2016. november 29., kedd

Belefeledkezve


Sándorfi István művei

Elkezdtem nézni Sándorfi videókat. Olyan érdekes dolgokról beszélt, aminek érdekessége az, hogy kapcsolódni tudtam, holott tizennégy évvel ezelőtti gondolatok. 
Hogy  jelenlét "időőrvény" azt mindig is tudtam, hiszen kortársak nézeteiben, felfogásában gyakran alulmúlják a középkort is, vagy meghaladják  elközeledő jövő átlagait. 
A jelenlét tágas szellemileg, szűkös hétköznapiság tekintetében.
Néztem Sándorfival készült riportokat, és bár terven kívül állt, belefeledkeztem. 
Alig mozdult ki párizsi műterméből, nem érdekelte az ottani művészvilág, nem óhajtotta  befolyásukat.
A galéristákról nem volt jó véleménye. A fenti festményt róluk készítette, ahogyan felzabálják a festéket, már régen közük nincs gondolatokhoz, pusztán a marketinghez.
Nem-tudom...
A még el sem készült képeit állványról megvették. Rövid átváltás, nincsen Sándorfi festmény húszmillió alatt.
  Fegyverkereskedő milliomos még életében elkezdte összegyűjteni, felvásárolni  -világszerte,- munkáit.  
Munkáit leginkább reprodukciókból ismeri a világ. 
  Szövegkörnyezetben erről elhangzott öt mondat. 
Alapvetően nem érdekelte túlságosan mindez.
 Ami érdekelte,   festészetben-való-lét...


2016. november 28., hétfő

Aktualizálás


Sándorfi István művei


Nincsen nagyon sok festményem. Illetve akad néhány, azonban nem mindegyik tetszik. Ez a "tetszés" nem éppen és kizárólag esztétikai alap. Inkább arról van szó, hogy akad munkám, ami elmúlt időszakokra emlékeztet, és talán átfogó kiállításokon ki is raknám, és olyan is van, ami vállalhatatlan. 
A terv talán jónak tűnt, aztán nem az lett ami, ez talán az egyik ok, a másik, olyan elemek kipróbálása, olyan vízió bontogatása, aminek akkor is meg kell legyen, ha előre tudom, további felhasználása lehetetlen.
Ezek a lépcső képek. Arra kellenek, hogy tovább lehessen haladni.
Talán azokat értékelem hosszútávon, amelyek komplexitása magas, vagy telibe talált valamit. Leginkább közelmúlt festményei ilyenek, és persze a tervek, amelyek ki vannak dolgozva, ám vászonra még nem kerültek.


Sándorfi zsenialitása abban (is) megmutatkozik, hogy hasonló  terekben, tárgyi minimalizmussal fejez ki minden belső vonatkozást, és ez a befelé fordulás engem, a gyermekkor mágiáira emlékeztet, amikor  külső szűk terek és falak belsőként köszöntek vissza,  tárgyak helyét játékok és kacatok foglalták el, amelyek egyszerre jelentettek többet, mint későbbi dolgok, és kevesebbet is. 



 Viszonylagosságban való ott-tartózkodás.
Megkerestem filozófus barátomat, mivel meghalt  közös ismerősünk. Sajnos csak egyedül mentem el  a temetésére.
A pap azt mondta, abban hiszünk, hogy végső búcsún megjelenik egy angyal, aki megnézi, hogy az eltávozóról mit őriznek barátok, ismerősök, hozzátartozók. Amit összegyűjtött Isten elé viszi, és, bár nem alapja végső ítéletnek, ám szempontja lehet.
 Barát megkeresése, -hosszú szünet után,- most egy kiállításra való meghívás kapcsán történt.  Jelentős hatást gyakorolt évtizeddel ezelőtt, amikor a "gondolkodói út" felé fordított.
A "gondolkodói út" és  "festői" (poétikai) egymás mellett halad, 
és bár soha nem keresztezik egymást, az általuk lehatárolt tájékon mutatkozik meg minden lényeges. Mindez  Heideggeri fenomenológiából következik,  nem is megértéssel van baj, hanem azzal, hogy  felszíni, köznapi életben nem, vagy irtózatosan nehezen alakulnak  dolgaim. 

2016. november 26., szombat

Az ember egység



 Sándorfi István művei

Régebben amikor írni szerettem volna egy festőről,  elolvastam róla pár oldalt, vagy még inkább vele készült riportokat, -mivel azok élő benyomást keltenek.
Nem állítóm, hogy nem hasznos megtudni körülményeket, művekhez fűződő speciális élményeket, vagy véletlen szerű mondatokból kiolvasható akaratlan kulcsokat. 
Derrida óta tudom,  szövegek olyasmit is elmondanak, ami szándék-nélkül való, feltárhatnak nem tudatosított, mégis beszédben  (szövegben) megjelenő mély összefüggéseket.
Mindig is azt gondoltam,  festmény -és talán, ami nekem festmény, másnak tágabb értelemben vett műalkotási lehetőség)- egyfajta írás, amit fejlett vizualitással,  adott kor szintjén el tudunk olvasni. A kép  jobb-agyfélteke kifejező eszköze, az álom pedig olyan képírás, mint felszínen a film, egyszerre lineáris, tendenciákat felmutató és holisztikus kiterjedéseket mutató. Megmutató,  néha pedig elfedő, olyan ritmus mint maga az élet-játék.

Sándorfi István művei

 Mondhatnánk  festmény sem több, mint vágás, montázs, viszont  annyiféle asszociációra ad okot, hogy azt pusztán együtt szemlélve, saját képzeteink mintázatának tisztásaként felfogva változtathatjuk intenzív élménnyé,  igazság megjelenési helyévé.



Sándorfi szellemi kékjével néha csak  emberi test szenvedélye felesel, máskor pedig öltözet vagy tárgy. Ez az a polarizáció, amely néha metafizikailag (is) szétszakított, testé és lélekké polarizált, hitté és bűnös létté, pedig pusztán lételméleti dinamika.
Az ember egység! Egység, és ezt, ennyire tiszta egyszerűséggel meg lehet mutatni. 


2016. november 25., péntek

Dasein-zóna

Sándorfi István művei

Mindig tanulok. Amikor valamely művész munkáit átnézem, -akár könyvben, albumban lapozom át, akár web-galériában veszem szemügyre,- gyorsan mozgó felhőket látok. 
Aki fest, és napi viszonyban áll tudattalanjával, megszokja  képzetek és felvillanó intuíciók azonnali rögzítését.  Jobb oldal intelligens. Szélsebes differenciálatlanságból megmaradó differencia többnyire lényegi, olyan amin el lehet indulni, amihez azután  eredetiség kapcsolódhat.
A már átfordított víziók, festmények, -jobb megragadhatóságukban is,- kihívást jelentenek. 
 Sorozatok mindenkor egyes műalkotásokból állnak. 
Remek dolog, amikor van idő képeket nézegetni, vagy amikor napi bejegyzések ürügyén belépek képi világokba, hagyom magamat sodródni, miközben  elemek párbeszéde gondolatokká állnak össze.  



Nem én irányítom  játékot. 
Mindössze egyetlen,-bár lényegi eleme vagyok annak a mezőnek, amit a művész lehatárolt és lehatároltságában számomra megnyitott.
Sándorfi műveinek ontológiája, nem kizárólag  mulandóság, hanem  időben-lét töredékeinek vonzása és hívása. 
Mindig zavarba ejt, amikor valaki lefest valakit, szép nőt, és  kép intenzívebb, mint amikor valóságban találkozunk  modellel.
Nem pusztán látvánnyal van dolgunk, hanem  mélységgel, amit  művész meglátott, - a művész viszonylatával, amit kizárólag ő hordoz. 
A művész jelen is van, meg nincs is jelen. 
Én vagyok  jelenlét...
Én vagyok  "dasein"!!!!



2016. november 22., kedd

Új ismerősöm

Martinho Dias festménye

Martinho festményeivel később még szeretnék foglalkozni, -talán Sándorfi után,- mivel nagyon tetszik  technikája.  Mint mondtuk, az élménynek ez pusztán egyik eleme, és különválasztva általánosításokhoz, összehasonlításokhoz, egyoldalú nézőpontokhoz vezet, amit mostanság igyekszek elkerülni. 
Tartalom és módszer (technika) pusztán köztes területekről vehető szemügyre feltéve, ha valaki nem metafizikát céloz.
 Marthino festményei  -számomra - igen nagy aktualitással bírnak, ami evidens.



2016. november 20., vasárnap

Túlpörgés

                                                                         Istvánfi Sándor festményei

Izgalmas Sándorfi festészete, nekem eszembe sem jutott külön választani ezidáig technikát és tartalmat, egyszerűen a vágástechnikát érzékeltem, az asszociációs ritmusokat, és ami ebből hatott rám. 
Az emberi test, jelenlétből kitakarodó részleteivel az átmenetiségre utal, a most itt vagyok, de csak jelenség vagyok felfogásra, amit a festő beállításai, a tárgyi szűkösség, és a gyakorlatilag üresnek mondható műtermi tér csak fokoz.
Blackar reflexiója, hogy Sándorfi él, erre utal. Sándorfi  felszínen már elment, de a képzeteit bennünk hagyta.
Irtózatosan erős létélmény.
Időbe telik felidézni, amit el sem szabadott volna felejteni.
Elfelejtettem, csupán filteres, gőzölt kávét ihatok bögréből, és amit kétszemélyes kotyogóval főzök, az bizony túlpörget...


2016. november 17., csütörtök

Szemben de másként


Sándorfi István-festő

Az áttűnés csak annyi, hogy  komplex felszíni és ahhoz kapcsolódó belső viszonyok lehatárolódó játéktereinek akaratlagos és akaratlan alakzat-alakulásait hasonlósági, vagy ha úgy tetszik mintázatok mentén tudjuk elhelyezni.
A válság -nálam is- nagyobbrészt lételméleti dinamikát mutat, és mivel  külső jelenségeket, intézményesen visszamaradt retardált csoportgesztusokat felszámolni, eltüntetni nem tudom, az alapstratégia, hogy belső változtatásokba kezdek. Igy van ez egyéni és szociológiai értelemben.
A belső változtatás lényege, hogy  felszínen gyakran önmagát rejtő destrukció szintjeit megértem és saját hasonló szintjeimet, amin keresztül kapcsolódni tud, megváltoztatom. 
Minden más ebből következik.
Mindez nem semmítés.  
Ha valaki, valakik nyitottságot nem fogadják, az rendben van. A visszautasítások formái azonban még évek múltával is emlékezetesek.
Aztán eltelik egy idő és minden megváltozik. 
Talán lenne, lehetne  részleges feloldás, de annak egészen más protokollja van. 




2016. november 13., vasárnap

Lezárom...


MEAM · Museu Europeu d'Art Modern

Nem igazán szeretnék sorozatot ebből,  "válság" dologból.  Lehetőleg  részleteibe sem szeretnék belegabalyodni, azonban feldolgozatlanul, szintén nem jó ötlet, magam mögött hagyni.  Dolog  álmok szintjére is elért, igaz leíró jelleggel, de az még  szürrealistától is sok lenne, hogy onnan, álmokból várjon útmutatást, noha nem nagyon képtelen  dolog, és a véletlenszerűen felütött Bibliánál egyértelműbb többértelműség.


Sándorfi István-festő
  
Jobbra felül  tudatos jövő, - sokkal inkább tendencia,- mint dolgok alakulásába, vagy azok mögé bekukkantani. 
Amikor ki akarom találni, hogy mi lesz ezután, aktuális tudatból, potenciál-elvárásokból indulok ki, értelmezek mindig félre, hiszen látottak jelentőségét sem tudom felmérni, az majd (-mindig-) utóbb árulkodik saját mikéntjéről.
Nézzük az álmot.
 Saját üzlethelyiségemben aktualizálódott a dolog,- ami értékcserék helye,- viszont nem adok-veszek zajlott, hanem belső átalakítás, átépítés. Munkálatok alsó régióban folytak, felfelé nézve azonban belső tér, szinte templomi magasságokig ért fel, és a szabad ég nézett vissza rám, meg kusza belső áthidaló gerendák, romosság. 
A mélyben változtatás, miközben  magasban, (tudatosban) omladékok.



Elhagyva  üzletet, utcán azt gondoltam, ellopták Trabantomat,  -gyorsabb haladás eszközét.
Gyakori rémálom.  Nem tudom hova parkoltam, vagy amennyiben igen, hűlt helyét lelem autómnak, azonban valahogy hirtelen meglett. Benne ültem, ám motor helyett valami ősi gőzhajtás vitte előre.



Mindez  paradigma analógiája,  átmeneté,  zűrös nyugtalanságé. 
Azután megint épületen belül vagyok, (saját belső viszonylataim között).Tovább szeretnék menni, jobbra további szoba látszik, én pedig arra, nem pedig középtájon akarnék kimenni. mire valahonnan-sehonnan hang közli, - ébredés határon,- hogy arra "elszesz" van....  
Megértem  áthallást. Jövő irányában elcseszést (elszesz), nem pedig megoldást, (kijáratot) találok.



Nem igazán szeretnék sorozatot,  mindenféle érzelmekkel átitatott problémát nem akarnék itt feldolgozni. Többnyire nem is  teszem, pedig  egzisztenciám (az enyém is)  tele van ilyesmivel.
 Gond, hogy festészet elhívásom, előre helyeztem, és ami itt sért, azt háromszor érzékenyebben reagálom. Olyasmit (is) magamra veszek, aminek túlságosan nagy tétje nincsen.





Mi a francot várhattam?!

Szinte érthetetlen megelőlegezettség, hogy évekkel ezelőtt olvasva Lét és idő korszakos-jelentőségű művet, végig  félig értett szövegek művészetbe való átfordíthatóságát néztem. Az első olvasat végletesen töredezett megértési mintázatot mutatott, és még ez a részlegesség is elég volt ahhoz, hogy Csontváry Ballbek című képét új rálátásokból vezessem le.
Lételméleti mozgásformák, vagy sokkal inkább közelítések ismerete megóv attól, hogy szakmai levezetések, művészettörténeti utalások közben és alapján, úgy magyarázzak képzőművészeti alkotást, hogy közben eltárgyiasítsam.
Egyedül -helyileg,-  Pécsi Balett fiatal vezetőjének beszédében véltem felismerni alkalmazott dekonstrukciós nyomvonalakat, ami akkor meglepett, hiszen nem csak megértett, hanem integrált világnézetről árulkodott.
Mindeközben hiba volt, hogy  helyi művészetekhez kapcsolódó értelmiséggel, egyfajta személyes, alkotói vitát, beszélgetéseket szerettem volna kezdeményezni. Igen kevés kivételtől eltekintve, oly mélyen gyökereznek  modernizmusban, hogy puszta anomáliának érzékeltek. 
Ez a hiba azonban, alapvetően önmagam számára róható fel, hiszen a sokfajta eltérő tudás, mindenki előtt nyitva áll. 
Festő, nem pedig messiás vagyok.
 Festő  művein keresztül hat,  hatást rábízza  műveire.
Igen kézenfekvő tanulság, -és a jövőben már az sem újdonság,- hogy  festményeimet pontosan úgy értékelik azok akik, ahogyan... 

2016. november 12., szombat

Egyénileg alkotó művészek kora....

Saját festmény

Nem tudom, milyen festőnek lenni, mivel nem annak születtem, és mióta az eszemet tudom, vizuális alkat vagyok, az pedig nem igazán érdekel, miféle általános kép uralkodik erről a szakmáról, lévén egyedi lény, így a hozzámérés és önértékelés sem úgy alakul, ahogyan azt mások mondják, ha valami nem érdekel, az a környezet történetileg és szociális viszonylatok által determinált véleményformálása, azt a kivételt leszámítva, ha nálamnál magasabb színvonalon alkot, vagy az észt hermeneutikai alapokon nyugvó párbeszéden keresztül képes felmutatni, a többi, -hierarchiák, belterjesség és kompetencia, tekintélyelvű fiskális gesztusok, pusztán festményeim alapjául szolgálhatnak, és még annak sem feltétlenül, amennyiben tudattalan tudatossága arra érdemesnek nem találja.
Amennyiben nem így lenne, már évtizedekkel ezelőtt elvették volna  kedvemet akárkik, Heidegger "Akárkijei."   Mérce egyedül önmagamból fakadhat, abból amit nemzetközi kitekintésben élvonalbelinek ítélek. Összegezve  szabadságom nem abszolút, hanem  valóság felmérésének játékában tett tét.
Nem tudom milyen festőnek lenni, azt viszont tudom, remek dolog posztmodern korszakban élni, túl művészeti modernizmuson, iskolák és lezáró filozófiák szorításában. Az "egyénileg alkotó művészek kora" az maga a posztmodern és hogy ez mit jelent, hogy mi a modernizmus, azt csak azon kívül kerülve, kívülről nézve tudjuk megítélni. Heller Ágnes szerint ez itt még mindig  modern világ, de már nem azzal a szemmel nézünk rá. 
Semmin nem jutottam túl, semmit nem haladtam meg, senkivel nem harcolok és nem versenyezek, pusztán saját kvalitásaimmal. 
  

2016. november 10., csütörtök

Lassú megvilágosodás

Renesound fotói

A Ten kiállítás egyfajta művészi válsággal esett egybe, mindenki tudja, van ilyen. Nálam  depresszív korszak nem csak úgy magától jön, hanem lassan felgyülemlik, és addig tart, ameddig nem látom meg azt, amit már  elején is látni kellett volna, az alapmintázatot, amitől én magam soha sem lehetek független.  
Felszíni katasztrófák mindig  mély megértés problémáiból adódnak,  végül megvilágosodás után pedig  elengedés kérdésévé változik. Azzá, ha nem akarunk örvényen belül sokáig időzni.

Volt egyszer  fiatal lány ismerősöm. Anettnek hívták, éppen befejezte a gimnáziumot. Az egész családja orvosnak szánta, -mivel a családban akadt  országos hírű. 
 Anett nem bírta a vért.
Ezután riporter szeretett volna lenni. Vett  mély levegőt és  televizionál keresett egy döntéshozót.
Gyakornok sem lett belőle, viszont kávét főzni felvették volna. Ezek után került  tanárképző főiskolára, amihez semmi kedve nem volt. 
 Párkapcsolatai szintén, ennyire gyorsan vezettek katasztrófákhoz. 

Nekem azért tetszett, mert végig őszintén tudott beszélni arról, ami másokkal szintén meg esik, -viszont hallgatnak róla, mivel könnyen rájuk aggatják balfék jelzőt. 
 Hosszú sorozat után sem változott számítóvá, nem esett áldozatul  kompetencia vámpíroknak, valahogyan minden sikertelenségében, -azok ellenére is,- elegáns tudott maradni.

Alább  Ten albumából adok közre fényképeket, szituációkról, amelyek már  filmben is felvillantak.