2016. december 31., szombat

Reflexió sorozat indító festménye


Rékai Zsolt festménye

Mondható  vizuális fenomén alapján megfestett, -hermeneutika?!-  Némi átkódolással. Saját festményeimmel kapcsolatban, sokkal többet aligha szabad mondani. Elmondja maga a kép, ha pedig nem, akkor melléfogás az egész. 
Mindenesetre Sándorfi kiüresített műterme nálam mező,  két világ (vagy akár több) reflexiós felülete. 
Alább  kiindulási grafikákat -szintén- megmutatom. Készült néhány változat. Jól látható, festményhez képest mennyire eltérő, -bár megalapozó, részes műfaj.
Ez a kép idei záró képem, és amennyiben lesz kora tavasszal kiállításom, ez vezet át az elkövetkező időszakba, évbe...



2016. december 29., csütörtök

2016. december 27., kedd

Képiség titkai

Sándorfi István művei


A 2005-ös Frei interjút többször megnéztem. Az egzisztencia, akár saját, akár más festőé, hangoltsággal kezdődik.  Világba  jelenlét hangoltságon keresztül bocsátkozik, és soha nem választható, miképpen egzisztálok. 
Próbáljuk értelmezni, hogy lételméleti tételt festészetre kódoljuk.  
Alaphangoltság a jelenlétből merít, miféle rendeltetés-összefüggésbe vagyok belevetve, és tárgyakhoz kötött érzelmi asszociációkból szövődik.
 Unalom elfordít,  lelkesedés belevon valamibe. Mindez nem gépies. 
Hiába kerültem amúgy lelkesítő közegbe,  múltbeli esemény érintettsége miatt borzalmasan érzem magamat. Talán egy hangszín öntudatlan megidéző képessége, egy nem tudatosult asszociatív összefüggés tart pórázon. Máskor pedig látszólag alapok nélkül van jókedvem, olyasmire (is) figyelek, ami mikróösszefüggések bűvkörébe von, esetleg megnézek egy érdekes műalkotást, és a műalkotás áthangol, hozzáad valamit a meglévő mintázathoz.
Márpedig  műalkotások érzelmi energiaterek, nem feltétlenül kaotikusak, differenciálatlanok.



Amikor elsőre megnéztem  párizsi riportfilmet,  festmények és Sándorfi személyében rejlő kapcsolatok ragadtak meg. 
Nem vizsgáltam, hogy  gondolati körök azért részlegesen kifejtettek, mivel a művész tudatosan nem metafizikai gyakorlatot követ, vagy pedig a felvételi snittek, nekifutások, ötletszerű kérdések tagolják szét mondandóját, esetleg természetes elhallgatások, kikerekítések, személyes vonatkozás védelmében, (stb). 
Másodjára jelent meg dekonstrukciós gyanakvás, hogy sokkal több réteg hathat, mint amennyit elsőre feltételeztem. Más hangoltsággal léptem riport és festmények vizsgálatába, -mint első alkalommal,- és a tárgyak figyelmem szögének megfelelően új fénytöréseket, rétegeket jeleztek vissza.
Mindez azt jelzi, hogy nem létezik végső metafizikai igazság, lezárható tematizáció. 
hogy  beszéd,  képi beszéd és szöveg olyan belső folyamatokat hordoz és közvetít, amelyek némelykor foghatóak, máskor pedig nem.
 Az is előfordulhat, hogy lényegi vonás mindörökre, mindkét félszámára rejtett marad!

2016. december 24., szombat

El nem olvasás élménye



Kihoztam könyvtárból Ébli Gábor "Muzeumánia" című könyvét, ám őszintén szólva  első tíz oldal tudatosította a kinyerhető gondolni-valókat.
Ha ezt össze akarnám foglalni, nem is olyan nagy relevancia.
A mai kultúrelit  magán és (leginkább) állami pénzekből kiállítási tereket tart fenn, így képes kánon gyanánt működni.
 Múzeumokon áll, miféle műveket vásárolnak fel, és mit őriznek meg az utókor számára.
   
                                                   Sándorfi István művei

 Fejlett országokban bővebben jut pénz, és így  kiállítási terek önmagukban is korreprezentációk. 
Ami ezen túl olvasható, az európai régiók, nagyvárosok múzeumainak katalógusa, kiértékelve megközelíthetőséget, architektúrák és gyűjtemények összhangját vagy disszonanciáját, ezen belül pár mondatban meghatározva állandó és időszaki kiállítások képanyagának művészettörténeti besorolását.
   

Bizonyára igen fontos ez a típusú katalogizáció, nem vitatom, hogy  fejlett társadalomnak ilyesmire áldozni kell, akár  régészeti cserepek fellelésére, dokumentálására és sorszámos raktározására.
Ez  magas-kultúra üzemmódja, viszont nincsen rajtam egyetemi vizsgakényszer,  így  élményszerütlenségnek ezt a fokát festészeti-megszállottként sem tudtam elviselni. Hogy eljutottam  37. oldalig, azért van, mivel hozzászoktam  filozófiai szövegek olvasásához, amiből alig értek valamit. 
 Efféle szövegszöveteknek mindazonáltal lehet sodra, textuális tanulsága, és azt gondolom,  összegyűjtött és egybeszerkesztett múzeumi prospektusoknak lehet hangoló élvezeti értéke, ha nem objektív, tudományos  puritanizmussal lúgozzák,  halmozzák száz szám. 
Sándorfi azonban hozza amit várunk tőle. 
Bekötöttség és kibontottság felső képen.  Körültekintés és (lejjebb) lehajoló ív gyümölcsei amolyan gesztus-potenciálok. 
Még az elfolyásritmusok, kipottyantásfoltok is részleges asszociációk.
Gondolunk valamire, és  ez mégsem az, tehát amire gondolhatunk az félúton megáll és törlődik (?!) 
Látnivaló, hogy  képi dekonstrukció nem a semmire való kifutás...

2016. december 20., kedd

Nem vagyok ezen a szinten...

Sándorfi István művei


Sándorfival készített videó-riportot nem vagyok képes másként   nézni-hallgatni, mint ahogyan Derrida műveiből leszűrtem, dekonstruktív módon. Amikor valaki lételméleti rétegeket figyelve, figyelembe véve beszél, aligha mond kerek, metafizikai szövegeket. Amit Sándorfi mond és fest, 
- műtermének szegletei,- saját tudatának szegletei, amiben jelenlétének összegződései inkarnálódnak. 
A test és érzékiség  tudatosság metafizikai hasadása, ami van mert  világ köznapisága metafizikai játéktér, és nincsen, mert az ember mélyrétegei, komplexitása, igazságai nem sarkítások mentén szerveződnek.
A fej hiánya,  irányítás látszólagos mivoltára utal, ösztöndominanciára, amit  ábrázoló kéz és az ecset reflektál.  Különböző szintek egyesítése ezen a módon zseniális, -ontológiai fenomén, az emberi valóság része,- amiről se azt nem mondhatjuk, hogy objektív, szubjektív... Viszont, ha az irracionális jelzőt használjuk, akkor az pusztán felszín-formailag igaz. 
Itt jutunk vissza  dekonstrukciós elvhez. 
Nem saját merev kategóriáim igazítanak el, hanem maga a festmény,- valakivalami, akiami -lételméleti síkon nálamnál otthonosabb.


Mehetünk tovább?!
Jelenlét. Daseinanalizis.
A lét egyetlen aktuális töredéke kiterjed és elfed minden mást.
 Szellemi sík elmossa  testiséget, de nem tagadja meg. Szellemi értelemben szenvedek.
A keresztre-feszítettségem szerinted anakronizmus,  apró sérülés a múltban, valamit nem kaptam meg -bal oldal, kéz,- amitől most levegőt sem kapok. A fuldoklás egyetlen keresztpontja, egész létezésem, adok-kapok világzavara, megfeszülése...
Festőként értem, és amit képes vagyok megérteni, azt nem lemásolom, nem egyszerűen integrálom, hanem engem feszít meg...
Megfeszít, mert csak kaptam, azonban nem vagyok ezen a szinten... 

2016. december 15., csütörtök

Lezárhatatlan

Sándorfi István művei

Sándorfi István festményeit régóta ismertem. Talán valamikor régen végig is néztem, egyenként. Akkor még csak annyit tudtam előzetesben, hogy zseniális.
 Amikor csak néhány műre koncentrálok, -evidens módon,- nem ugyan az az élmény, mintha sokat lapozok át.
Pedig  felületi rátekintés, sok embernek egyetlen látásmód. Amennyiben sokáig néz is valamit, csak annyi jut eszébe: Ez tetszik! Ez nem tetszik!
 További kérdés mindig az, miért tetszik (!?), -már ha egyáltalán innen indulunk,- mivel  esztétika mára nem is  egyetlen, nem kizárólagosan eredeti alapvetés.
 Rákérdezés második lépésként szintén nem kizárólagos, ezt lételméletből tudom. (Előtérbe léphet a "megmutatkozás"!)
Amennyiben  "miért érdekes számomra"- kérdésre adható válasz sztereotip tömegválasz, nincsen min tovább menni. Tényleg így van?!
Tegyük fel, nálam is csak annyi jön mint mindenki másnál. Igen,  de én érdekeltebb vagyok  témában, és az evidens válaszon túl is marad valami intenzitás, nyugtalanság amivel kezdenem kell valamit.
Nézzük csak...
... nem a férfi akció minden. 
Igen, minden eredete a nő (?). Igen a nő férfinak központozható,  nő tartja fenn a történelmet,  megszüli  felfedezőket, aranyásókat és mindenféle életreményt....
De csak ennyi lenne  kép titka?! 
Az adható, kereknek tűnő válasz nem hozott élmény és hatás alóli feloldozást... (Már is látom  csúsztatást, az egyedi múlt figuráival nem egyedi, hanem eszményített, általános nőalak áll... ?! Na de ennél is több lefutás van jelen...)
Kicsit tovább néztem  festményt,- mint azelőtt,- és most meg nem szabadulok tőle...  
Ösztön és kultuszviszonylat mezeje élő módon hat rám. A kitakart láb, s felszegett fej, az eltakart fél mell mind-mind a nő ölére középpontoz, elvisz ösztönmélységbe, de nem szakít le felszíni kiterjedésekről, ami már mindig is  múlt, az eredet elfedése. 
Az elfedés nélkül csak ösztön, az elfedő kiáradással, világba való belépéssel, anyagi, hatalmi játszmákkal, de még  otthonteremtés egzisztenciális játszmáival is képtelenek vagyunk polarizált világkörbe, metafizikai gyűrűbe zárni magunkat.
És folytatható... Kevés vagyok, hogy ezt a képet csak úgy le tudjam zárni...
                           Elégséges vagyok, hogy ezt a képet, soha, meg se próbáljam lezárni... 




2016. december 10., szombat

Nyolc-éves ciklus



Ez a kép nyolc évvel ezelőtt lett kiállítva. Akkoriban elég sok 3D grafikát terveztem, amit azután megfestettem. Photoshop vagy pedig más grafikai programok ma sem tűntek el életemből,- ecsetként tekintek rájuk,- de csupán annyira, amennyire hétköznapi élet vizuális kultúrájában amúgy is előtűnnek, vagy hozzájárulnak kreativitás lehetőségeinek kitágításához. A facebook generációjától cseppet sem idegen megoldások, egy évtizeddel ezelőtt még jelentős ellenkezést váltottak ki, akkori galériákban. Redukció ezen foka pedig, mára nekem tűnik kissé meghaladottnak.

Mindezzel együtt, kora tavasszal, szeretnék  néhány hasonlót kiállítani, ami  megelőző szakaszból való felvezetés lenne, ugyanakkor, amennyiben sikerül megfestenem  Sándorfi-s képet, az pedig árvezetés  jövő lehetőségei közé.

 Fejlődés nagyon szépen látható lesz. 
Kiállítás címe, az elmaradt Corsos végiggondolása nyomán: "Tektonikai ablakok" lenne.

Ablak motívum nem idegen szürrealistáktól. Úgy tekintettek festményekre, mint ablakokra amelyek tudattalan régióira nyílnak.

"tektonikai ablak" pedig eredeti jelentése szerint:


"Tektonikai ablaknak nevezik a geológiában egy tektonikai lemeznek az erózió vagy a földkéreg vízszintes elmozdulása által felszínre került részét. Ilyen ablakok gyakran fordulnak elő olyan gyűrt-hegységekben, mint az Alpok, amelyek tektonikai felépítését erős vetődések jellemzik.


lyen ablakok nyílásként vagy hézagként kerülnek a felszínre egy nagy kiterjedésű vetődéses lemezen, ahol a vetődött lemez földalatti - általában régebbi - kőzetei napvilágra kerültek. Ezáltal eredetileg mélyebben fekvő kőzetek, illetve formációk a földkéreg magasabban fekvő részei között lesznek láthatók.


Az ablakban a kőzetek ezért tektonikailag mélyebb egységhez tartoznak, mint az őket határoló kőzetek, és egy magasabban fekvő réteg kőzetei veszik körül (tektonikus függő fal). Így az ablakokon keresztül betekinthetünk a mélyebb geológiai rétegekbe. Általában idősebb kőzetek vetődtek a fiatalabbakra, csak különleges geológiai helyzetekben fordul ez meg.


Félablakról beszélünk, amikor a mélyebb rétegnek ezt a feltárulását nem minden oldalról veszik körül a magasabban fekvő lemez kőzetei."

2016. december 6., kedd

Ötletek az elkövetkező hónapokhoz

    Rékai Zsolt grafikája

Ezek előzetes vázlatok egy leendő festményhez Sándorfi Istvánnal kapcsolatban. 
Ami nála a játéktér,  tudati terem,  jelentéssel bíró tárgyak és lényiségek elhelyezésének térbeli felvillantáspontja, azt megismételni nem akartam. A kiüresített szobák valójában egyetlen pillanat világnyi impresszióját, élményanyagát rendezi. Éppen  környezet kopársága fokozza létérzetté létezők interakcióit.
Én ezt a játékmezőt sikként fogom megragadni, tükröződő üvegfelületként.  Modern Múzeum  épülete, -a felírat,- talán túlságosan direktnek hat, de célom van vele. Éppen  modernitás léte és tarthatatlan állapota,  tudományos gondolkodás piaci-mechanizmusokba torkollása, anyagelvűség, metafizika az amit szemléletileg halad meg posztmodern, nem pedig társadalmi, gazdasági összefüggéseiben.  Modernitás valóban múzeumba való. Modern múzeumban posztmodern festmények lehetséges és tényszerű paradoxonok.   


Az első tervezeten  két kísérő-alakot Sándorfi festményéről vizionáltam, akiket utóbb kicsiknek ítéltem.   Fehér meg festett szemüveges fekete lány, feleslegesen kettőzi  festő tudatos és tudattalan találkozását.  Terv szerinti kép túlbonyolított, festő arcához képest  művének figurái túlságosan kicsik, nem a szándékolt arányokat tükrözik.
Az első tervezet tanulságai alapján született meg, vélhetően végleges vázlat. 
Alapötlet azonnal megvolt, viszont rászorult  korrigálásra. 
 Tervet nem külvilág elvárásaihoz stilizáltam, -mint ahogy azt, egynéhány szürrealista tanulmány tudattalan tartalmak és felhasználhatóság, (külső elvárások) közötti kiegyenlítésként magyaráz, hanem saját arányérzékem szerint pontosítottam. 
Amennyiben selbst olyan fiktív találkozási pont, amibe tudatos és tudattalan belejátszik, első megközelítés érvénytelen benne-foglalás.

2016. december 5., hétfő

Messze túl van modernitáson.

 Sándorfi István művei

A most elmaradt kiállítás, lehet mégis megrendezésre kerül. Egyetlen este sikerült intézni,  harmadik ismerősöm rám telefonált. Január 7.-én lesz valamilyen rendezvény, akkor tisztázódik minden levegőben való fenn akadás...
 Így harmadik nekifutásra,  -Corsos előzményekkel,- rábízom  égiekre, tavasznál előbb úgy sem kerül sor semmire.
 Semmi, amit tavasz felvált(hat) egy nagyobb léptékű kiállítás, abban (ebben) a városnegyedben, ahol lakom, és amit szintén ma este szerveztem. Kárpótlásként. Magamnak (is). 
Kiderül vége e  rossz sorozatnak. Elküldtem email-ban   amerikai web.galériás linket portfóliónak. Be kell majd vinnem valamit, mert  igazgatónő élőben is szeretné megnézni, mit  fogad be intézmény.
Szervezésről ennyit. 
Előbb  frász tör ki, hagy semmi nem sikerül, aztán lehet, győzni sem fogom.

Sándorfi képeit egyenként megnézve, valamint felidézve  nyilatkozatot, ami vele készült Párizsban, hirtelen működésbe lépett az, amit vizuális fenomenológiának nevezek.
Keresve sem tudnék jobb  prezentációt, mit jelent festészetben lételmélet, hogyan függ össze emberi mélység és felszíni elrendezés, hogyan ugorja meg műalkotás metafizikát és ezzel magát a korszakot.



 Körülrakott tárgyak feszítik ki azt a lételméleti mezőt, játékteret, amiben mű léte, igazsága elővillan. Ami mutatkozik, differenciálódó képzet. Az élmény annyira komplex, hogy nem is nagyon lehetne másként megidézni, szóban kifejteni meglehetősen reménytelen, legfeljebb metafizikai lényegmagyarázatok erőltetéséig lehetne eljutni. ( Művészettörténeti korszakokból vett hasonlóságok, szakmai lózungok -nálam,- aligha fellelhetőek.)
 Festményen látható kifestések, hiányok, oda nem illő festékcsíkok, szürreális elemek jelzik, hogy a megmutatott játéktérnek felszíni tárgyisága belső emberi gondolatokat, érzéseket fednek le (el).
Sándorfi nyilatkozatában is tetten érhető, ez a fajta gyakorlat.
Semmit nem magyaráz gyémánt tisztaságúvá. 
Az azonban  felismerhető, messze túl van modernitáson.


2016. december 4., vasárnap

Anima inkarnáció

 Rékai Zsolt festménye

Közbevetőleg, most saját festménynek kellett következnie. 
Labille-Guiard önmagáról készített portréja nyomán festettem, némileg átalakítva és időben jelenbe áthelyezve.

Labille-Guiard festménye

Ez a festmény volt a kiindulási alap. Labille-Guiard Francia festőnő volt és 1803. április 23.-án halt meg. A Királyi Művészeti Akadémián végzett.
Az önarcképére ráfestette két barátnőjét, vagy egyszerűen két sötétebb ruhás nőt, akik a festményt és a festmény nézőjét figyelik, tehát kitekintenek a képből, időtlenek, pontosabban időn kívüliek.
Jung álomszimbolikája ad magyarázatot. 
A férfiak álmában  nő a férfi érzelmi teste, a nőknél ez fordított, az akció-énjük férfi alak.
Amikor festek befele figyelek, és  természeti, női énem felé fordulok. Egy női festő sem lát másként, csak nála a női én kettőződik.  Figyelmi irányokra rájátszik a belső férfi, aki a kettőződött nőalakokra néz cinikus mosollyal.  Férfi alak mellszobor, szellemi alakként  időtlen, de tud valamit a női oldalról, az élő kísérlet felemás mivoltáról, a festett halhatatlanságról, amit saját magával jelez.  


Saját festményemről nincsen mit mondanom. :)

2016. december 2., péntek

Festett szemüveg

Sándorfi István művei

Sándorfi feljegyzéseket készített saját gondolatairól, azt mondta  "materializmus irracionalizmusa" foglalkoztatja. 
Lám!  Festőit kísérő gondolkodói út, az ontológiai késztetés, kibontások, amelyek tudattalanba aláhullva, átforogva képi-érzelmi intelligencián át és újra kombinálódva térnek vissza álomkép vagy pusztán intuíció, képi szimbolizáló formájában.
Sándorfi elmondása szerint ötezernél is több oldalt írt tele. Aki  képeit szemléli, annak ez nem hiszem, hogy túl sokat mond ez a tény. Aki belép  festménybe, az önmagában újra alkotja, bejárva összefüggéseket, saját egyedi és történetiségéből fakadó asszociációkkal tölti újra, élövé.
A szemüvegekről kiderült, azok valóságban átláthatatlanok, mivel az üvegre festékréteg került, még a modellek fényképezése előtt.  A szemüveg analógiája, szűrő amin keresztül megváltoztatva látjuk a világot, ám ez így befelé fordítás. 
Sándorfi ugyan ezt teszi  gyümölcsökkel, mivel a megfestett gyümölcs nem gyümölcs többé, ahogyan az álmodott vagy lefestett gyümölcs sem az. A nyilatkozat úgy szólt: "Nem gyümölcs azután, hanem világ."
De miféle világra gondol?! Olyanra, ahol a modell eredeti szépsége mit sem számít, hiszen az nem kölcsönvett ábrázolása, hanem a művész "érzése"... 
Nincsen semmi lényegi lényeggé magyarázva, és ez megtanulható, eltanulható. Ami fontos ott van festményen,  festményben,  festmény által...