne, ha nem olvasnák maiakat mellette, mivel így mondatai túlságosan kerek, lekerekített gondolatokat közvetítenek. 

Fel tudom mérni Márai nagyságát, sőt zsenialitását, viszont már múlthoz tartozik, -túlságosan jól ír le egy árnya-vetett korszakot,- hogy ne legyen más, és ne is akarjon kilépni onnan.

Idétlen összemérni összemérhetetlen kontingenseket, most mégis ...
Szentkuthy szintén az a korszak,  történeti berakódás, az a felmúlt, azonban ő kilép abból, megelőlegezi  posztmodernitást, és talán azon  túl, átlép  fejünk felett.
Merészség igazgyöngyökkel biliárdozni. Nem állítok metafizikai elszánással semmi véglegeset, azonos korszakban sem élünk mindannyian,  bár azonos időben. Vannak észrevétlen szétcsúszások, no meg nagyon is észrevehetőek.

A másik olvasmányomnak szintén van múltba mutató lidércfénye, mégis mai, -ha nem is kortárs, amennyiben kortársnak szigorúan, az élőket tekintem.

Fény-visszavetülés Szenekáig terjed:

"Ezek után egyetlen vágással felnyitják karjukat. Seneca, mivel öreg és a szűkös táplálkozással is elgyengített testéből csak lassan folydogált a vér, bokáján és térdén is feltépi az ereket; és a szörnyű kínoktól kimerülvén, hogy fájdalmával felesége elszántságát meg ne törje, ő maga pedig amannak gyötrelmeit látván, gyengeségbe ne zuhanjon, azt tanácsolja, vonuljon másik szobába. És mivel még az utolsó pillanatban is bővében volt az ékesszólásnak, odahívott titkárainak sok mindent tollba mondott..."

Esterházy Pérerről van szó, aki rákosan, onkologiai kezelése alatt megírta a Hasnyálmirigy naplót, testi lelki változásait nyomon követve. 
 Olyan fekete poénokat engedett meg magának, önmagával kapcsolatban, hogy elfelejtem mit is olvasok, és nyilvánosan nyerítek, mert  könyvet még buszon sem tudom letenni.

 Nem humor egyetlen értéke könyvének, ahogyan napról napra figyeli miként hullik haja, kékül el  teste, hanem a nyugalom ahogy szembenéz azzal, amivel szembenézni lehetetlen, mivel bármit is mondunk róla, az elmeullásról nincsen élményünk, csupán közelítünk hozzá, és ez itt igazán az utolsó fázis.

Az utolsó fázisról  sok mindent tudunk, sokat tudhat átlagember, halálraítéltek leveleiből, láger-visszaemlékezésekből (stb,) hogy van csodaváró szakasz: a még meggyógyulhatok, még megszabadulhatok és bepótolhatok, onnan folytathatom, ahol abbamaradt...
Gondolom, erre az olvasmányélményre később még visszatérek. Most talán annyit, hogy  korszakóriás nyelvi szempontból is, (-de ez nem igazán újdonság senkinek.)

Ami az, Zilahi Anna verseskötete. Amit ahogyan facebookon értesültem megjelenéséről, már is elhoztam  Lira könyvesboltból.
Anna rokonom. Igen fiatal. 
 Bárkivel mernék fogadni, pár évtized alatt olyan irodalmi magaslatokig emelkedik, hogy  legjobbak között fogják számon tartani.
Nem tudom versei vagy prózái jobbak, talán szétválaszthatatlan.

" A nyelv nem képes feldolgozni az öt ostromló vízualitást-
olyan, mint arra törekedni,
hogy kiedd magad a bálnából,
ahova eleve sem tartozol."

Alapvetően Annával szeretnék foglalkozni. Nem állítom, hogy a két másik író tükrében, árnyékában, ködében, de valahogy véletlenszerűen efféle játéktérbe csöppent, és hogy van e ennek jelentősége, azt még megítélni nem tudom.
Úgy szeretnék haladni, hogy naponta elolvasok  verset, teszek  bejegyzést, valahogy lemásolva Esterházy metodikáját, vagy sajátomat, hiszen Hasnyálmirigynapló Festőnaplóban szerepel.
Kísérlet nyelv "vizuális" ostromára....

2017. április 18., kedd

Anna első kötete



Anna unokahúgom lánya, Lilla barátnője, akiről korábban is szót ejtettem, aki pillanatnyilag Transzmédiát tanul Bécsben és Berlinbe készül további ismeretek megszerzésére.

Sokáig olvastam a blogját, a "Nem hordok órát", már gimnazista korában. Folyamatosan magas szinten írt, illetve kutatott a gondolati térben.

Büszke vagyok a rokonaimra.


Zilahi Anna: A bálna nem motívum
Fehér Renátó





Zilahi Anna sok-sok éve várt első kötete békétlen, örvénylő dilemmákkal szembesít kíméletlen szigorral.” Fehér Renátó a Magvető költészet napi rendezvényén elhangzott laudációja.


„Hová / induljon, merre menjen, aki végül mégis rájön, / bálnában vagy bálna nélkül, a nyílt / vízen van, a semmi közepén.” – szól Zilahi Anna A bálna nem motívum című kötetének egyik tételmondata, már ha létezhet bármilyen centrum kívül-belül egyáltalán, akár a semmi közepe. A semmi ága. Posztapokaliptikus a vidék, a mélytengeri tátongástól a lélek leghátsó zugáig, nincs ebben újdonság semmi, már a fosszíliák erről tudósítanak, évezredek óta. Archaikus és torzó. Hiába ismerősek a szögek, a szegletek. Ismerős, nem otthonos. Az sosem volt. Itt a sebhely nem emléknyom. Mert a fenyegetettség, a sérülés, a trauma – nincs előtte-utána, nincs kezdete, csak folytatása – kódolt evidencia. Itt élünk – hangzik el háromszor is a címadó versben. Ez az „itt” pedig számos szeglet, ahova vet a sodrás, az áramlat, odataszít a muszáj. Az első szeglet mindjárt nem-hely, non-lieu: „példát venni a teknősről. Neki háza van, / de akinek nincs, szerepek mentén vagy azok ellenében, / jobb, ha építkezni kezd” – olvasható a Delta című versben, amire pár oldallal később az Öröklési rend már azzal felel, hogy „nincs mire felépíteni egy új házat”. A két állítás pedig Rilkénél nem tetőzik, hanem az ő sorába omlik bele: „kinek most nincs, nem épít házat már.”


Ház híján a második szeglet a szűkös ideiglenességé – ezek a kihelyezett purgatóriumok: mint a hangár és annak „béleletlen üressége”, a bunker, „a megtisztult élet tervezett helyszíne”, vagy maga a kényszerszállás. A hatalmas érdeklődésre való tekintettel a show elmarad című versben egy sziget népe már kígyózó sorokban vesztegel az óvóhely előtt, vágyakozik valami nagyobb szárazföld boldogabb partjához csapódni: itt nyílik meg a kötet egyik rejtett zsilipje, és lesz a rögzíthetetlen diaszpóra-lét antropológia, kizárólagos jövőkép és egyetlen közös hagyomány. De a tranzitzóna nem menedék, aki pedig tudja ezt, az már a kiúszás esélyeit latolgatja, ahogy az a kötet egyik kulcsversének címében is áll. Így lesz harmadik szeglet a tenger, az uszoda. A szökést kínáló élettelen közeg, az úszás ismert, de idegen nyelve az idegen anyagban – az anyagban, amely ugyanakkor ős- és legalapvetőbb testi alkotóelem. Megint csak: kiszolgáltatva, olyan öröktől fogva működő hatalmaknak, mint a felhajtó erő, vagy a gravitáció önzése, a tömegvonzás. Ez is fenyeget: a test félrenyel, görcsöl, bénul, fullad, megfeszül, de tartja a tempót, mint eszközt működteti ez a mélységi mechanika. Megkísérti, mert domesztikálná ezt a másik szorongást a klausztrofób szűkösség után. Önterápiának, tehát a gyógyulásnak és önkínzásnak, tehát a pusztulásnak a vadházassága ez, a még evilági klórszagban. És akkor talán ez a túlélés ősi és aktuális rendje. A test a csatatér, conflict zone, a negyedik szeglet tehát. Kínálni belsőt, adni életet, vagy ellenkezőleg, bújni belé, hogy egy bérapa kihordja. Közben meg „anyátlan mindenki és üresek / szülés után az anyák”.
Az ötödik szeglet végül a bálna. Egy: az otthontalan ház; kettő: a szilák börtöne; három: az úszó hatalmas kiszorított tér; négy: a test legmélye. Bálna a vízben, én a bálnában, aki bennem, amiben én, és így tovább a – pedig megfogadtam, nem írom le ezt a szót – fraktál. Így lesz a bálna tehát nem motívum, hanem világmagyarázat, nem kulcs, hanem ördöglakat az Én eltűnéséhez, eltüntetéséhez, és azonnali újraszületéséhez. Zilahi Anna sok-sok éve várt első kötete ezekkel a békétlen, örvénylő dilemmákkal szembesít kíméletlen szigorral. Nincsenek illúziói, nem hazudik menedéket, és nem hallgat el semmit a kívül-belül menekülő élők elől, akik mi mindannyian vagyunk. Ezért pedig hálával tartozunk.

Jelenkorból átvet



2017. április 17., hétfő

Mi ez?! Mivel szórtad ezt a képet?!



Jeremy Geddes munkája

Jeremy Geddes festményeivel, amerikai kiállításaival kapcsolatban, és más okokbol is foglalkoztam régebben. Egyéltalán nincsen ellenemre, hogy régi kedvenc művészeimre újra és újra rátekintsek.

Geddessel kapcsolatban számos cikket és nyilatkozatot elolvastam, és visszatérő motívum volt, hogy nem hagyta magát fotórealista kategoriába besorolni, és a festési tecnikáival kapcsolatos kérdéseket is megkerülte.
Most, hogy több kiállításom volt, egymás hegyén-hátán, nálam is felmerült  gond, hogy megkérdezték, -és ahogyan megkérdezték,- hogyan készülnek tulajdonképpen  képeim?!
 Utolsó megnyitó szinte  "orvosi ló" esete volt. 
 Dolog akkor is zavaró, ha egy laikus troll akarja elrontani  festmény-ünnep jó hangulatát, és akkor is zavaró, sőt zavaróbb ha  barátom barátja, aki maga is festő, analógiákon keresztül célozgat.
Persze akármennyire  zavaró, hogy valaki, nem  festményhatással foglalkozik, nem  képi világ élménye, hatása foglalkoztatja, mindez egy idő után kezelhető. Elhárításnak számos módozata adódik, de az biztos, hogy most végül  lányomnak,  első pesti kiállítás tényének, barátaimnak és  normális érdeklődőknek örültem, a seggfejek meg éppen-hogy felszínt karmolászták.
Nálam fotórealizmus ritkán kerül szóba, hiszen  szürrealista vonatkozás ezt nem teszi lehetővé, trolljaim ezért is vannak zavarba. Nem értik, hogyan lehet  ábrázolás pontos, ha nem azonosítható be fotóként...
Egy bizonyos,  Jeremy Geddes bárhogyan állítja elő  festményeit, engem lenyűgöz  világa, és eszembe sem jut fennakadni, sem fotók felhasználásán, sem nyilvánvaló 3D-s megoldásokon. 
Ha nem hinnék abban, hogy  középkori festőszemléleten túl, akár számítógép is lehet ecset, akkor megrekedtem troll -mitológiák uralmának idejében.
Ha Jerremi, aki világhíres, tudja kezelni  körülötte tolongó "akárkiket" -akik világszerte egyformák,- független szakmai képzettségtől, docensi fokozattól, gyanakvó hozzáállástól, miért ne tudnám én is, aki senki nem vagyok, akinek igazi tétje nincsen,   befektetésem pedig nem megélhetési-egzisztencionális.





2017. április 12., szerda

Vízió utáni álom

Ott tartottunk, hogy érteni szerettem volna saját festményemet, és amit kiolvastam belőle, az valahogyan nem volt elégséges. A sima álomanalógia és megmutatkozni hagyás nem volt elégséges, illetve  tudattalan álomban, kissé nyakatekert módom segített.
Álomban egy különös állatot láttam, amire azt mondanám nőstény kecske, de a fejformája eltérő volt és  szürkés szőrzete rendezett, mintha kikefélték volna, fejénél és lábainál csinos fehér szőrgallér. Játék állatok ilyenek, de ez élőnek látszott, nem volt szép de ápolt és kinézetében rendezett.
Azután  snitt, és abból az irányból  fiatal lány indult felém, fején aganccsal. A szarvassá változott lány arcát nem tudtam elérni, úgy mozgatta a fejét, hogy ne okozzon sérülést, de lefogni se tudjam...
Amikor felébredtem próbáltam lefordítani az álmot. 
Ismerek egy fiatal lányt, aki egyik oldalon aszimmetrikusan rövidre nyírt frizurát visel,  és olyan kék a tekintete, hogy sokáig az arcát sem láttam, ettől az intenzíven kiterjedő pillantástól.
Régebben egyszerűbben volt csinos, de most divatosan.... Ezt a lányt képzeltem el, úgy, hogy rám néz, de közben pásztáz a tekintetével, apró gyors szem mozgásokat végez, és ezzel távolságot tart, hiába közelít.
Aztán rájöttem,  festményem vörös hajú lányának rókája is fehér gallért visel, elöl, egészen az orráig.
A lány divatos és vonzó,  -már amennyiben  tornacipő divatos öltözet. A lány természetes vonzerejét ellensúlyozza a dühös róka. A lány feje-feletti ágtükröződések emlékeztethetnek agancsokra. 
Egy lény amelyik átváltozik saját természetévé, és a távolságtól még csak vonzóbb... 
Miféle utakat, elágazásokat kell bejárni, hogy egyáltalán érinteni tudjunk valakit, érinteni tudjunk egy rólunk leszakadt, mégis részünket képező festményt?!!

2017. április 11., kedd

D16-továbbá...

Én sem teszek mást, mint tekintetbe veszem azt ami megmutatkozik. Mondhatnám  kikérdezem vizuálisw fenoménjeimet, azonban végül Heidegger (is) szakított ezzel a megközelítéssel.
A megértés, vagy sokkal inkább felderengés, megmutatkozás körkörös folyamat. 
 "D16" képterve már több hónapja megvan. Hogy mit ábrázol valójában, az pusztán a tegnapi megfestésre kiválasztás után vált kérdéssé. 
Amit tegnap leírtam, közel sem elégített ki. Többet szerettem volna tudni.
 Tudatos elakadt, így  tudattalan újabb impulzust adott. 
Sietek hozzátenni, éppen  lételméleti megközelítés, ami kizár mindenféle  skizoid magyarázatot.
Nem létezik test és lélek hasítása, a Platóni agyrém, hogy az egyedi dolgok halálra ítéltek, ám ideáik (az általános) örök világot képeznek. Aki tanult filozófiát tudja, középkori vita tárgya volt, hogy az általános dologi, tárgyi természetű e?! 

 Térjünk vissza  alapvetéshez. 
Nincsen objektum-szubjektum hasadás, csak amennyiben tételezi valaki. Már mindjárt dolgoknál vagyunk, bele tudunk feledkezni tárgyakba, csak egy percre ki kell kapcsolni  belénk-vert kontrollt.
Az álom és ébrenlét egyazon világban, egyetlen ember kétféle tudatállapota, ami nem hasadás, hanem differenciák párbeszéde.  Ám mindez széljegyzet.
Tudni szeretném mit fogok festeni?! 
Természetesen soha nem jutok végső magyarázathoz, de  különböző jelentéssíkok, olvasatok izgalmasak. Eszemben sincsen egyetlen reduktív magyarázatot adni.
Tehát azon gondolkoztam,  D16 mint 7-es szám mitől olyan misztikus?! 
 Háttért képező utazási iroda feliratait reptéri jelzések egészítik ki, melyek áttűnnek  lány karjánál.
A Reisebüro üvegfala csupa tükröződés.   Felső sor végén  épület látszik, amihez fák felső ágainak elágazásai vezetnek. De ez  külső tér rávetülése. A lány elvileg ülhetne az utcán, viszont éppen  róka jelzi, hogy belső viszonylatról van szó.
Arra rájöhettem, hogy  hétköznapi világ, és  belső viszonylatok találkozásáról van szó, ám mivel lány abszolút középpont, minden elem róla, az ő valóságos jelenlétéről beszél. 
Ki ez a lány?!
Utazni szeretne?! Egzotikus tájakra vágyik?! 
Ezt gyorsan kizárhatjuk. Ő és  rókája, maga az egzotikum.
 Utazási iroda üvegfalai nem kirakat szerűek. 
Annyit elárult  szimbólum, hogy gyorsan, repülőgépen juttathatnak el álmainkhoz. Viszont  álmaink általános sémákat követnek, tömegszerűek. 
 Éves fárasztó munka után kikapcsolódás, luxus, élmény és kaland kellene. 
Mit kínál ez a hivatal, ez az intézmény?
Szafarit Afrikában, romantikus sétát  piramisok között, vagy karnevált Velencében. Pálmafák, napfény, jeges koktél, óceán és napernyő  visszatérő kellék filmek mennyországához.
Nos ezt nyújtja  hétköznap, mint élményszerű mennyország. 
Rakás egyforma fotó, film és képzet.
A reptér szélsebes járatai -akár a faágak elágazásai,- juttatnak el tömegképzetek egyéni beteljesüléséig.
Nem kell ábrázolni, hiába rejtett, mindent tudunk, a lány háta mögött meghúzódó  álmokról.
De vajon ezek a lány álmai, (álma) vagy  festmény jelentéses eleme?!


2017. április 10., hétfő

D-16 (festmányterv)

Rékai Zsolt grafikája-festményterv

Nem ezt a tervet szándékoztam megvalósítani, azonban a sorrend időnként változik, és amikor a meglévő tervekből választok, ütőbb mindig  aktualizálódik valahogy.
A "reflex" sorozat minden eddigi főbb eleme megvan a festésre szánt tervben. 
A háttérben tükröződő utazási hivatal, valamiféle alapvető változással szemben érzett -tekintélyelvű- presszió elvetése, méghozzá ösztönös okosság, ravaszság, szenvedély jegyében.
A női oldal és 7-es szám (D16- 1+6) eleve spirituális, tudattalan oldalra utal. 
Tulajdonképpen az elemek kapcsolata adott, a konkrét jelentés pedig nem redukálható mondanivalóra, legfeljebb mindenkori aktualitásra. 
Bele lehetne menni további betű és szám mágiába, de ez különösebben nem vonz. Ami vonz az a vörös-hajú anima és az ösztönállat, ahol  anima nyugodt, az ösztön szenvedélyes, mintha az összetartozásban lenne valamiféle kiegyenlítettség, uralás.
A hivatal csoportszellem, szociális alárendelés, ám a lány egyéni lét ösztönökkel.  A hivatal üvegfelületén tükröződik a környezet, és a lány teste is áttűnéses, jelenés szerű.