2016. január 29., péntek

Intuíció túl a logikán


Nem olyan! 
Nem olyan mint  bűvész türkje, hogy benyúlok  kalapba, és semmiből húzok elő valamit.  Nem a semmiből kell!  Elég, ha elvártan okoz meglepetést.
Dolgok jelenlegi állása szerint úgy fogalmazhatunk, művészi tér és gondolati élmény szomszédsága, törés vagy metszéspontjai érdekelnek, nyelviség, amivel mindazokról beszélni lehet, ami(k) eredetileg nem nyelvi természetű(ek).
 Szomszédság törés, vagy metszés-pontja érdekel, mit ért alatta Heidegger, aki  úgy írja le dolgokat, hogy nem magyarázza meg. Úgy írja le, hogy hagyományos megértési kísérletek, hasonlósági egybevetések után sem jutunk eredményre. 
Nem egyszerűen hasonlóságokról van szó, hanem erőterekről. Arról van szó, hogy szürreális megtestesül,  arról van szó, hogy nem fogalmi megértés ragad magával, világosul meg.
Az érdekel, hogy plasztika és művészi tér miként játszik egymásba, műalkotás mikéntvalósul meg,  műalkotás miként játszik át gondolkodói élménybe?!


"Megkísérlünk a nyelvre hallgatni. Miről beszél a nyelv a tér szóban? A tér-nyerés [Ráumen] szól benne. Ez azt jelenti: irtani, szabaddá tenni a vadont. A tér-nyerés hozza el az ember letelepülése és lakozása számára a szabadot, a nyíltat..
A sajátossága szerint elgondolt tér-nyerés, a helyek szabaddá tétele, ahol a lakozó ember sorsa az otthon üdve vagy az üdvöt nélkülöző otthontalanság, vagy akár e kettővel szembeni közömbösség irányába fordulhat. A tér-nyerés a helyek szabaddá tétele, melyeken Isten jelenik meg, helyeké, ahonnan elmenekültek az istenek, helyeké, hol az isteni megjelenése oly sokáig várat magára.
A tér-nyerés hívja életre a mindenkori lakozást előkészítő helységet. Á profán terek mindig a gyakran távoli múltba vesző szakrális terek privatizációi.

A tér-nyerés a helyek szabaddá tétele."

Miután Heidegger megmutatta kérdések és kérdésessé tett metafizikai fogalmak alapján, eddig miként vélekedhettünk volna  térről, ha nem maradunk el Szókratész mögött, és nem elégszünk meg, ködös, automatikus köznapi nyelviséggel. 
 Valljuk be, még metafizikai fogalmiság sem érintett meg, pusztán  spontán, köznapi, végiggondolatlan nyelvhasználat! Ködösen érteni vélt automatizmusok!
Metafizika adott, kézenfekvő, igénybe sem vesz. 
Ki ne akarná metafizikát?! 
Egyáltalán, ami túl van metafizikán, érdekes e Európai gondolkodás számára?!

" A plasztikai test megtestesít valamit. A teret testesíti meg? A plasztika birtokba veszi, uralja a teret? A plasztika ekképpen megfelel a tér tudományos-technikai 
meghódításának?
Kétségtelen, hogy a plasztika mint művészet vitában áll [eine Auseinandersetzung] a művészi térrel."

Vagy:


"Mindazonáltal vajon a fizikailag-technikailag felvázolt tér tekinthető-e — bárhogy is határoztassék meg a továbbiakban — az egyedüli valós térnek? Vele összehasonlítva, vajon minden másként összeillesztett tér, a művészi tér, a mindennapi cselekvés és érintkezés tere csupán szubjektív módon feltételezett előformája és származéka lenne az egyetlen objektív kozmikus térnek?

De hogyan fogadhatjuk ezt el, tekintve, hogy az objektív világ-tér objektivitása tagadhatatlanul egy olyan tudat szubjektivitásnak korrelátuma marad, amely idegen volt az európai újkort megelőző korszakok számára?"

Azt tudtam, hogy ontológia nem ismeri el objektív-szubjektív különállását.
 "Világ bennem van és én a világban.
 Beállítódás kérdése, mivel azonosulok és miről vagyok leválasztva.
 Efféle tudások segítik  megértést, ám a tér sajátosságát, miért pont tér-nyerés szóból kezdi levezetni Heidegger?! 
A térnyerés vajon oppozíció a térrel?!

 Térnyerés vajon a tér kolonizációja?!
 Metafizika logikájából ez következne.
Heidegger nem mond többet, mint amit mondhat. 
 Tér-nyerés,  ember sorsa szerint rendelt tér, ember számára rendelt tér.
Ezzel vissza is kanyarodtunk oda, mit mond Heidegger  tér sajátosságáról, miközben ránk-bízva kérdőjelezi meg az összes korábbi, nem a létező-lét differenciájából levezetett logocentrikus egybeesést.
Heidegger térmegközelítése egyszerre tűnik kézenfekvőnek és előzmény nélkülien irracionálisnak.
Mint látni fogjuk, pusztán logikai alapon nem lefordítható, metafizikai kritikának nem alávethető. 
Ellenáll minden metafizikának.
Nem evidens. 
Erőfeszítéseket generál, és ha bekapcsol  kreatív intuíció, az pusztán azért van, mert addigra feladtunk minden logikai racionalitást.


Eric Reynier festménye (plasztikája) -tere



2016. január 28., csütörtök

Félig Szokratész


Eric Reynier

Jeremy Geddes nyilatkozatai jutottak eszembe. 
Annak idején mindent elolvastam, amit felleltem vele kapcsolatban.  Több volt, mint feltűnő, hogy sereg kérdés elöl kitért,  azonban kitéréseinek okát időnként elmondta.
Nem volt hajlandó beszélgetni saját festményeiről.
 Ezt sokszor végiggondoltam ezen a helyen. Saját műalkotásokhoz lehet ugyan kulcsokat adni, érinteni  tartalmát, leírni  megfestés körülményeit, de tudatos tartalmat kimeríteni tilos. 
Tilos, mert sokan ezt vélik magyarázatnak, és ha tudom, művész mit gondol saját műve felől, akkor azzal vitatkozni lehet, tematizációt uralni lehet, hiszen a szó és tárgy egybeesése erre lehetőséget biztosítani látszik. 
Ez az egybeesés, vagy hogy azt képzeljük, szóval a világ mögé hatolhatunk, megragadhatjuk annak lényegét, az bizonyosan metafizika alapja.
Hogyan lehet  tilalmat feloldani?
 Esszét mondok, (mondhatok)  festményemről, ám ez csaknem akkora eredetiséget igényel, mint megfesteni, létrehozni  képet.
 Esszé eleve, szövegszerűségében akaratlagosságon túl, tudattalan tartalmak irányába mutat.
 Lehetséges, hogy csupán a megfestés időtartalmának, a festmény utóéletének, vagy a festménybe lépés élményének leírását adom.
Mindez lehetséges lenne Geddes eleve elutasító, lezáró, elkerülő kommunikációján túl.  
Hol van erre idő?!
Ki az, akinek  gyorsan fel lehet vázolni más  paradigmát, vele szembeni radikális világnézetet, ami ugyanakkor nem pusztán oppozíció, hanem meghaladás. Ami nem logocentrikus kimerítés, hanem erőtér, amiben megjelenik  sejtés,  dolog aktuális igazsága, érzete és élménye, vagyis mindaz ami a teljes embert veszi igénybe?!

Eric Reynier festménye


 Ritának segíteni szeretnék  térprobléma feldolgozásában. Élvezem ezt a típusú kihívást, időt adva magamnak  egyes bekezdések gondolatiságának "tér-képzésére" (vagy megfordítva, plasztikusan érzékivé tételére,) akkor (így)  második eset az, hogy mindezt  rövid chat beszélgetésen, -vizsgaidőszak alatt,- reménytelen átadni, vázlattá redukálni. 
Nem lehet metafizika-kritikát metafizika módszereivel átadni!
Más szisztematikát, stratégiát kell alkalmazni. 
Mindez túlmutatna  szakdolgozat keretein.
 Ritának nem is  teljes világnézeti átértékelésre van (volna) szüksége, -hiszen műveket hoz létre,- hanem arra, mire nekem is.  Művészi tevékenység és  gondolkodói élmény szomszédságának tapasztalatára. 
Határélményre, ami nem különít el, nem tesz féloldalassá és nem is mos egybe.
Köznapi beszélgetések hermeneutikája pedig az, senkit nem kell meggyőzni.
Festenem kell. 
Nem tudok kimenni  agorára.
Legfeljebb  félig lehetek Szokratész...

2016. január 27., szerda

Más inteligencia, más terület


Eric Reynier festménye ( plasztikája)


Két élményem volt mostanában, amit ide hozok, hiszen ez (itt) nem pusztán szellemi értelembe vett napló. Olyan nekem nem is lehetséges, amennyiben komolyan veszem saját szemléleti világképemet, ami abból következik, hogy nem tájképeket, nem virágcsendéleteket festek, amelyekkel nem is lenne bajom, ha átégnének a vásznon, de nem égnek át, hanem egyszerűen azokat célozzák, azokat csapják be, akiknek nem áll gondolkodási központjukban vizuális jelenvalóság eredeti szemlélete, nem képesek fenomének látására, éppen ezért hermeneutikai erőfeszítéseket sem tesznek, csak pusztán minősítenek. "Tetszik! Nem értem! Nekem ez zagyva! és az ominózus: Festményt nem lehet megmagyarázni! "
Ennek a két élménynek hosszas előzményei vannak. Valahol ott kezdődtek, hogy képeimmel kínos élményeim voltak "nem-kortárs galériákban". Ma már remélem, efféle művészeti tereknek akkor is nemet tudnék mondani, ha Szász képek és Dali-hamis grafikák közé hívnának, olyan vizuális egyszerűsítések közé, amelyek közérthetőek és sznob-egércsapda módjára méregdrágák.
Kilehetne bontani, de ma (már) mindez  eredet-érdektelen viszonypont.
Lehetne címkézni, hogy létezik képi metafizikai beállítódás, ám felfelé is van határ-rálátás.
 Valival -úgy tűnik,- időtlen beszélgetést nyitottunk, hogy művészettörténész számára ontológia nem, metafizika lehetővé tesz mondanivalót... 
 Vali nem metafizikus. Vali tiszteletre méltóan nyitott. Továbbgondolásra inspirál.
Filozófusoknál is látom, metafizikával való megbékülést, ami metafizika uralmát konstatálja,  megkerüli, nem vesz róla tudomást. 
Ilyenkor  nyomok árulkodóak, kép és szövegösszefüggések, az erőfeszítés, valamint végkifejletek, amelyek nem köznapiságban mozdulnak.  
Amit meg kell tanulnom: provokatív jelleg festmények dolga.
Szentkuthy bohócsapkája ugyanakkor nem Dalí-féle kretén lepaktálás. Viseli, ám nem megvesztegető. Esélyt ad másságnak. Egereknek menekülési útvonalat. 
Tehát első élmény (utolsó):
 Utcai ismerős, akivel vannak közös ismerőseink, leült mellém  buszon, és elkezdtünk beszélgetni. Fiatal értelmiségi nő. Nem vártam el, mégis megnézte festményeimet a netten. Másnap már nem ült mellém, de mivel egy helyen szálltunk le, jött reflexió. 
- Nem az én világom.-mondta. -Viszont  tény, az hogy maga egyáltalán fest, meglepett.
 Mi más jöhetett ezután?!
-Nem virágcsendéleteket festek, hanem gondolatokat. Olyan gondolatokat, amelyek lételméleti megfontolásokból származnak, két-agyféltekések és amire Jung azt mondja...
Itt megállított.
-Jung ma már korszerűtlen.  Festményeket tulajdonképpen nem lehet megmagyarázni! Amennyiben választhatok, -mivel én is olvasok filozófiát,-  metafizikát választom....
Irtózatosan meglepődtem, bár azt hittem, festőként ebben a témában már nem lehet meglepni. 
Iskolaszerű kommunikációs lefutás!!
 Lefutásnak ilyen redukciójával, rövidre-zártság és sebesség intenzitásával soha nem találkoztam.
 Más-típusú intelligencia. 
Ránéz festményemre, és már  tudja... Nyelviségben  képes, nem habozik kifejezni, hogy "alien" vagyok. 
Nem óhajtok, -ő sem óhajt,- világnézeti vitákat. 
 Viszont  érzékelés, (és) reakcióidő tekintetében szuper-szintet kell ugranom.  

Tudomásul veszem, léteznek lezárt terek, ahova saját jogomon nem tudok, nem is akarok bemenni.
Elég  megfestett gondolat-kép.  




2016. január 25., hétfő

Kultusz, ösztön, adódások...






Eric Reynier festménye ( plasztikája)

Eric Reynier francia festő (szobrász?). Olyan művész, akit régebb óta ismerek és akihez érdemes visszanyúlni. 
A kedvenc művészek száma, azelőtt gyorsabban bővült, -hála az internetnek,- lehetséges  naprakész, kvázi átfogó mintavételezés. Rá és áttekintő gyakorlat, ma is fontos. Megmutatja  szintet, ahova el kellene jutni, aminél alább nem adható. Régen ezt úgy fogalmaztam, "felrakja  lécet". 
Nem pontos megfogalmazások ezek.
 Egy dolog látni, mit festenek, szobrászkodnak, fényképeznek világszerte, milyen történeti-gondolati tendenciák alkotnak csomópontokat, miféle mintázatok adódnak és talán visznek  jövő felé, és megint más saját gyakorlat, ami  előzőtől nem független, tekintetbe veszi, de nem versenyez, nem is versenyezhet. 
Csak önmagunkkal versenyezhetünk.

A kedvenc művészekhez ma már van időm visszatérni, megnézni  új dolgaikat, vagy felmérni, mennyi átalakulás zajlott bennem, mi mást látok most, amit azelőtt nem láthattam?!

Eric Reynierhez ösztönösen, mégsem  véletlenül nyúltam. 
Adódott jelentésesség, -bárhogyan is értékelem,- az amerikai magyar lány és szobrász férje, valamint  meglepő adódás: a pécsi főiskola szobrász hallgatójával való kapcsolat, akiről viszont tudom, hogy eredeti koncepciók alapján,  remek ikonokat fest.

Hogy mi történik  valóságban, az bizonnyal nem független belső viszonyainktól, anima-animusz egyensúlyainktól és dinamikáinktól, ám ez a fajta mágia még festmények szintjén is uralhatatlan, történések szintjén pedig  dekonstrukciós sodrásnak érzékelhető.

Létet megélni, nem pedig kézben tartani lehetséges.
 Rita lassan túljut  vizsgaidőszakán. Gondolom  legközelebb Nick megnyitón, -vagy valamikor akörül,- ismét személyesen találkozunk.  
Közös téma, nem annyira  festészet, mint  plasztika és tér,  térbeli testek,  művészeti tér, terekbe való benne-lét, élményintenzitás...., vagyis olyasmi lehetne, amire mostanában készültem, amihez  lehetőségeket, perspektívákat keresek. 
 Az is lehet, mindez érintőileg kerül elő, hiszen Ritának szintén vannak élményei, időközben volt csoportos műhelykiállítása.
Az is lehet,  jövőhöz való előrefutás, saját potenciálokat leszámítva, semmiféle kalkulust nem igényel.... 





2016. január 23., szombat

Művészi tér, vagy tér nyerése "térnyerésből"


Nunzio Paci facebook-os oldalát nézegettem.
 Pachi  kiállított a német Herr Beinlich - Contemporary Fine Art Space Művészeti galériában.
 Ha már ott tartottam, átnéztem  galéria oldalára is.


 Művész értéktermelése aligha mérhető mennyiségi számok alapján.
Mégis átfogó, önálló kiállítást egy-három évente lehet rendezni. 
Ez elég hosszú idő.  Ezzel is magyarázható, hogy megnyitó, új festmények bemutatása mindig különös izgalmat, rendkívüli eseményt jelent. 
Megnyitón részt venni akkor is ünnep, ha nem saját munkáinkat mutatják be, és  képek újdonsága, színvonala belekeveredik  galéria  atmoszférájába.  Látogatók reakciói küszöbértékek alatt is dominánsak, lényegiek, hiszen -lévén szó művészetről,- magas szenzibilitást feltételezünk.



Az "art gépezet",  havi váltások, mindig hoznak újdonságot, ugyanakkor ezek a művészeti galériák, -bizonyos értelemben- a világ minden táján  hasonló módon funkcionálnak, hasonló történéseket generálnak és vonzanak magukhoz. 
Ezekhez az eseményekhez lehet kritikusan  viszonyulni, ám engem inkább  ismerőség varázsol el. 
 Művészi tér?!
Ontológiai értelemben Heidegger, végül is  "térnyerés" szónál végzi el  metafizikát meghaladó ugrást.


 Herr Beinlich - Contemporary Fine Art Space Művészeti galéria oldaláról.

" A tér-nyerés hozza el az ember letelepülése és lakozása számára a szabadot, a nyíltat..
A sajátossága szerint elgondolt tér-nyerés, a helyek szabaddá tétele, ahol a lakozó ember sorsa az otthon üdve vagy az üdvöt nélkülöző otthontalanság, vagy akár e kettővel szembeni közömbösség irányába fordulhat. A tér-nyerés a helyek szabaddá tétele, melyeken Isten jelenik meg, helyeké, ahonnan elmenekültek az istenek, helyeké, hol az isteni megjelenése oly sokáig várat magára.
A tér-nyerés hívja életre a mindenkori lakozást előkészítő helységet. A profán terek mindig a gyakran távoli múltba vesző szakrális terek privációi.
A tér-nyerés a helyek szabaddá tétele."

"Kétszáz négyzetméter, húsz művész és egy igazgató."






A galéria kurátora  Bero Beinlich







2016. január 21., csütörtök

Hydro-mágia

Rékai Zsolt: Hydro-mágia

Ezt a festményt nemrégen fejeztem be.
 Kezdetben grafika volt, ám festményhez némi módosítást hajtottam végre rajta.
Februárban Lillával Mese és Ontológia címmel egy kisebb kiállítást tartunk a Meszesi Origó házban, ami talán  Áprilisi nagyobb kiállítás főpróbája lesz. 
Az Origó-ba csak részben vinném azt az anyagot, amit a nagy kiállításra. Az áprilisi bemutató összefoglaló lenne  eddig készült, vállalható festményeimből.




2016. január 19., kedd

Létesülése belső-térnek

Eric Reynier festménye (plasztikája)

 Művészi tér nyilvánvalóan nem esik egybe a tudományos tér, a metafizikai tér paramétereivel, nem objektív tér, nem a végső tér, nem a tiszta tér, mert olyan az ember számára nincsen. 
Derida szerint metafizika a gondoklkodás tapasztalatának és a tapasztalat elgondolásának aktusa, és mindig a jelenlétre fut ki, abba torkollik.
Az is metafizikai elképzelés, hogy a dolgok önazonosak, , tehát van egy végső értelmük.
Idő körkörös egymásba szövődés, aminek van egy végső értelme. 
Nincsen az ember számára magában való dolog, olyan ami önmagával egybeesik, olyat nem ismerhetünk.
Ezért fut ki metafizika végsőre, stabilra, tiszta megfogalmazásokra.
A tiszta fogalmak, kimerítő meghatározások, tudományosan precíz tematika mégis paradigmatikus.

A művészi tér egyszerre lezárt és nyitott.
A plasztika gesztusa, az arckifejezés és megvilágítás, valamint a kötél képezi a térkapcsolatokat, az anyagszerűség, beállítás a mélységet, tehát minden a plasztikából fakad, ebben az esetben: szinte demonstratív módon.

A nyelv,  irodalmi nyelv szintén nincsen alávetve az aktuális és uralkodó elgondolások merev szabályainak, nem feltétlen következik  tudományos világkép szigorú struktúráiból,  és szintén nem lezárható egy merev körülhatárolással.

Tegyünk  kísérletet,  nem képi oldalon.  
Nyelviség mennyi képet bír el!? 
Hányféle címzést sejthetünk és hogyan vezethető vissza eredetére, aki azonnal tiltakozna, ez pusztán szöveg, fikció és mégis akaratlan árulkodó... Nem módszerem  dekonstrukció, még is nyomokat halmozok... Lételméletileg, -nem szabályos viszony körüljárással,- anima aktualitás. Minden kép (vagy szöveg) jelenlét anima aktualitás, felszíni hozzárendelésben paradoxon. 
Leíró képiség, miben ontológiailag tartózkodunk, (benne állunk,) származtatottan-nem származékos.



A szöveg...

Nem olyan szép, és íve sem lesz talán meggyőző.
Mégis!
Ténylegesen magasba-hatolás, szövegsodrás okozta gyönyör, amikor ráhagyatkozva  szó-képek ritmusára, sodródom egyre beljebb, éppen ezért jelenléten kívülre kerülve, ahol szinonimáknak színe lesz, úgy mint  tárgyaknak, részeik kapcsolata, dinamikái pedig széttépnek, hogy egymásnak-adódásukkor  újként élhessem meg valóságuk létesüléseit.
Nem pusztán emelkedés,- hanem úszó mozdulatok megcélzott differenciákig, szét meg össze-rotálás.
Nem pusztán emelkedés, hanem alámerülés, -hol nincsen gravitáció, nincsen fent meg lent, csak  tér mezőszerű jelzései.,  tartalom kékeszöld fényvibrálása, vertikális sötétedése, (-kvázi kijelölések,)-  kristályosan tiszta közegben.
Sejthető, közeledik  közép, régen elfeledett spanyol-gálya, korálos díszberakódásaival, héjfelületet átbökő, fekete pallók törött szorosságával.
Nem az!
Nem odaillő! 
Visszavontságában eltörlődő, tehát nem felőle, hanem felé, nem felülről, hanem kívülről, lassan pörög, sárgán fényt forgatva,
a neked szánt aranytallér...






2016. január 17., vasárnap

Metafizikailag meghatározott tér


Eric Reiner festményei (és plasztikái?!)


Modernitás világképe metafizika.
 Amennyiben valaki hisz  tudományos módszerek kiterjeszthetőségében,  szubjektum belvilágában és az objektum függetlenségében,  anyag és szellem oppozíciójában, abban, hogy a fogalmak egyszer csak összeállnak és segítségükkel benézhetünk valóság szerkezete mögé, ott megpillantjuk a mozgatórugókat, hisz abban, hogy  ember uralomra termett, hogy  világ meghódítandó és kolonizálandó, hogy "Afrikában nincs is idő Európai értelemben," -az bizonyosan metafizikus.
Derrida 1973/74-es szemináriumi előadása alatt így definiálta:
"... a metafizikus már eleve eldöntött hierarchikus oppozíciókban gondolkodik..."
Lengyel Zsuzsa hasonló módon fogalmaz:
"Metafizikusnak lenni annyi, mint azt hinni, hogy miénk az utolsó szó, másként fogalmazva, nem tudni miként kell elviselni azt, hogy esetleg nincs igaz(ság)unk, és a másiknak is igaza lehet.



Heidegger azzal kezdi " A művészet és tér" tanulmányát, hogy plasztikai képződmények, testek és tér viszonylatáról ad metafizikai definíciókat.

"Ezek a megjegyzések a művészetről, a térről, a köztük végbemenő játékról, még ha állításokként is fogalmazódnak meg, megmaradnak kérdésnek. A megjegyzések a képzőművészetre korlátozódnak és ezen belül is a plasztikára. A plasztikai képződmények testek. A különböző anyagokból álló masszájuk sokrétűen kialakított. Az alakítás az elhatárolás révén történik meg, mint behatárolás és kirekesztés. Itt jut szerephez a tér. A plasztiki  képződmény elfoglalja, zárt, áttört és üres térfogattá alakítja a teret."

"A plasztikai test megtestesít valamit. A teret testesíti meg? A plasztika birtokba veszi, uralja a teret? A plasztika ekképpen megfelel a tér tudományos-technikai meghódításának?"

Tehetünk néhány kezdeti, szisztematikus megállapítást. 
Művészet és tér, -ebben az esetben: művészi tér,- differencia.  Megtapasztalásuk  szomszédsági viszony, amelyikben nem egyik vagy másik dominál, hanem maga a viszony, egyfajta határátjárás, amely változásaiban játéktér, nincsenek végleges lefutásai, definíciói.
 Metafizika állít, Heidegger pedig kérdéseket vet fel. Nem pusztán  kérdések formájában veszi destrukció alá a hagyományos világképet, amelyben  ember a teret, művészet pedig  művészi-teret hajtaná uralma alá. 
Amennyiben Isten embernek adta a világot, nem pusztán szellem áll anyaggal szemben, hanem szubjektum uralkodik az objektum felett?!

 Metafizika mindig mindent végső okra vezetne vissza.  Legutolsó láncszem,  tudományos világképben,-  végső határ,- a tér, "ami mögött már semmi nincsen."


"Mindazonáltal vajon a fizikailag-technikailag felvázolt tér tekinthető-e — bárhogy is határoztassék meg a továbbiakban — az egyedüli valós térnek? Vele összehasonlítva, vajon min­den másként összeillesztett tér, a művészi tér, a mindennapi cselekvés és érintkezés tere csupán szubjektív módon felté­telezett előformája és származéka lenne az egyetlen objektív kozmikus térnek?"

"A tér, amelyen belül a plasztikai képződmény mint meg­lévő tárgy lelhető fel, a tér, amelyet a figura térfogata fog körül, a tér, amely mint űr áll fenn a térfogatok között — ez a háromfajta tér egymásba-játszásuk egységében, vajon nem mindig csak az egyetlen fizikai-technikai tér származékai, még akkor is, ha számítgató méricskélések a művészi alakítás folyamatába nem avatkozhatnak bele?"

Eddig tart, ameddig Heidegger körülvett minket hagyományos gondolkodás fogalmaival, azzal amit értünk, azzal együtt, hogy eleve megkérdőjelezi ezeket a fogalmakat.

Nehézség, ontológiai megközelítés, nem kerekre definiált, utána gondolást nem igénylő, általánosító, közgondolkodás számára redukált tematizálás ezzel véget is ért.



Az alábbi idézet már kérdésességében is kérdéses. 
Mit értünk az alatt, hogy "a művészet az igazság működésbe-hozása, az igazság pedig a lét el-nem-rejtettsége" ?!
Ha lét el nem rejtettsége a mű igazsága, akkor mi a tér sajátossága ? Hogyan lesz tér mértékadó képzőművészeti műben?! Mi a tér sajátossága, ha arra technikai válasz nem adható?!

"Ha egyszer elismertük, hogy a művészet az igazság működésbe-hozása, az igazság pedig a lét el-nem-rejtettsége, akkor vajon nem kell-e, hogy az igazi tér a képzőművészeti műben is mértékadóvá váljon, mint ami legsajátabbját felfedi?

2016. január 14., csütörtök

Megelőző élmény

 Elbizonytalanodtam. 
Előbb félre akartam tolni "A művészet és a tér" tanulmány tanulmányozását, miközben az érdeklődés és nem-érdeklődés szomszédsági viszonyát fedeztem fel önmagamban. 
Nem kell ehhez éles szem, hogy valaki szövegüledékből kihámozza  hullámmozgást,  miféle nyelvi-képi plasztikákból hozom létre saját belső térfoglalásaimat, amely -valójában térlétesítés,- számomra valóságosabb mint tudományos tér, objektív tér, amelyek csupán relatíve dominánsak.

A művészi tér  kívül esik  tudományos világtér befoglalóján, érzéki mivel egyszerre befogadó és létesítő. 
A térnyerés, amely "szabaddá teszi a vadont" és elhozza ember települését,  lakozás számára a szabadot, -hímnemű, bár erről Heidegger nem ejt szót. 
Derrida beemeli dekonstrukcióba  nemiséget, erre határozottan emlékszem, de a hogyanra kevésbé. 

 Plasztika és tér viszonyának végiggondolása, beletorkollik másik tanulmány struktúrájába, amelynek territoriális jellege a legérdekesebb, és a két tanulmány között ez lenne az átfedés, a szomszédsági élmény szomszédságainak határátjárása.

Lesz még plusz, -további tanulmány,- mint megalapozó kiindulási pont, bár ezekbe a terekbe Rita szakdolgozata kapcsán léptem.  Nem gondolom, nem is úgy írom vagy szerkesztem az esszét, hogy abból hagyományos módon kiemelni lehessen.
Ugyanakkor érte-való-viszony további tájék-szerkezete, -  tér és plasztika, poétika és gondolkodói tapasztalat,- saját érdeklődésembe is átcsap.

Képiség és gondolkodás, vizuális és nyelvi végbeviteli módok nem egyszerűen párhuzamosok, -úgy mint  költészet és gondolkodás történetileg létrejött szomszédsága, amelyeket  nyelvi közelség minden differencia ellenére egybeköt,- hanem azzal tetézett, hogy eltérő kifejező-intelligenciák.

Tegyük fel,  szöveg dekonstrukciós üledékében ténylegesen ott van  férfi elem, nem pusztán megvilágító, behatoló-konnotatív jellege, hanem  befogadó, érzelmi-képi, intuitív női jelleg is.
Ki lehet e hagyni szenvedélyt, amikor térben megjelenik emberi-plaszticitás?!!
Vajon  szenvedélyesen létrehozott mű, képes e, nem-érzéki teret generálni?!!
El kell e menni eredet-mítoszig (?!) Pygmalión saját elefántcsont-plasztikájába szeretett e bele, vagy esetleg annak modelljébe, (?) hogy gyermekük Paphos , -úgy is mint városalapító,-  Aphrodité szentélyének foglalata legyen?!!


A dolog erre is kifuthat, hogy képiség és gondolkodói viszony, festmény és annak élménye, szenvedélyes megjelenítés nélkül olyan, mint  valóság intenzitás nélküli megélése.

Amikor áprilisi kiállítás megszervezése kapcsán egyeztettem, szóba került: 
Meghalt David Bowie.
Azonnal  The Hunger című filmje jutott eszembe.
Amikor először láttam,  1983-ban készült filmet, éppen kezdetét vette Magyarországon a videó korszak. 
Sok mindent megnéztünk akkoriban, ám ez az alkotás, költői képiségével, párhuzamaival lenyűgözött.  Vér és szereleméhség vámpírisága, mint örök élet, és túl gyorsan őszülök, a tükör előtt  ráncosodik az arcom, az orvosi rendelőben öt perc várakozás alatt matuzsálem leszek,- élménye, esztétikai polarizációja,- különös tereket nyitott meg.
Tizenöt évvel később, - már  dvd korszakban,- ezt a filmet minősége és szerkezeti lassúsága miatt nem tudtam újra végig nézni. 
Mégis ez utóbbi tényszerűséget a megelőző élmény, sokszorosan felülmúlja.


2016. január 12., kedd

A tér túloldalán

A tér hiánya, a tér megvonás, a plasztikusság, a megformáltság visszavonása, a belakás fordítottja, az otthontalanság, az iszonytató semmi, ami mégis csak eltakarít minden zavaró kiegészítést, menekülést a tárgyakhoz, az elfedettséget és elrejtettséget. A sajátosság eltűnése,-már amennyiben odáig elértünk valaha is, a lét, a különös viszonylatának legvégső differenciája.


Nunzio Paci anatómiai ábrázolásból kiinduló festményeivel már foglalkoztunk.
 Görögökkel induló metafizikai korszak egyik sajátossága, hogy az idealisztikus emberábrázoláshoz szükséges volt az izomrendszer ismerete.  Megmért arányok és illeszkedések sémájára, az anatómiai ábrákra nem csupán a művészet, hanem az orvostudomány is igényt tartott.
Ameddig  anatómia az emberről gyűjtött általános ismeretek iskolapéldája, a művészi térben hozzárendelt ideg vagy érrendszeri ábra-kiegészítés, fára asszociál, az életre, az élet lombot kibontó beteljesítésére, egyszóval  ha nem is lép ki a struktúra kereteiből, de rámutat saját ellentetjére, a különösre, az egyedi és egyszeri életre.
Pachi ezt a határmezsgyét járkálja, ennek a két területnek rálátását fordítja képiségbe.

A kínai kultúra nem metafizikai. Körvonalakkal, hullámokkal és energiamezőkkel dolgozik saját művészetében, nem ismeri az akt idealisztinkáját. Náluk az élet megnyilvánul, bejárja  Tao tuját, és visszatér a megnyilvánulatlanba. 
Kínai kultúrában  földnek és embereknek energiaközpontjai vannak, csakrák, meridiánok. Nem az anatómia, hanem energiaáramlások ismeretében gyógyítanak. 

Mindkét kultúra jókora holdudvarban fedi át a másikat, így Kína is átveszi  metafizikus technikai gondolkodást, és társadalmilag sem igazságosabb, jobb. 
Egyik esetben sincsen eltörölve a kiindulási pont, és a jövő bizonyára nem az, hogy saját metafizikus valónkat, Kína irányában lépjük keresztül. 
A két kultúra ugyan abban és nem ugyan abban a térben létezik.

 Yang Yongliang, "Horse Training" 

2016. január 11., hétfő

A tér hiánya



 Mandy Racine alkotásai

 Nem cetlizek, hanem spirálfüzetbe jegyzetelek amikor olvasok, számtalan bekezdés, azonnali reflexiók, idézetek, lényeg és kivonat. Ami  élvezetes ebben a módszerben,  nem az összefüggés kiemelése, nem is valamiféle bevésés,- hiszen  filozófiai okfejtések néha annyira összetettek, hogy még idegennyelvű szótárral sem egyszerű megfejteni, lefordítani, - hanem az, hogy idővel elmúlik   szövegsodrás egységes élménye, komplexitás gondolatkoherenciája, és  lejegyzett bekezdések értelem-összefüggése meggyengül, szó lehet másodlagos reflexiókról. 


 Derridával kapcsolatban ezt az idézetet írtam le: " nincsen első igen, az igen eleve válasz. Ám minthogy mindennek valamiféle igennel kell kezdődnie, a válasz kezd, a válasz parancsol."
 Ez  tökéletes befogadás, a másik másságának beengedése.
 Másikat beszédén keresztül megközelíteni, annyi, mint kifejeződését befogadni...
Derrida Lévians szövegét elemezte, és  dekonstrukció számára megnyitotta  női elemet, azt hogy  befogadás feltételezi a behúzódást, az itthon intimitását, és persze  női másságot.


 Tér-problémával kapcsolatban  vannak tartalék jegyzeteim.
Elvileg nem akartam végig vezetni, ezt a problematikát, de mint kiderült, eléggé alapvető, nem lehet eltekinteni tőle.
 Rájöttem, adott szöveggel kapcsolatban,  nem feltétlen igényel reflexiót. 
Tárgyreflexió nélkül nincsen tér, nincsen  térnek női jellege, nincsen előzetes igen, és térnyerés sincsen, amiből bárminemű sajátosság levezethető.




Tudom, a kevés,  -fokozódó hiány,- adott téma margója. 

2016. január 10., vasárnap

Művészi térben-létben

Yoan Capote szobrai

Heidegger tér-levezetése be van ágyazva  hagyományos tér-levezetések közé, és bár  hagyományos fogalmakat érteni véljük,  -végiggondolás nélkül, az intellektust is kielégítik,- mégis semmibe lógnak, visszavezetésük önmagukba visszatartó homályos ciklus, koordináta-rendszer szerű, amit  "semmi" valaholjának  lehatárolt köbtartalmaiban, köbtartalmaira ráhelyeztek.
A tér homályos fogalom, amit mégis érteni vélünk, működés közben, vagy működésre készen látjuk magunk előtt. 
Mindez a lét problematikája.
 Mindenki érteni véli, és összekeveri  létezővel, mert amikor  definíciót füzünk hozzá, már el is tárgyiasítottuk. 
Lét összeolvad a létezővel, össze is keverjük, holott összetartozásuk differenciát rejt.
Ha azt mondanám, a lét egy mély-finom mező,  olyan differenciálhatatlan differenciakezdet, ami ide-oda billeg, -megmutatkozik és elrejtődik,- akkor már el is tárgyiasítottam. Amennyiben ezt leírom, vissza is kell vonnom,  valami olyasmit kell mutatnom, ami változó mezőszerűségében modellez, de éppen változó mibenléte miatt legfeljebb egyszeri, egyetlen pillanat elillant hermeneutikája.
Ami így előáll, mégis  belevezet  problémába, ám nem erőltet rám semmiféle nézetrendszert, amit valamennyi hagyományos (metafizikai) paradigmatikus fogalmi építkezés megtesz.
 Olyan mezőben vagyok, ami tele van sejtéssel,  -a határok átjárhatóságok,- felmerülnek differenciák amelyek a rákövetkező körben törlődnek. 
Igénybe vagyok véve, szükség van minden kreativitásomra, és a "Heideggeri-ugrás" valamiféle szüntelen zajló keletkezéshez visz közel, amiről azt sem lehet eldönteni, valós vagy levezetett, esetleg mindkettő, talán csak rámutató.... 
Ezért van az, ha valaki elolvas ontológiai megközelítést,  korábbi kész-információs-integrációs modell csődöt mond, sokan itt fel is adják, mert ugyan érzékelhető Heidegger zsenialitása, pusztán probléma szükségszerű "terét" jelöli, gondolja tovább és írja felül, úgy, hogy közben annak lényegi sajátját, -az emberi lehetőségek végességét,- pillanatra sem feledi.
Amikor azt írja le, hogy  tét a tér feletti uralom, hogy  művészi térnek lehetséges olyan megközelítése, hogy  plasztika vita a térrel, akkor  radikalizált-metafizikai, nyugati kultúrát átható világnézetrendszer közepébe vezet. 
 Megfogalmazások valamivel szemben, valamire visszavezetve lehetségesek, azonnal van objektív-szubjektív, minden csak azért van, hogy értem legyen.



Pedig létszférát, lét-teret onnan is le lehet vezetni, hogy mi vagyunk a világ, mi a világban vagyunk és a világ bennünk van.
Hogy test és lélek, ösztön és ész nem szakadás, nem kell, hogy az legyen.
(És igen,  ontológia is radikális, (!) ám nem eltüntetni, hanem meghaladni akar.)
 Hogy  dolgok eltárgyiasítása, az eseti különös dolgokra ráerőszakolt absztrakt, általános fogalmiság, ugyan alkalmas időleges uralom-alá-vonásra, az közismert gyakorlat, de ennek természeti-társadalmi árát valaki valakivel, -valakik valakikkel,- mindig meg akarták, -akarják,- fizettetni. 
Ez lenne élet (vagy) tér alapvető -természeti,- törvénye?!

2016. január 8., péntek

Értelmileg le nem zárható


Wim Delvoye munkái

Visszatérve, vagy le sem térve a térről, három anyag ismeretét tartom fontosnak, de azt, hogy miért, azt igazán meg sem tudom indokolni. 
Talán azért mert mindegyikben van valami laza átkötés, ám csak annyiban magyarázza egyik a másikat, hogy sejteni vélhet  matató (-kutatásról itt szó sem lehet,-) valamiféle soron következést Heidegger gondolkodói útjából.



 Gondolkodói út egy másik út (utak,) párhuzamosa,  költői úté, a tér problémájának útjáé, a létező és lét kapcsolatának megtapasztaló útjáé, vagy esetünkben, művészeti tér sajátosságának megértése a tét.
Van  kapcsolódás, ám egymásba keverhetőség az nincsen, mert ahány téma, annyi differencia.
Heidegger: A művészet és tér -tanulmánya, rövidsége ellenére is követhetetlen hagyományos logikával. 
 Tér sajátosságának metafizikai levezetése, objektív és szubjektív térszemléletet gyorsan tarthatatlannak bizonyul. 
 Tér uralása, lehet célja  fizikailag-technikailag felvázolt elképzelésnek, ám  művészi-tér megragadása efféle "objektivitás" mentén nem lehetséges.  Metafizika objektivitása relativ, kiragadott fogalmi paradigmák mentén halad, homogenizál,  hazug módon eltöröl minden útjába kerülő különbséget, mindazt ami előzetes elképzeléseit megzavarja. 
Erről még ejtünk szót.
A szóról szintén ejtünk!  Heidegger jobb híján, -más nincs is,(!)- nyelvi alapokból indul ki, és ezt teszi, tette akkor is, amikor Stefán George Das Wort című költeményének szentelt  freiburgi előadássorozatot.

 Tér és  nyelv költői tapasztalatát, -vagy még inkább a művészi-tér és poétikus nyelvhasználat egybevetését,- nem egyszerű végig vinni, hiszen nyelv és költészet párhuzama egymásból fakadóbb, mint  költészet és képi kifejezés, költészet és plasztikai megvalósulás. 

 Feltűnt, hogy Heidegger térszemléletének megnyilvánítsa sok hasonlóságot mutat a George vers költői és gondolkodói párhuzamának, szomszédosságának levezetésével.(Már ha, egyáltalán levezetésnek mondható!)
 Elkövettem  hibát, -minden tudásom ellenére,- hogy egyik alkalmazott kifejezésből következő másikat, lényegileg, funkcióiban próbáltam tematizálni, beazonosítani valami tényleges, konkrét folyamattal. 
Próbáltam, ám hiába. Még egymásból következések sorrendje is fel van bontva, a kényszerűen rajzolt folyamatábra egymásba vezetett, hol ide, hol odacsatolt, (mint szabad, de nem szabály-nélküli játéktér,) így aztán minden előfeltevés csődöt mondott. 
Be fogom mutatni,  tapasztalati megragadás, miként utal gondolati mezőre, talán magára a létre, ami ösztönös szándékom ellenére sem engedi meg az eltárgyiasítást. 
Aki minden alkalomra, esetre alkalmazható általános módszert szeretne, -vagy abban óhajt hinni, hogy van efféle,- az ne az én zsákutcáimhoz, és ne Heidegger nyelvi-filozófiai attrakcióihoz forduljon.



2016. január 6., szerda

A Karácsonyi Nick Kiállítás videója.


Karácsonyi csoportos kiállítás
Részlet a Pannon TV, Pécsi Kör című műsorából.
Szerző: Nick Art & Design, 2016. január 4.

Visszalépés a jövő felé


Diana Al-Hadid szobrai
Térjünk vissza  tér-problémához. 
Diana (itt euró-arab vadászistennő?! Leírva és jelzés nélkül is törölve!) szobra elhat egészen  szabad asszociációkig, odáig ahol már garantáltan nincsen másokkal közös élmény, az élmény pusztán saját viszonyaimból és a szobor által kiváltott élményig vezet.  Legvégső határ, amikor  felmerülő elsődleges asszociáció személyes tudattartalmakhoz vezet, és a mintázatok találkozása annyira távoli, hogy én és a jelforrás (csupán?) személyes jelentésben egyesül. Ilyenkor (egy) aktuális tudattartalom ismer önmagára. 
Az aktuális tudattartalom felszínre kerüléséből, visszalépéssel jutok  plasztikáig, annak tényleges útvonal hálózatáig.
Kiderülhet mi, okozta az élmény személyes egybeesését valamivel, ami másnak  téralakítása, másnak  visszalépése  plasztikushoz. 
Nézzük végig, mi az ami adott, miből bomlik ki a tér, ami számomra különös módon belakható és szemléletemben kapcsolt (odavonatkoztatott)tárgyakat enged.
 Szobor itt  zártan nyitott térben került elhelyezésre. (Fénykép-szobor viszony) A sík ami lezártan körül öleli, elégséges a körüljáráshoz,  megfelelő távolságból való arányos szemléléshez. Hely otthonosságot teremtett,  lezárt környezet ablakokkal megtört, és mintha  kilátás, a szomszédos erkélyek rálátása, mások jelenlétét is megengedné.
Az tudható,  hegyes tornyozottság épületszerűségében is agresszió.  Méhviasz szerű fém- kaptárrétegek, a szorgalom archeologiája, valamiféle csoportos lét egybegyűjtöttsége,  az emelőkarszerű kiegyensúlyozottság miatt nem érhet el a légtérig?! Struktúrájukban egymást tartják vissza, de rámutatásukban már ott vannak, ott a valós és művészi tér határátkelőhelyén. 
Van ami a beteljesíthetetlenségében is beteljesülő, csak éppen megtagadja  katarzist. 
Ha azt mondanám,  kegyelem különös alakzat, az üdvhöz több köze van mint  boldogsághoz, ha ezt vezetem le, akkor ugyan megfejtettem  nyomot, (nyomokat) de csak egy újabb kettőződéshez értem.



2016. január 5., kedd

Virtuális plasztika, pusztuló valódi tér...

Nem mai film, de nekem most, mai nappal került látótérbe.
Viktor Taransky rendező (Al Pacino) egy ügyes program segítségével virtuális színésznőt kreál, aki a nevét az "egyes szimuláció"-ról kapta.
 Sim One az az Simone. 
Mindenki elhiszi, hogy létezik, és Al Pachinot egyre jobban idegesíti, ahogy elkezd önnádló életre kelni.  Tv nyilatkozatok, filmhírek, újság és reklámfotók, fellépés a pop-szakmában. 
Minden de minden megoldható, pixel jelenléttel.


Taransky virtuális szobrászata ma már ténylegesen lehetséges, valós, nem kell hozzá  Aphrodité csodatétele... 
Vagy még is?! Talán éppen az hiányzik?!
Nézem  filmet és  tantusz nem esik le, ameddig  filmbeli rendező lányának számítógépén, fel nem tűnik az alábbi Pygmalyon anyag.




Galatea neve később kapcsolódott Ovidiusz művéhez, és az elefántcsont "tej-fehér"- jellegére utal.
De nem is ez a fontos, hanem  hasonlósági kapcsolat.
Valaki elkezd mesélni egy történetet, és a történet tere áttüremlik, bemetszést ejt saját valóságunkon. 
Pedig az életre keltés,  -Pygmalyon effektus,- pusztán elvárás. 
Szobrok élővé lesznek,  élők szobrokká. 
Bele csókolunk Heidegger testet öltött terébe, melyet  plasztika teremtett, és nincsen reflex, csupán sokszorozódás...
Simone minden mondata Taranskytól származik. 
Nincsen párbeszéd, pusztán monológ.
Taransky elpusztitaná.
 Ovidius változatnak legalább boldog a vége.

2016. január 4., hétfő

Pszeudo cirkuláris alakzat


Diana Al-Hadid szobra

Soha nem volt  késztetésem, hogy festészeten kívül más szakágazatába kontárkodjak, vagy más előadásába, vagy ha volt is ilyen, az speciális eset. 
Emlékszem Lilla Szász Endre dolgozatára, az érintőleg ilyesmi. Grafikákról volt szó. 
A sok tudós-címzetes, (persze) nem hitte el, kezdő elsőévesnek lehet ilyen levezetése. Tagadták is, mivel már régen leírták az egykori világhírességet, posztumusz eldöntötték, hogy senki volt, márpedig ez olyasmi, mint (akár)  politika, -ha értitek miről van szó. Mindig az a kérdés, -legalább látszólagosan,- kinek van kompetenciája.
Persze hiába vizslattak internetet, a cáfolat alapja mindössze, kezdő képzőművész, szépen megszerkesztett, illusztrált anyagában volt tetten érhető. 
Tanulságos volt az eset. 
Késöbb mindketten tartózkodtunk efféle érettnek feltűnő alapvetésektől. Legfeljebb konzulens szerepre szorítkoztam, igaz azt alaposan körülírva, léjegyzetlenül is nyomdakészen.

Azután már csak (még Csontváryról tettem betoldásokat, viszont akkorra, már Lilla is kész volt fenomenologiai felismerésekre. Akadtak olyan vizául-hermeneutikai bevillanásai, hogy  tátva maradt a szám. 
El nem vitatnám, hogy dolgozat alapvetően ő egybegyűjtése,  kívülálló szemléletemből annyit integrált, amennyit szükségesnek vélt, és amennyivel egyetértett. 
 Első kudarc fordítottja történt. Kimagasló, kitűnő védés.
Gyanítom, ahogyan  első eset leírásából már ki is tűnhetett, ott  méltatott kortársi közelsége, világhírneve volt irritáló, és (meg)  hozzákapcsolt nyelvi szint.
Amúgy...
Nyelvi szint és műalkotás minősége, sokféle módozatban összefügg. Leginkább egyenes arányban. 
Ám nem erről szerettem volna beszélni, hanem  hermeneutikai erőfeszítésről, amelyben mindig ott van az erőfeszítés, kimondott és kimondatlan közötti differencia.
Miközben szobrászati tér körül gondolkozom, rájövök, hogy Heidegger: Művészet és tér - hat vagy hét oldalas dolgozata,- legalább kétirányú megértési utána-gondolást, olvasást igényel, miközben az alapszöveg "pszeudo cirkuláris" alakzata új és új nekifutásban szül kreatív élményeket,  valamint előző körök felülíródását, miközben ugyanoda érek, ahonnan elindultam. Oda érek, csak  szöveg igénybe vett, és addigra megváltoztatott.
Lehet e arról beszélni, hogy legyőztem  szöveget, a szöveg által kitöltött teret, és birtoklom  filozófiai-ontológiai közeget?!
 Hát nem! 
Meg sem értettem igazán, csak részt vettem  generált játéktérben, amely úgy vett igénybe, hogy  szabályok már adottak voltak.
 Ott lépek ki, ahol beléptem.
 Sokadszorra is újra akarom kezdeni, mert már nem az a tét, hogy valakinek segítsek. 
Talán nem is én segítek.
  Én vagyok az, akibe a pohár ürül, engem gyűjtenek szabaddá váltba...
Nem a határ elérése, határátlépés számít.
Saját ürességemet hozza működésbe  plasztikai szemlélet.
 " A plasztikus megtestesülésben az űr, úgy lép be a játékba, hogy kifürkészve-kivetítőn helyeket alapít."
Ami meglep, ez a  hermeneutikai applikáció, nem tesz semmiféle erőszakot.  Fogalmi dolgok eredetéig akarnék ösztönösen eljutni, de lehetetlen.  Jelentéssel bíró szavak létrejöttének helyeit érzékelem, de eredetük rejtett marad. 
A tér végül is esszé, megformálódó és nem kicentizett.