2016. június 30., csütörtök

Ami érdekel...

NathanWalsh dolgai

Az apám építészmérnök volt,  anyám pedig műszaki rajzoló. Tervrajzok, skiccpauszok és nagyméretű fénymásolatok között nőttem fel. 
Az épület emberi szükséglet és térképző elem.
Jóval több mint puszta matematika.
Mindez eszembe sem jutott volna, ha nem találkozom Walsh munkáival,  perspektívák szinte mérnöki megtervezésével.
Tudományos metafizika és ontológia, egyik is - másik is a saját helyén.


 Késztetésem alighanem nem genetikai, és nem  gyermekkor alapkondícióinak eredménye, -vagy csak igen kis mértékben. 
Elképzelem, hogy műtermem -vagy ahogyan ma nevezik "stúdióm"- toronyház hatvanadik emeletén van berendezve. Alsóbb szintek nyüzsgéséhez képest itt viszonylagos a nyugalom. 
Ez a még  polgári használatban tartott utolsó emelet, feljebb csak építő munkásokkal találkozni. Lassan másokkal, már kedvem sincsen szóba állni.
 Folyik az építkezés. Kitudja hány szint készül még  jövőnek?!



Épületekről, városrészekről szóló tematizáció aligha áll össze kerek mondandóvá, hanem megmarad változékony mezőnek, egybegyűjtött fenomenológiai játéktér alig értelmezett elemeinek.
Metódusom próbája,  megfigyelése  miként hullanak alá kiemelt tartalmak tudattalanba, és térnek vissza megfesthető víziókként. 


Nem egyszerűen megapoliszok érdekelnek. 
Nem izgat olajemírség posztmodern, emeletenként rotáló futura-palotája, ezeregyéjszakás datolyamag köpködő verseny, magassági rekordok döntögetése.



Ami érdekel architekturális művészet eleganciája,  ma már emberi léptékeket meghaladó posztmodern térszigetek.
Ami érdekel: city-tudatállapot.



2016. június 25., szombat

Oszlopok jelentései


Adrian Sommeling fotómontázsai

 Első vázlat három síkot ábrázolt.
 Egy mező amin kis folyó (nagy patak) folyt át.
 Kép felénk eső részén matrózblúzos lány állt,  arcot csaknem félig kitakaró, rövid, modern frizurával. 
 Patak egy várba vivő híd ívei alól lépett elő.  Vár épülete és tornyain túl pedig egy nagyváros házai látszottak.
Amikor elkészült  vázlat, kiderült, hogy  európai város részlete is lehetne.  Az új épületek és középkor maradványa, valamint  mező, az életútja elején álló lánnyal semmi feszültséget, semmi intenzitást nem rejtett magában. Talán valamiféle tagolatlan válaszlehetőséget fejezett ki. 
Amiért értelme volt színes vázlatnak, az új elem beemelése, és kipróbálása. 
Megfestésről szó sem lehetett, ráadásul  matrózblúz fehérsége, kevés gyűréssel szinte átlyukasztotta  képsíkot.  Kép nagyrészt alkotó mélyebb árnyalat ezt a típusú öltözetet nem bírta el.
Nem nagyon bánkódtam.  
Cél elsőre, az  új elemekre való ráhangolódás.
Hogy ez a ráhangolódás beindult, azt tudattalanom álomüzenete egyértelművé tette.
Nézzük  álmot.

Helység, -amelyben  helység szinte csak  tárgyak keltette térből következik,- mintha délutáni fénnyel lett volna megvilágítva, amelybe sárgás mesterséges sugarak is belejátszottak.
A térben, négyzetes kötésben ember magasságú fém és üvegoszlopok sorakoztak, amelyek között kerestem a megfelelőt. Ezeket az oszlopokat számítógépeknek láttam és adatokhoz szerettem volna jutni.  Megtaláltam a nekem fontos oszlopot, de nem derült ki, mihez és hogyan jutottam, mert az egész beleoldódott valami aranyszínű felhőbe és ébredésbe.

Később rájöttem -valamelyik közintézményben,- kávéautomata előtt, hogy kinézetre az álmom-oszlopok inkább ahhoz és nem  számítógépre hasonlítottak.
Ez az elem, az a kevés, ami ténylegesen átnyúlt  fizikai valóságba. 
Visszaköszönt valami, ugyanakkor tovább módosította álomjelentés fordítását.
Oszlopok információs kalkulusa belejátszott valami híg koffein-ajzottságba, ugyanakkor
oszlopok dizájnja posztmodern történetiség eleganciáját hordozta, így ezen keresztül jelentésdifferenciák  hangsutosabb határolódást és intenzívebb köztest nyertek.

Nem állítom, hogy megrázó felismerésekben volt részem.  Azonnali használati értékhez sem jutottam, azonban megnőtt  vágy,  késztetés energiatartalma, hogy végre kezdetét vegye ez az új projekt. Kell, hogy elfogadható  képtervem legyen, és ez az egész vállalkozás véletlenül se fulladjon kudarcba! 

    





2016. június 23., csütörtök

Absztrakt, felhőkarcolók és Carte d'or analógia

Adrian Sommeling fotómontázsai

Az, hogy tudatos és tudattalan történések együtt-játéka folyik, az eddig is kiderült. Most  téma személyes felderítését lazábbra, tehát szürreálisabbra fordítom.
 Adrian Sommeling méreteltolásai Lorca műveinél szintén előfordultak.  Kvázi eredetüket Alice tükör-országbeli élményeihez,  álomban  jelenlévő  abszurdhoz kötöttük.
Jarmeczky István kiállítása nem (is) olyan távolról kapcsolódik "city" kölcsönnévre elkeresztelt késztetésemhez.
 Kiállításon eszembe jutott, mit Fekete Vali mondott régebben: Figuratív képről könnyű beszélni,  absztraktról viszont nehéz bármit is mondani. 
 Absztrakció végsőkig redukált, így kép az utolsó stádium, ami még kifejez valamit. 
Nosza, kiállításon elé-álltam festménynek.
 "Vizuális fenomenológia" saját célra átkódolt, megszokott gyakorlatom. 
Félre rakok minden tudást, előítéletet, logikai levezetést és hagyom, kép megmutassa magát. Észlelem festmény elemeinek kapcsolatrendszerét, mező-komplexitását.  
Kíváncsi vagyok, mit nyilvánít meg.
Remélem István  nem érti félre.
 Nekem ott "Carte d'or" fagylalt ugrott be. Félre toltam, mint nem oda illőt és elkönyveltem, ezen a szinten  kép, már csak önmagát mutatja. 
Lépre mentem. 
Mást vártam és ami jött, azt nem hittem el. Utóbb ezt, előítéletes beállítódást törölnöm kell.



Egyszer amikor filmszakos lány azt hitte, udvarolni akarok neki,  javasolta: "Nézzél inkább Svéd filmeket!"
Értettem. 
 Fagyi esetében mégsem lefagyást, lehűlést, jegesedést gondolok, hanem élvezetet. hűsítő érzést. 
Nem jegesen racionális csúcsok jutnak eszembe, hanem krémes, pasztelles színek, amelyeknek formai hordozó (négyzet és hasáb) pusztán ritmust ad.  Színek kölcsönhatásai  érzelmileg vezérelik  felül  geometrikust.
Igen távolról olyan mintázat ez, mint mérnökileg szerkesztett architektúrák metafizikus kicsengése. 
 Építmények nem pusztán konstruáltak, hanem funkcióik révén humán tereket alkotnak.
Filozófusok szerint  vertikális formák egzisztenciálisak, valamint hordozzák  kép időbeliségét. 
Képidő nem horizontális, - könnyű belátni,- hiszen hogy valami mennyi idő alatt jut A-tól B-ig, azt nem festményekkel szokás kifejezni.(Még így megélt idő sem pusztán objektív.)
 Festmények történeti szituációja, mi módon egzisztál az, aki történeti-szituációba belevetett.
Aki később Carte d'or fagyit New York-képeimhez (szintén) hozzárendeli, az részlegesen mögé lépett eredetnek, képfényeimnek...







2016. június 20., hétfő

Határterületről festeni


 Zsidákovics Mihály festményei


 Zsidákovics Mihályt Lillán keresztül ismerem. Segített feljutni kétszer is Lillának az ArtExpora. Fővárosi festő így munkáit csak részlegesen tudom figyelemmel kísérni. 
Bevallom most, hogy nagyvárosi architektúrák bizonyos speciális vonatkozása kezdett foglalkoztatni, felfedeztem, hogy Mihály is vonzódik a témához.

Egyszer régebben, halottam  üzleti-tréning kazettán, hogy ameddig nem érdekel valami, addig az olyan, mintha nem is lenne. 
Nem érdekel piros női cipő, ezért hónapok múlnak és nem tűnik fel  utcákon, kirakatokban. 
Aztán hirtelen fontos lesz valamiért. 
Mondjuk van  fekete hajú nő-ismerősöm, akinek jól állna ilyen lábbeli. 
Elsőre fel kell mérni  felhozatalt, és azt is tudni kellene, hogy milyen ruhákhoz passzol. Anyagot kellene gyűjteni az ajándékvásárlás előtt.
Hirtelen kiderül, hogy  utca és üzlet, tele van piros cipőkkel.  Olyan univerzum nyílik meg, amelyben ez a tárgy alapvető, sőt domináns.
 Példa annyiban sántít, hogy műalkotás nem cipő.  Emberi figyelem azonban, (lehetnek kivételek,) metafizikailag fókuszált.

Mihály esetében sem magyarázható urbánus témaválasztás azzal, hogy Budapesten él. Nagyvárosi környezet és életforma, talán ott lépésnyivel közelebbi, mint Pécsett, ahol (szerencsére) éppen most bontják el, egyetlen gigantomániás-toronyházat, amely többet soha nem is vonzott magához. Nem alakult ki city,  szónak angolszász értelmében. 
Mindez semmit nem jelent.  
"Full hd" világában ott találhatjuk magunkat tengeren túl,  szórakozás közben ismerkedünk életforma háttereivel.




 Ontologiai szemléletem miatt sem tehetném, hogy  külső világot élesen elválasztanám belsőtől.
Mihály képei sem puszta leképezések, színeiben és hangulatában teszi  témát erőteljesen élményszerűvé.
 Szürreális vonatkozásban,  külsődleges olvasaton  ott van "mély-világ" -(tudattalan szó nem helyénvaló,)- bélyege, így adott a szál ami átvezet felszíni olvasatból személyes, analóg jelentésességbe.  
Van  közvetlen és fordításra szoruló olvasat. Csupán határterületről érzékelhető egységes-mező, amelyben kép adott (komplex és eredeti,) valóságtartalma előbukkan. 
Saját képterveimet innen, (selbst-köztesből) kiindulva fogom elkészíteni. 

2016. június 19., vasárnap

Késztetés nyomában


Jeremy Geddes festménye



Gőzöm sincsen késztetésem eredetéről. 
Talán azért nincsen, mert legtöbb eredet kitaláció, amelyek között  "eredet mítosz" még  leginkább befogadható. Amennyiben ez igaz, "magán mítoszaim" között kell kezdeni  kutatást.  Nem azért kell kutatni, hogy valamiféle tisztázó redukció után, kijelentő mondatokat tegyek.
Sem  álmaimról, sem  festményeimről, legkevésbé ezekhez kapcsolódó késztetés-asszociációs vonalról, - mindezek alapján,- sommásan fogalmazni nem tudok.
Miért van az, hogy mostanában  amerikai toronyházak, utcák mindenféle perspektívája, vonzerőt gyakorol?! 
Amikor fényképeket nézek ebben a tárgyban, tudom festeni kell city képeket, architekturális perspektívákat.
 Bizonyos, hogy városfestészet hagyományos hangulati vonulatát követni nem szeretném!
 "Késztetésben" benne van, hogy mit, ám a hogyan, semennyire.

 Áldott állapot, amikor rövid víziók érkeznek tudattalanból, jelezve, hogy (ott) már nem csupán probléma, hanem kreatív továbbvitel is jelen van. Meg kell tanulni felfogni  szimbolikus bevillanásokat.  Rá kell hagyatkozni érzékekre,  első vázlatok stilizálásánál. 



Amikor S. Csaba megemlítette: gyakran álmodja, hogy Amerikában van, kissé irigyeltem. 
Amerika álomjelentése, új belső világ, az pedig ismeretlen, tudatalatti területek felfedezéséről tudósít.
 Amerika szó jelentése szótöréssel A-merika, tehát  merészség helye és állapota, valódi potenciál. (Álom-nyelvben)
S Csaba álominspirációja felidézte Jeremy Geddes festészetét, kiállításait New York belvárosában, művészeti negyedében. Feltételezem, hogy amikor ezzel kapcsolatos bejegyzéseimet írtam, említést tettem, hogy álomban emeletek száma szellemi szintet jelez, ablakok pedig kilátást  magasabb szférákra.




Néha (én is) álmodtam emeletes házakkal. Megesett, hogy  felhőkarcoló legfelső emeletén jártam. Egységes tér volt emberekkel,  beépítettség nem válaszfalakból állt, hanem pultokból, ahonnan ételhez lehetett jutni.
Mivel alvás közben értelmetlen  táplálkozás, ezért  tevékenység szellemi dolgok befogadását, integrációját jelentette (és jelenti).
Más álmomban repültem. 
Alkonyodott, figyelnem kellett, hogy ne akadjak bele  villanydrótokba.
Következett horizontális emelkedés, hogy végül  toronyház  felső kiszögelésén megkapaszkodjak.
A repüléses álmok kellemesek, viszont ritkán van pozitív töltésük. Jó esetben azt jelzik, hogy illető képes volt elszakadni  gravitációtól, saját kötőerőitől és önerőből képes dolgok fölé emelkedni.
Ilyenkor -akár  madaraknak,- felül nézetből látszik minden, ez pedig a megértés perspektívája. 
(Akik  sast választják jelkép állatnak, azok az élet magaslatai felé törnek.)
Gyakoribb azonban, hogy beválthatatlan vágyaink vannak.  Tudattalan így közli  lehetetlenséget és egyben repüléssel kárpótol.
Amikor  Geddes munkáit, felhőkarcolóit nézegettem, megértésre, nem pedig megfestésre,  kapcsolódó élményekre és belső állapotokra gondoltam.
Mostanra inspiráció, gyökeresen változott.






2016. június 17., péntek

Egy kiállítás margójára

Ma lesz Jarmeczky István kiállítás megnyitója a Pécsi Galériában. Istvánnal van egy olyan beszélgetésünk, amire itt többször utaltam, ám amit le szeretnék zárni, mert világnézeti jellegű, és mint olyat alighanem, úgy sem tudok megingatni. Mindezen túl messze  legintelligensebb helyi festő, úgy-hogy átminősítem a hozzá való viszonyomat. 
A megközelítés, hogy szürrealista vagyok és belső viszonyokat, gondolatokat festek, az én tudati egzisztálásomban alapérvényű. Ha ez igaz, meg az, hogy "minden fejben dől el", akkor nem a köznapi szinten kell változtatni, hanem belül, saját belső viszonyaim tekintetében.
István az esztétikát  absztraktban és geometrikusban látja, miközben a tudati oldalt, az emberi gondolatok világát változékonynak, kaotikusnak. 
Ha csak mondta volna, és leírnám, az már elég ahhoz, hogy kényelmetlenül érezzem magamat, de olvastam, halottam nyilatkozni. 
A saját problémám innen az, hogy miként hagyhattam, hogy a két megközelítés opponálhasson, holott tudom, a posztmodern heterogén, hogy István modernitása meglévő világrend, és ontológia ma leginkább filozófiai körökben  lelhet megértésre, egy remélt jövőpotenciál.
A másik gond, hogy tudom, ebben a világban metafizika túlságos kiterjesztésével van gond, de helye van tudományban, és művészetekben is, mint olyan reflexió rendszerben aminek feladata  valóság helyes észlelése. 
Ráadásul saját festészetem sem mentes absztrakcióktól, sőt geometrikus kifejezőeszközöktől, így újabban komoly késztetést érzek toronyházak, a city ábrázolására. 
Erről még sokat fogok beszélni itt. Mit jelent az architékturalis geometrizmus álomban, és miért mostanában jelenik meg az életemben ez a preferencia?!
Nyilván minden okot nem tudok, nem is kell felismerni. Van ok, amiről hallgatni kell. Az azonban bizonyos, hogy mindebbe Istvánnal folytatott beszélgetések hermeneutikai megfontolásai is belejátszottak.
Végül nem régen, pont ez a "talán csak nekem fontos" beszélgetés, - most már tiltakoznék a "vita" kifejezése ellen, arra indított, hogy megfessek geometria alapú műalkotást. A dolog nem volt nagyon idegen, hiszen régen az élőt és organikus-absztrakt próbáltam vegyíteni. Ez még az ontológiai korszak előtt, saját modernista paradigmámon belül történt.
Arra voltam kíváncsi, milyen szintű absztrakcióra vagyok képes, és mire gondolok közben?!
Azt kell megállapítanom, egyáltalán nem tapasztaltam eltérést, mint amikor szürreális képet festek.
Az egész  kihívás, egy képzet megjelenítése, egy tudatos és nem tudatos felhő köztesében zajlott.
Sem ontológiai gátlást, sem modernista, metafizikai teljességet nem éltem át.
Most már azt nem értem, hogy korábbi behatárolás és szétválasztás miért nem maradt átjárható határ?! 
Ráadásul  maga műfaján belül István igen csak élen van. Ezért is szeretném ma látni  megnyitóját, valamint azért, mert még Pécsi Galériás megnyitón soha sem voltam.

Ez lett  geometrikus kísérletem eredménye


2016. június 16., csütörtök

Fundamenta-Amadeus- Kiállítás a Nádorban


Ennek a kiállításnak a megnyitóját elmulasztottam, pedig kíváncsi vagyok, mit dolgoznak  főiskolások. Sebaj, utólag pótoltam. Ez a hónap sűrű rendezvények szempontjából, de ez áldott állapot.