2017. január 25., szerda

Tektonikai ablak (ok)




Rékai Zsolt festménye

Végre összejött ez a kiállítás, és bár ezúttal nem a belváros, az ottani szóba jöhető helyeknél azért jobb, mivel itt nem csupán a megnyitóra jönnek el az ismerősök, hanem egész héten sokan láthatják. A kiállítási tér mellett színházterem, ahol iskolai bemutatók is zajlanak, körben szakkörök, tárgyalók, az emeleten pedig a városrész egyetlen, jelentős könyvtára.
A kiállítással kikerülök abból a magam-csinálta ördögi körből, hogy be nem mutatott képet nem nagyon gyakran rakok a nettre, így portfólióm is jócskán kiegészülhet.
Egyszóval korszakhatár, az új képterveim az itteni legmagasabb szintet igyekeznek meghaladni.
Ez a meghívó saját használatú, készül papírnyomat az intézmény számlájára, viszont azon csak esetlegesen szerepel ez a kép.
Ennek azonban semmi jelentősége nincsen.
Örülök ennek a lehetőségnek.
Mivel rövid az idő, gyorsan kell szervezni, a képeket most pénteken transzportáljuk filozófus barátommal.

2017. január 17., kedd

posztmodernitás ígérete


Sándorfi István festménye

Kezdjük kép élménnyel.
Azt mondják, a férfiak vizuálisak. Tagadhatatlan, hogy  női test látványa pszichológiailag azonnali ösztönreakciót vált ki, érzéki módon hat. Tényt festők és hölgyek egyaránt tudják, fel is használják reakciók kiváltására. 
A test látványa akkor is hat, ha az arc rejtett, mivel a test fiatal, egészséges mivolta azt üzeni a tudattalannak, hogy képes vagyok megtermékenyülni, képes vagyok  fajfenntartásra.
Ez az oka, hogy általában a fiatalabb nők vonzóbbak, mivel utódnemzési potenciáljuk nagyobb.
Mivel ez egy ösztönkör,  tudatos részben meg van kerülve. 
Amennyiben  test vonzó, az arcot hozzáasszociáljuk, így akár sziluettekbe is bele lehet szeretni.
Persze első élmény, nyitottság az aktusra középpontozott, de több-kevesebb erővel bekapcsol a tudatos. Az arcot is látni akarom. Kell tudnom  elfogadás, befogadás lehetőségét. Pusztán az én igenem kevés továbbvitelre.
Esetleg felmerülnek  egzisztenciális előnyök, hátrányok. Megjelenik a kultusz, -mivel ember vagyok,- és udvarolni kezdek. A nő lelkére is kíváncsi vagyok. A másik lelkének befogadása, felülírja az ösztönkört. Közös jövőt szeretnék, nem pusztán aktust.
És mindez részben megjelenik  első kör mellett. 
Azt feltételezem, Sándorfi mindezt tudja. Nem is feltételezem, hanem tudom.
Miért?
Mert  festménnyel kapcsolatban is túlmegyek az első ösztönkörön. Nem pusztán annyit látok, hogy ez a pasas szereti a nőket, nem arra asszociálok, hogy tutira megdugja a modelljeit, és nem azt állítom, hogy ez egy szexgép, mivel szinte mindig érzékieket fest.
Nézzük a kultusz hogyan tűnik elő vizuálisan.
A női hátsó érzéki mivoltát egy halvány szerelem jel ráfestése ellenpontozza, és a kopaszság.
A hajkorona hiánya az arctalanságot, az arc megvonását és a hátat-fordítást erősíti. Álomszimbolikában erőhiányt jelent. Ez az erőhiány, nyilván a tudatos elfordulás lehetőségének hiánya is, de ez már mezőjellegüen túlterjed az egyetlen kijelentés lehetőségén.
A nő hátára festett hármaskereszt is áthúzás, a puszta ösztön kioltása, vagy legalább is gyengítése.
A kioltás kékje értelmi, a piros érzelmi, a fehér pedig a fény, a tudatos, a tiszta és átlátható jele.
A nő egy fal előtt ül. A fal az akadály, lezártság. 
A fehér rész sötéttel, a sötét rész feketével tagadott. 
 Sándorfi határvidékre csalt,  tudatos és tudattalan-ösztönszint és motiváltság határára, ahonnan mindkettőre egyszerre láthatunk...
Csalt?! 
Mutatta az utat! 
Ez több mint filozófia, messze több mint metafizika, vagy annak meghaladása. 
Ez a típusú festői igény, posztmodernitás ígérete.

2017. január 15., vasárnap

Ráhagyatkozni részben vagy egészében....

Sándorfi István festménye

Zagyva szárnyalás?! 
Szürrealizmusban ami zagyva, az nem egyszerűen irracionális, hanem értelem nélkül való, nem jelentéses, érzékelhetetlen és fordíthatatlan... Ami ránézésre zagyva, az azonban nem az.

Régen egyszer azt álmodtam, vagy "vizionáltam" a 
"kőzetes térben", hogy alkonyi búzamerő felett angyalként repülök, csapkodok , kezemmel komoly erőt kifejtve, -mivel  szárnyaim 
 régi szekrény két ócska ajtaja volt.
Zagyva szárnyalás?!
Fordításban: 
 A termés gyümölcs. Jelzi, valami mikor érik be.
A búza kenyér alapanyag, a tudat-álom azonban nem tud enni, az élelem mindig szellemi táplálékra utal.
Az alkony valami lehetőség vége, így tudjuk, nem lesz aratás.
A repülés azonban a dolgok főlé emelkedés és meglátás. Itt az eszköz, a régi szekrényajtó.
A szekrény, régi dolgok tárhelye, az ajtó meg küszöböt rejt, tehát szembenézést.
A repülés vagy jutalom, mert el tudtam oldani a főldi kötelékeket, ki tudtam lépni a szituációból, vagy kárpótlás, mivel olyan dolgot szeretnék, amit megvalósítani nem tudok.
Az egész álomkörnyezetből ez utóbbi következik.
Most mégis learatok valamit. Jóval később, a jövőben,(most) amikor  álomvilág éppen úgy mint rég,  valahogy  második "Reflex" képemre utal. Minden nyitott összetettségének ellenére, a belső négyszögelésekre, zárlatokra - klauzúrára utal, azt középpontozza.
  Álom  megfejthetetlen utalásokkal (is) bír, mint egy festmény.  Álom részben rejt, -befolyásol,-  festmény azonban -bár analóg,- szándéka szerint megmutatni szeretne.  Álom nem mindig megnyugtató, mikor elsodor, - festménynél azonban  elsodrást hagyni kell. 
Hagyni kell a zagyva szárnyalást...



2017. január 11., szerda

Zagyva szárnyalás



Sándorfi István  képei


Irigylem azt, aki úgy tud írni, hogy már mindjárt események közepén találom magamat, és a szálak eredete újabb és újabb események körforgásában tisztázódnak. Mire az olvasmány végére érek, oldódik minden addigi titok, és újra magamra maradhatok irigységemmel, hogy valaha én is élhettem olyan világban, ahol a dolgoknak volt kezdete és vége, ami pedig visszamaradt, csillogó felületű fémgolyóhoz hasonlított, minek felületén ott csillant aktualitás mindahány visszfénye, maga a lényeg, amely -maradva analógiánál,- képes minden felületi változást integrálni, ugyanakkor fényvisszaverő, saválló, meg úgy ön-azonos, hogy felület mögött csupán felületeket gondolok, egyetlen polírozott vasgolyón belül számtalan polírozott vasgolyót.
Amit én írni lennék képes, annak nem lenne kezdete, -ahogyan köznapi valóságban mondanád;  sem eleje-sem vége dolog.
Na ez már lelkesítőbb!
Tisztázódott, hogy ahova elérhettem, -az mindenféle golyó szerint,- csapongó, zagyva szárnyalás...


2017. január 8., vasárnap