2016. augusztus 30., kedd

Rékai Lillával és Csizmadia Sándorral a Szivárvány Házban



Ezek a megnyitók és találkozók nem feltétlen mindig, a nagyobb, belvárosi galériák eseményei, mégis események és én örömmel veszek részt rajtuk, továbbá nagyon élvezem, hogy ezeket is korlátok nélkül rögzíthetem. 
Élvezem ezt a technikát, bár még csak most kezdtem tanulni. 
Full HD és  amatörizmus esetlegessége, nos ez kifejezetten kedvemre való...

Pigmentáció 4

Úgy ír prózát mintha verset írna. Talán megírja a verset, azután elhagyja  tördelést, kitölti  sorokat érzelmekkel körülvont szavakkal, azonnali asszociatív ötletekkel, ám mégis mindig számba-vehető mintázat szerint.
Verspróza. Házeresz erekbe szövődő éjszaka várással, körmökkel vénába vájt intenzitás, és már látod is a napközben elhagyott tér gesztenyefáinak leveleit, égő virággyertyáit...
Tudom  nevét! Carneális (castanea sativa) carnea!


2016. augusztus 28., vasárnap

Pigmentáció 3

Színész azt is mondta, néha nem lehet eldönteni, hogy egyéni őrület és szerep között hol húzódik a határ. Cipollát említette és Latinovits alakítását.
Persze nem Latinovitshoz kötötte a mondandóját, hanem elcsúsztatta meg nem nevezett, fiatal színésznőre. 
A színésznő beteg. Nem fizikailag, nem. Úgy tökéletes.
Két szerepben zseniális... Okos, csábító csitri, szenvedélyes szerető..Nem emlékszem pontosan a felsorolásra. A két sikerszerep után pedig jön  katasztrofális.
- Mi az?! Erre a műre nem stimmel az őrületed?! - kérdezte tőle, (így mesélte,) és elváltoztatott, kettymós hangon idézte:
- Pontosan?! Honnan tudod?!
Tehát a harmadik műre nem passzolt a betegség...
Ha engem kérdeztek sarkított. Most nem pszichologizálok színész rovására. Nem azért nem, mert a dicséretével kezdtem  múltkor a "pigmentációt". Talán egyszerűen mindent gyanakodva fogadok, ami késznek és teljesnek mutatkozik. Olykor saját állításaimat is vizsgálgatom, mennyiben metafizika, mennyiben redukció, mennyiben rejtett uralni akarás, előítélet.
Megfordítva, éppen arra gyanakszom, hogy "legjobb szöveg" áthidalása zseni és őrült között pszichologizáció. A festészetben ez az eljárás tilalmazott, laikus részről mégis általános.
Egyszerű példával, aki tébolyultakat fest, az bizonnyal projektál és van benne valami  ábrázoltból.
Aki erőszakot fest az paranoid, végtelen a sor. Erre most nem térek ki bővebben, majd máskor végig vezetem.
A színész az színész, nem pedig festő.  Festőről leválik  kép és saját életet kezd élni. Színésztől nem elválasztható  egyedi előadás, szerep megjelenítésének mikéntje... Hogy is van ez?!

2016. augusztus 26., péntek

Pigmentáció 2


Egyszer régen, évekkel ezelőtt azt mondta; a szövegeim jobbak. Jobbak, mint amiket festek.
Honnan van ez a hasadás?!-kérdezte. 
Most mást nem is hozok elő, nem rángatok elő egyéb dolgokat.
Azóta is ez van. 
Zavaró brutalitással mondja, amit igaznak gondol.  Ez a brutalitás az, ami megóv. Megóvja hitemet.
 Kendőzetlenség elnyom mindent. Még azt is megsemmisiti, amit célba vesz.
Nem vagyok haragtartó. Elfelejtem  kíméletlenséget és ott maradok a hasadással. 
Van akkor egy hasadás, amit be kell foltozni.
Manapság kidolgozatlansággal vádol. Azt mondja, túl sokat festek és nem fejezem be. 
Igaz, néha meglepődik egy-egy ötletemen. Olyankor önfeledten dicsér.  
Elragadtatásának is van hangja. 
Nó-persze azt is tudom, elfoglalt. Ma már nem olvas tőlem semmit.

2016. augusztus 24., szerda

Pigmentáció 1

Nem emlékszem az előző menetre, így talán a harmadik alkalom, és most, hogy belefagytam az utolsóba, múltra tekintve csupán annyit mondhatok, színészektől halottam a legjobb szövegeket.
Színészek, ha nem szerepet játszanak, olyankor is vérükben mesterségük. 
Mesterség?! 
Mesterség mégsem minden.
Toldalék...
Az tetszik, nem csak csinálja, gondolja is amit csinál.
Csinálni pedig nem pusztán akarat, akarni,hanem történni is. Úgy történni, ahogyan lét engedi.
Óóóó. Hányszor jutott eszembe, - bizonyára másoknak is,- hogy ontológiában  annyira közel van lét és isten, hogy  kifejtésben csaknem átcserélhető szavak. Teológiában, -ha az metafizika,- csupán  hideg tökéletesség csillámlik.
Nem úgy történni, ahogyan geometrikus teljesség, hanem ahogyan  lét engedi. 
Amikor festészetről beszélek, mindig szürrealizmusra gondolok, ám csak azért, mert valamennyire azt ismerem. Szürrealista festmény, (az) megtörténik.
Amikor festményről beszélek, -ha csak nem esszét mondok róla,- látom ahogyan a mű elsápad, gyengülnek a körvonalak, részek elhalnak és eltűnnek, utolsó erejével pedig valamiféle lényeg struktúrává csomósodik, amiről tudom, már  vászonnal sem tart közösséget, holnapra lehámlik.
Nekem festmény, -ha nem esszé,- szövegben dadogás. A festészetről írt szöveg, nem festészet, hanem valamilyen fokozatú szöveg.
A színész azt mondta, hogy ő színész. Színész és nem művész. 
Hogy ki a művész, azt mások döntik el, eldönti az utókor.
Akkor én most színész vagyok....

2016. augusztus 18., csütörtök

Egy rotterdami festőnő


 Napi rutinok között szerepel, hogy végignézem az elektronikus levelesládámat, kinyitom a különböző nemzetközi galériák értesítéseit, megnézem a művészportálokat, és ha valamit felcsillanni látok, azt elmentem.
 Elmentett anyagok azután újabb érési folyamaton esnek át, felületi vonzódások kigyengülnek és elvesznek az elektronikus ködben.  
Néha arra gondolok,  középkorban  főúri luxus szintén lehetővé tette  gyűjtemények létrejöttét, igaz ennek láthatósága igen korlátozott volt, ez azonban azonban elégséges volt, nem zárta ki  (akkori) art-ipar működésbe jövetelét, műhelyek fenntartását,  kereskedelmet, aukciókat.
Rotterdam mindig  művészeti központ volt.
Karin Vermeer mégsem hagyományos nyomokat követ, technikájában szerepel, hogy alumínium lapokra printeket visz fel, amit tép, átfest, kitakar és variál, egészen addig, hogy  eredeti, -vagy talán digitálisan megteremtett magazinok létező (létezett) sztárjai,- művészi rongáltság gesztusai között kiegészüljenek  újságok tünékenységével. 
 Magazinok pop-arisztokratizmusa mindig is divat-esztétikát jelentett, napi fogyasztásra vannak rendelve, és amikor később, évek múltával kezünkbe akad egy-egy megőrzött, ronggyá nézegetett példány, kiegészül  múlt fénytörésével és hangulatával. 
Talán ez a képzetes pillanat, amit Karin kibont. 
 Senkit nem zavar, hogy nem hagyományos módon hozza létre alkotásait. 
 Technika is roppant érdekes,  szervesen illeszkedik  kiváltott hatáshoz.
Mindez illusztrálja azt, számomra valami hogyan lesz személyes, miért kap helyet időről-időre kortárs művész,  ebben a naplóban (blogban).
Azért jelennek meg kortárs festők, hogy ne csak  felvillanás élménye,  differenciálatlan tetszés és továbblapozás maradjon, hanem  strukturáltság, mélyebb bevésés (ami csak vonásnyival időtlenebb)  szemléleti horizont kiterjedéseiben.













2016. augusztus 17., szerda

Léptékváltás


Ezen a megnyitón nem voltam ott. Pár nappal utána készítettem  festményekről a videót.
Toth Laci fényképei ismét látványosan bizonyítják,  kiállított festmények, az egy dolog, és  megnyitó, az emberek jelenléte, -kapcsolódó ugyan, de más jelentést is hordoz.








 Magam részéről ezt a festményt tartottam a legérdekesebbnek. 
A "Zuhanás" cím átköt valóságosból gondolatiba. 
Mivel architektúráról van szó,  "city" festményeim perspektíva-torzításaihoz annyiban kötődik, hogy speciális, szürrealista mintázatot közvetít. 
 Templom teljes egészében szellemi világot fejez ki, olyan metafizikát, amihez anyag nem férhetne hozzá.
 Templom az ég felé nyit kaput, arra mutat rá, viszont önmagában véve tárgyias és anyagszerű.
Ez a kettősség olyan paradoxon, mint az ember meg test, szellem hasítása. Ez a hasítás egészen Platónig vezet vissza,  következményeiben pedig átszövi a teljes nyugati kultúrát. 

Ha az égbetörő és földhöz-kötött különösséget ontológiai pillantással mérem fel, akkor azt kell látnom, ami  festményen is látható.  Látásmód ebben az esetben kifejezi  felszíni fogalom hasadását, pedig a felszínen gondolkozók  festményt fogják abszurdnak és lehetetlennek vallani. Olyasmi ez mint amikor szétcsúsznak  tektonikai lemezek, ám senki nem észlel földrengést.
Erre mondom,  szürrealizmus felszíni, -gondolati és nyelvi- világ abszurditásairól ordít. 
Félreértés ne essék, nem vallás ellen beszélek.  
Biblia sok nézete ontológiai szempontból teljesen releváns. 
 Úgy vagyok ezzel, mint Szentkuthy Miklós, ki nem vak  metafizikai kategóriákkal szemben.  Azt mondja; elmegy olyan messze, amennyire lehet, és ahol ti (mi?!) feladnánk, ő ott kezd el hinni. 








Ez Horváth Anna művésznő és alkotása.
 Ugyanakkor Tóth Lacié is. 










2016. augusztus 14., vasárnap

2016. augusztus 13., szombat

Létélményből fakadó festészet a szürrealizmus

Tovább dolgozom a második "city" festményen.Nagyon lassan készül, igaz sok apró részlet van rajta.
Valójában ennél a ténynél hagytam abba  festéssel kapcsolatos bejegyzéseket, és egy rövid leírásnál.
A dolog keveset haladt azóta előre. 
Talán  melegen kívül,  új képek tervezése is ok, aminek egyik ága  Rockefeller Center-el kapcsolatos fotó végiggondolása, mint belehelyezkedő élmény, és  ontológiai mozgás visszafordítása, képekké kódolása.  
Az ontológiai mozgás  múlt irányába halad és onnan érkezik vissza. Egy idő-feletti tim tagja lehet az ember, akik bár nyilván, már akkor sem a társadalom krémjét jelentették, ám bátorságuk és teljesítményük jogán mégis fölé emelkedtek aktuális korszaknak. Felette álltak térben és időben.
 Az a vasáthidalás híd egészen napjainkig, és könnyen lehet, a jövőbe is.
Ez a történeti jelentés és létélmény egybe esni látszik, ezért megéri néhány képen keresztül kibontani.
 Megközelítés, mostani állapotában öt tényleges festményt jelentene. (Ennyi terv készült.)
A "city-1" munka-elnevezésű kész kép, -szintén,-  több más festményt indukált. 
Azt amin most dolgozom, és egy olyat amiben  aluljáró szintje és város felülnézete kapcsolódik egybe.  
Olyasmit mond majd, hogy  térbeli horizontok létélménye valóban nem feltétlenül elkülönült. 
Mélység és magasság szellemi analógiában egy, és ez gyakran nyelvileg is mutatkozik.  
Köznapinál mélyebb tudás magasabbról lát  dolgokra, és ez köznapi-tudományos világnézettől áthatva is remek szürrealista képzavar. 
 Amennyiben egyszer könyvet írok  szürrealizmus aktuális mibenlétéről, akkor első számú tétel benne rejlik  fent leírtakban, tehát  vizuális mód képi inkarnációinak kibontásában.
Nem gondolom, hogy végső igazságok birtokosa vagyok, hanem személyes tapasztalatoké.  Amit mondok vagy leírok, - nem szakmai szempontból, bizonnyal érdektelen,- azt igyekszem valamennyire tisztázni.

2016. augusztus 11., csütörtök

Lillával az Origó-házban (2.videóm)






Van még mit tanulni, de egyre jobb lesz.


2016. augusztus 10., szerda

Stabilizáció

Ez érkezett, de sajna a megnyitón megint nem tudok ott lenni. Talán nem is baj, ha nyugodt körülmények között nézem végig.
A lényeg most amugy sem pusztán az archiválás, hanem az, hogy meg kéne tanulnom állóképet filmezni.
Nem is olyan egyszerű. Megmutatni az egész képet, aztán ha vannak elkülöníthető részek úgy megmutatni, hogy végül az eredeti élmény teljesebb legyen, az sem baj ha felül íródik.
Az élményt úgy kellene, hogy tudatosulás kövesse, hogy az a képiség miatt továbbra is élményszerű, ugyanakkor felmerüljenek a miértek...
Ez fényképnél egybe van kódolva, bár néha megéri külön is kiemelni.
Mozgóba pedig ki kell találni mi az elég, mi a nem túl sok.
A filmfeldolgozási technikákat meg kell tanulnom.
Akár fotókat is lehet animálni, mozgóból állóképet kiemelni és azt animálni... Hűűűű, attól tartok ez időbe fog kerülni, de érdekes kihívás.
Amit az első videók nyomán korrigálni szeretnék, az a felvétel közbeni kézmozgás.
Krisztián hívta fel a figyelmemet az eszközre és már meg is rendeltem interneten keresztül külföldről, mert vaterán ez ügyben hülyének nézik az embert.
Az enyém a videón lévő eszköznél egyszerűbb, de pont azt tudja.



2016. augusztus 3., szerda

Időfelettiség

Lewis Hine Rockefeller Center

A megtorpant dolgok egyszerre tömbszerüek, és képlékenyek is. Képlékeny aspektusból ki kell dolgozni minden direktséget, tényedségek álladékait.
Arról van szó, szeretném ezt a fényképet, Lewis Hine Rockefeller Centermát festménybe emelni.
A fényképen, a semmit átívelő vastraverzen építőmunkások üllnek. Ott ülnek sorban, mint madarak a magasfeszűltségű távvezetéken, mindenféle félemem és tériszonyat nélkül.
Első lépésben a jobb oldali üveget tartó munkás arcát átcserélem a sajátomra. Ahogy elnézem, barátunk nyitott művészi érvényekre.
Ott ülni pedig mágikus élmény.
Az első tervezeten alulra Hon Kongi szuper-épületek kerültek kozmikus mélységi perspektíva torzulással, de nem állt össze. 
Mintha időfelettiséget nem lehetne csak úgy kiragadni és áthelyezni. Ez lett volna akkor  "megtorpant dolog", a jelentés nem kapcsolta egybe, nem is generálta a másfajta teret.
 Mostani verzió grafikája már nem is akar ilyesmit.






2016. augusztus 1., hétfő

2016 Diplomakiállítás 2.


Tóth Laci fotóit mindig némi késéssel rakom fel. Nem egyszerűen archiválni szeretném az eseményeket, hanem az eltérő látás módból fakadóan újra és másként megélni. Ez a művészet alapvonása. Lehetővé teszi egy racionalizált világban, hogy eltérő látásmódokat, világmegközelítéseket, befogadást - tehát a belehelyezkedés mágiáját adja. Emlékeztessen, hogy a világ nem varázstalanodott el.
Tóth Laci fotói nagyon jók. A profi szó nem megfelelő, azt inkább "hivatásszerű" kifejezéssel helyettesíteném, de az is felszín közeli, meglévő jelleg ám csak félre visz.




Ez Tamara diplomamunkája, ő személyes ismerős. Az alsó sorból jó néhány növendék munkáit ismerem.