2015. augusztus 28., péntek

Perspektíva

                                                   Nick kiállítási anyag

Emelkedni kezd a repülőgép. 
Házak makettszerű oldal perspektívája lassan térképszerűvé változik, és ez felidéz egy álmot.  Évekkel azelőtt álmodtam, hogy ez az amerikás dolog megvalósulási szakaszba érkezett. 
Kilépek  kisebb üzletből.  
Az égen, nem  megszokott kékség, nem bárányfelhők úsznak, hanem  földi világ geodéziai fotókra emlékeztető tükörképe.  Analógia nem pontos, mivel amit látok, az életszerű.  Néhol az utakon tűhegynyi pontok mozgását észlelem.
Egybefüggő távlati, máskor pedig mikroszkopikus látásmód, -mint kiderült,- nem csak álomban lehetséges, hanem  megvilágítás és párarétegek változásai szerint, valóságban is.
 Valóság és álom néha összekeveredik, viszont egyre kevésbé érzek  késztetést, hogy szimbólumként lefordítsam. Nem le, hanem megfordítani kell. Megfordítani, akár tarot kártyát. 
A tarot valamennyi nézete  fonák.
Lelkesedni akarnék ezért az útért.
 Meg nem élt amerika-élményünkben benne vannak  olvasmányok, filmek.   
Oriana Fallaci regénye idéződik fel, melyben a NASA-nál tett látogatását örökíti meg.  60-as évek közepénél, -holdutazás előtt, -még minden lehetségesnek látszott. Amerika valóban ígéret földje volt, együtt  Szelíd motorosok és Száguldás a semmibe című filmekkel. 
Lelkesedni akarnék ezért az útért, de leszoktam  álmok fordításáról, kiegészítésekkel pedig szellemi vonszolódás. Vonszolódás miközben szélsebes gép ragad magával, mindenféle előkészítettség tematizálhatatlan kifordítottságába. 
Mire felhők fölé érünk, tényleg átélhető lesz akasztott ember kártya perspektívája, légikisasszony pedig cukorkát osztogat. 
Ideje Sendyre figyelni, akinek  becenevét használom, mivel az igazi magyart tudatosan elfelejtettem.

2015. augusztus 24., hétfő

Lehetséges horizont

Michele Del Campo 

Amikor utazásról akartam írni, az előadás vázlatának lépésenkénti megváltoztatásáról kell beszélnem, események nyomvonalainak tükrében.
 Fantáziál olyankor  az ember, hogy már kész anyagot, ott és akkor összetéphetem, abban a még nem látott konferenciateremben, kerülve minden prezidenciális kimódoltságot. Azt akarnám, hogy  általános,  intézményes atmoszféra hangvétele egyszerű módon visszavonódna, és az ív mindeközben, -személyes irányokban,-  latens maradna.
 Akinek van gyakorlata, érzéke ilyesmihez, annak mindez simán megy. 
Azt tudom,  ív bármennyire előre elhatározott, helyzetszerűen csak jelenlétben előálló. 
Csupán végponttól visszafejtve prospektív.
Az utazás ténye megalapozóan lényegtelen,  megérkezéshez képest.  Megérkezés előkészítésére felhasznált idő, kontextus felvételére fordítódott, annak az előadásnak  kitalálására, aminek lefűződései a felületen zajló élményekhez és minőségekhez kapcsolódna, hagyná magát azok alapján alakulni.  
Benne foglalt bizonytalanság, mély és hanyag magabiztosságból eredt, hogy képes vagyok depiktív módon szimbolikus kifejtésekre. Az írott szöveg feladása, annyiban eltérés  dekonstruktív megközelítésektől, amennyiben az "olyan mint" és "olyan mintha" szimbólumképzését használom átjáratnak művészetfilozófiákon keresztül. 
Dekonstrukció szétszór, visszavon, differenciál.
Szimbólum személyes, érzelmi tapasztalatként egybegyűjt és túldeterminál. 
Úgy kellene megmutatni azt, hogy mit jelent  szürrealizmus,  -zajló események és előadások közepette,- szavak összefüggéseiből megfestek egy képet, lehetséges horizontot. 
Beszélt festményt állítani lehetséges festmény helyére, azonnal és direkt megosztva élményt. 
Nos ez volt  utazás és megérkezés tétje. 
Ez a koncepció volt rábízva tudattalanra, jobb agyféltekére, miközben végig beszélgettem  repülőutat egy huszonéves  lánnyal.   Budapestről ment férjhez amerikai festőművészhez.
 Azzal kezdődött ismeretség, hogy elcseréltük  ülőhelyt. Ülhettem  ablak mellett, mivel mint mondotta; neki élmény nem  új. 
Nem árultam el, hogy nekem sem. 
Nehéz lett volna újabb gesztust találni indításhoz.

2015. augusztus 20., csütörtök

Köztes átkelőhelyek


 Adam Lupton festményei


Az utazás, ami nem is utazás, hanem elbocsájtás, ugyanakkor felkutatása  másik létének, -olyankor amikor az már nincs is,- szövegeinek dekonstrukciója, olyan értelmezésé, ami a maradékokra figyel, elágazásokra, nyomokra, amelyek szándékolatlanul kerültek a korábbi  szövegekbe, és akartnál,  tudottnál is tovább mutatnak...
A lét olyan felfogása, amikor  másik arca definiálhatatlan, amikor  gesztusokon, reakciókon, válaszokon keresztül indulunk, és a fent említett "maradékok" révén olyan területekre érünk, amely másiknak sem teljesen ismert, -mivel létezési határterület,- amelyekhez új szótárakra lenne szükség.  
De nem csak nyelvi korlátokba ütközünk.  
Másik másságának archeológiájához,  metodikai nonszenszéhez metodikátlan intuíciókra, (-szintúgy szükség adódik). 
Nincs másról szó, mint  együttlét, -vagy egykor volt, ám megtartott, rögzült együttlét,- képzetútjain járva, logikailag definiált falak kreatív szétbontásával bevillanni a másik létszerkezetébe. 
Nincs másról szó, tranzit közben pillanatokra megvilágosodni és onnan újra indulni...
 Érzelmi tudat félálomterületei, határhelyei a kiindulási pont. 
 A "hasonlító viszonyítások absztrakciós rendszere" -amely már nem csak az álom, a művészet, de a filozófia utáni beszéd nyelve is,- lehetne  átjárat, az átkelés mindig máshol helyzete. 

Derrida pecsétnyomója (nálam)  lét numinozitása, érzelmi struktúrák képpé formált integrálása, cselekvésbe iktatása, miközben alapozódási mintáikat festem, nyomom a felszínbe.

(Az itt felvázolt "utazás" egy 1995 december 27.én- elmondott rövid beszéddel indult, a Pantin temetőben, és egy "Istenhozzáddal" indított, búcsútlan búcsú Emmanuel Livians biologiai távozásával kapcsolatban.
Mindez folytatódott 1996 december 17.-én, a Sorbonne Richelieu-előadótermében, az Emmanuel Lévians emlékülés megnyitásaként.

Ez a fajta utazás a térbeli mozgás kifordítása, az időbeliség olyan szóródása, amikor mások révén, másokon keresztül jutunk túl önmagunkon,  és jutunk el másokhoz.
 Olyan élménysodrás, amelynek állomásai  szakaszjegyekkel nem járhatóak be, csupán elágazások jelentésegyütteseinek differenciáin keresztül.




2015. augusztus 19., szerda

Az utazásokról

Andrew Zbihlyj grafikája

Aki utazásra gondol, vagy akár csak álmodik róla, az a változást keresi, mert szüksége van belső területeinek felfedezésére, kiegészítésére, mert a viszonyrendszerei ezt igényelik, és ha az igény eléggé erős, meghívás a felszínen is megtörténik.

A meghívás utazása helyben is maradhat, -erre is látok példát,- amikor nem szükséges elhagyni az országot, és a történelmileg fontos belátás, összegzés megtörténik egy előadás keretén belül, vagy egy könyvben, esetleg mindkettőben, valamilyen határpont élményen keresztül.

A másik eset Szentkuthy Miklósé, akit utazásaiban semmiféle tér, idő, történeti helyzet nem korlátozott, szüntelen és minden irányban utazott, a gyűjtőpont pedig saját életidejét, jelenlét- metafizikáját transzcendálta túl, saját életidején, jelenlétén.

A többi példám sem kevésbé szerény.

Pilinszky János Beszélgetések Sheryl Suttonnal című esszéregényének készüléséről, már előzetesen volt tudomásom, amikor a hetvenes évek gimnáziumi padjában ülve, Pál Rita tanár és írónő irodalomóráin mesélt szigligeti, alkotóházbeli élményeiről.

Akkor még, csupán annyi derült ki, hogy amit Pilinszky napközben írt, azt este, a jelenlévő írótársainak felolvasta. Minden este, a költő szobájában találkoztak. Földön ültek,-mert nem volt annyi ülőalkalmatosság,- és szájtátva hallgatták.

Utólag megértettem ezt a szájtátást. Túl évtized közepén megjelent, megvettem és elolvastam ezt a könyvet.

Posztmodern első fuvallata érte el az országot.

Tíz éven keresztül készült megírni New York történetét. Holland és amerikai egyetemekkel levelezett, amikor ötvennégy éves korában, meghívta a Columbia Egyetem.

Bostonba repült, és vitték át New Jorkba.

Most csak annyit mondok erről a párbeszéd regényről, hogy akkor többszöri olvasat után sem értettem, -ám élmény alapvető maradt. Amit érteni véltem, az elég volt ahhoz, hogy irodalmi érettségi szabadon választott tételéhez kidolgozzam.
Olyasmi jött át, hogy ameddig festészet óriásit fejlődött modernitáson keresztül, addig a színház megrekedt.

Pilinszky egy néger színésznő ismeretségén keresztül jut el Robert Willson "Süket pillantása" című abszurd színművének élményéig.
Nyilvánvaló kísérlet az ugrásra.

2015. augusztus 16., vasárnap

Egy "nem előadás" vázlata

Saját grafika (R)

Amikor valaki valakinek  szövegét, képét, hozzáférhető képzet-reprezentációit bontja rétegekre, azt nem megmagyarázza, hanem önmaga számára teszi átélhetővé. 
Nem megkettőzi, hanem mindjárt abba áll bele, azzal megy tovább. Belefeledkezik az élménybe.
A belefeledkezés nyomvonalai mégsem az egyesülésé, még csak nem is  keveredésé, hanem  másságok megnyitása, valaminek  valamire rányilása. 

Ez eddig metodika is lehetne, ám akitől kaptam, (kaphattam?) azt is hozzáfűzte,- nincsen struktúra, mint ahogy kulcs sem lehetséges,- nincs két egyforma körülhatárolás, nincs két egyforma átjárhatóság, nincsen mintázat. 
Nincsen előfeltevés.
Minden hasonló, minden volt élmény el van törölve, hogy a jelenlévőnek maradéktalan megnyilvánulási teret biztosítson.
Hiába láttam már egy festményt, és hiába tudtam már akkor, -amikor találkoztam vele,- hogy jelentős, ha a megszólítás elhalasztódott.
 A festmény arcba fordítottsága megelőzött és kijelölt  jövőbeli találkozási pontot, amikor érett leszek. Arra leszek érett, hogy  találkozási pont szétágazásait tudomásul tudjam venni, hogy ne záródjak végleg bele, abba amit az arc így eleve és előre, vissza is vont.
Eldönthetetlen az eredet. 
Mire megtörténik  találkozási pont beazonosítsa, már annyi részlet differenciált, amennyi elégséges időbeliség metafizikájának szétszórásához. 

A találkozási pont nem összegyűjtöttség, hanem  egymásba koncentráltság hangtalan robbanása. 

Ez a robbanás túl visz az arcon. 
Eldönthetetlen kié az arc, ki mikor és kit hívott meg, meddig terjed  arc önmagát túllépő női jellege, mi ebben  visszahúzódás, az elrejtő megmutatás.
Nem tudható ki kivel gyakorol kegyelmet, szeretetet, erőszakot. 

 Portré többé nem másolat. Még akkor is, ha leképezés tőlem ered, saját öntudatlan vonatkozásaim lesznek szembeszökőek. 
Ez  harmadik, -az elrejtőző,- felülíró aspektusa. 
Ez a Klimt-csók aspektus, zuhanás élménye.
Meddig zuhanunk, és  zuhanás mikor vált át nyomkövetésbe?
Az esemény meddig a fokig uralható, mikortól fékezett? 
Mikortól változik át sodrásélményé?
 Sodrásélmény, -mint élmény,- osztható, mégis tematizálhatatlan.
Átadni, együttesen megélni, átadóra és átvevőre mintázódni annyi, mint korábbi ellentétpárok végpontjait hajlítani egymásba.

2015. augusztus 13., csütörtök

Érzéki aktus műalkotásban vagy műalkotással

Még, amennyiben léptéket is váltok, aligha érkezek határvonalhoz, valami egészen újhoz és máshoz.
Most megfordítom a mondatot. 
 Minden egyes alkalom amikor, amikor másik festményhez fogok, teljesen új alkalom, -fénytörése  világnak,- ahonnan újra és régire egyaránt tekinthetek.
Ez most alapállás.
Esemény utólagos nyilvánosságának szóló teoretizálása mindig tartalmaz valós felszíni elemeket, miközben dönt valamely korábbi résztvevő javára, és ezzel összezavarja  történet mélyebb vonatkozásait. 
Interpretáló manipulálható  eredeti történésen belül és azon túl is. (Kritikai vonatkozás!)
Mi történik azzal, aki belép  műalkotásba?!
Miért ne lenne lehetséges eleve destruktív mű létrehozása, amely megtévesztéssel állítja meg, bűvöli el azt, akit megszólított?!
Miért ne lehetne tudattalanul (is) tudatában  megszólított, hogy sötét területek felé fogják sodorni, és ezt a sodrást boldog perverzióval tartaná fent, már eleve kizárólagos, intim, lezárt viszonyt óhajtva megszerezni.?!

Amennyiben  egyik oldal eléggé erőteljes, megtörténhet  erőszak. Egy festmény befogadása, egy festménybe való befogadás női elem, női aktivitás, Egy festménybe való belépés, egy világ betörése, belesodródás elragadó aktus, érzéki mozgásirányok keveredése, mindenféle valóságos (testi) nemi jelenlét nélkül.

Amit meg szeretnék mutatni, hogy nem csupán ideális műélvezet létezhet, hogy akár kalkulálható az elhajlás, -csapdába ejtés és esés,- más esetekben pedig  beindult kölcsönreakció ellenére is, meghiúsul az aktus.
A lépésváltás sikertelensége lehet eleve adott elvétés, valami harmadik részvételének eleve megidézése, összejátszás átértelmezés és kizárás vonatkozásában. (Kritikaiba átvitt eseményhorizont.)
Az esemény helye, abba belefoglalt viszonyrelációk (így) végül uralmi relációhoz vezet. (Vajon olyan ritka ez?!)
Bárki műveli, mű vagy művelő, zsákmányt ejtő, vagy (és) megejtő zsákmány, szürreálisan zavarba ejtő.

2015. augusztus 10., hétfő

Vallási felhang

Petrina Hicks fotó

Máshol vagyok éjszaka, nem otthon. Mondhatnám, otthon vagyok, csupán nem azon a helyen, ahol lennem kellene. 
Meleg van. Az ajtó nyitva. 
Túl  kerítésen,  ajtóval párhuzamban, -domb alján,- országút fut.  Országúton túl házak és azon is túl,  fák takarásában vasúti sínpár.
Az éjszaka minden hangot felerősít, mégsem érzékelem, ahogyan  szerelvény közelít. Csupán akkor ébredek tudatára, mikor már ott dübörög előttem, valahol  éjszaka vonalában.
Befelé figyeltem, a hangzás ott ért el, szokatlanul egységes a képzettel, amit előhív.
Nem szerelvényt látok, nem embereket szállító vasúti kocsikat, tehervagonokat, hanem pusztán fénnyel körülhatárolt kerekeket, keréksorokat. 
Az alsó sor  menetiránynak megfelelően forog,  felette lévő pedig ezzel ellentétes irányba, a múlt felé. A múlt felé, ahonnan ez az egész hirtelen megérkezett.
Képet  hangzás hívta elő, ezt tudom, mivel  hangzás is kétszintű, szakasz szerű.
Nem egyszerűen elhalkul, ahogy eltávolodik  időben, hanem benne van az irány.
Ha szerelvényt látnék, hiányozna  eleje és vége.  Annyit látok, amennyit befogad a lehatárolt tudat.
Öt-hat mozgó kerék alul és felül ugyan annyi. 
Távolít és közelít, összeszed és szétszór. Mégis egységes, mintha rejtett áttételeken keresztül vezérlődne  összes egybefogott differencia.
Spontán, éber képzet, olyan önhordozó akár az álmodás.
Nem álmodás, nem az. 
Ahogyan álom, efféle vízió is mindig jelent valamit. Szinte soha nem azt, amihez asszociatív hozzáférek, nem az aktuális tudattartalmat. 
Amennyiben benne (is) van, oly kevésé, hogy az inkább elrejt, mint megmutat.
Hogy hova érkezünk, hova érkeznénk, az következő állomáson derül ki, -vagy annál is később,- túl azon, hogy valamihez hozzárendeltük, valamit belemagyaráztunk.

 Kerekek tökéletes formák.  Dolog, tárgy, -bármi legyen is az,- két szálon halad, két ciklusban. Biciklikus -némi szójátékkal, -még akkor is, ha felszínen vonatszerű.   

Az apófázissal kezdtem foglalkozni.
 Tulajdonképpen mióta  festés élményét, tapasztalatát fel szeretném fejteni, valami módon,   ez a fogalmi mintázat (is) kísértett.
"Az apofázis jelentése ... valami olyasmi, hogy "beszéd beszéd nélkül". Elmondani az elmondhatatlant."
Ez lehetne, maga a festészet. Persze nem csak az.
Amikor  vallási utalások keveredtek  szürreális képi elemek közé, kissé elbizonytalanodtam.
 Derrida szerint misztikus leírások mindig is megkísértették  határokat. Átmentek azon. Annyira mentek át, hogy az köznapi értelemben, vagy  józan ész intervallumában (-határai között,-) megkérdőjeleződött. 
 Nyilvánosságra kerülő utalások, (szövegek, képek) mindig  viselték  eretnekség gyanúját. Ez a gyanú hiába nonszensz, hiába puszta fénytörés, soha el nem tűnt egészen.


A negatív teológia (apofázis) szerint csak az biztos, hogy Isten végtelen, halhatatlan és emberileg megközelíthetetlen. E radikális fölfogás nem lehetett népszerű az egyházi tömegek körében, akiknek kézzelfogható Istenre volt szükségük. Nem is késett a pozitív (katafatikus) ellenhatás. Ez az élő Isten korlátozhatatlan jelenlétére és kegyelmére tette a hangsúlyt, különösen amint az Jézus személyében és a neki tulajdonított megváltásban kifejeződött. A transzcendencia és az immanencia, az egész és a részek, az általános és a konkrét elszakíthatatlan egymásban levéséről sok okosat mondtak, de a misztikusok keskeny, meredek ösvényén csak kevesen maradtak meg. (Maximosz hitvalló, Scotus Eriugena, Eckhart mester stb.) Az egyházi teológia mindig ragaszkodott ahhoz, hogy Isten személy (sőt három személy), amiből állandó bonyodalmak származtak. Az eretnekségekkel csak hatalmi szóval tudtak elbánni, mert még a Biblia szimbolikus nyelvén is átsüt, hogy Istent nem lehet/szabad emberszabásúvá tenni, mert ő teljesen más. Az átlagembert viszont éppen az különbözteti meg az igazi teológustól, hogy mindenre rávetíti a maga korlátolt személyiségét, amivel csak találkozik. Így humanizálják a mesék/mítoszok az állatokat, a növényeket, az élettelen tárgyakat, de még a fogalmakat és a természeti jelenségeket is. Még inkább a korlátlan istenit.

P. Gábor 
Mózes: Teológia a jövőnek

2015. augusztus 6., csütörtök

Elágazás

Petrina Hicks fotója

Az erotikus kiállítás, amire két festménnyel készültem kitolódott őszre. Krisztián ebben a hónapban további felújítási munkákat szeretne elvégezni, ősszel pedig a program ismételten betonból készült műalkotások bemutatásával folytatódik.
Valamikor ezután iktatódik be, a most elmaradt megnyitó. 
Addig még egy festménnyel tudnék készülni, és végül is egy olyan témánál kötöttem ki, ami önmaga is utalás egy olyan festőre, aki kizárólagos témájának tekintette az érzékiséget, és egyáltalán nem eszményített modelleket ábrázolt. Amit ábrázolt azok anti-aktok voltak, esendő emberek, talán túlontúl  bezárva  biológiai mivoltukba. 
Lucian Freudra utalna ez a megfestésre kerülő, kiegészítő festmény, aminek a vázlatán jó ideje ücsörgök.
Lucien Freud Sigmund Freud rokona, aki a szexuális motivációt a tudattalan meghatározó elemének tekintette, így mondhatjuk családi vonásról van szó.
Az lenne a festményem címe, hogy "Strukturális álommunka".
Ami azt illeti  struktúra meglehetősen metafizikai lehatároltság, így az átértelmezés  nem egyszerűen feloldás, megjelenítés, hanem valami ami önmagán túlra mutat.
Ennek a festménynek  jelzései látszólag  múlt és Lucien Freud irányába mutat,  cím révén pedig  pszichoanalízis és tudattalan irányába. 
Valójában - és erre most jöttem rá,-  jelenlét megtestesülése felé nyom, ide a bejegyzéshez,  képi tartalom megtestesüléséhez.
Amikor eredeti vázlat készült, Pieter Brueghel festménye járt az eszemben: ahol egy malom van hegytetőn.
Hegyről minden esemény látszik, és aki onnan néz, az az Isten szemével lát.



 Festményem alakjai szintén középkori ruhát hordanak.  Malom körszerű mozgását kéztartásaikkal fejezik ki. 
Két megegyező és egy attól eltérő irány egységbefoglalása, valami ami hármas, azonban kettősre redukálható.
A hármas egység, de ebből az alsó elem kifelé, időben előre dinamizálja a leendő festményt. Valamin túl mutat, valamire megnyit...
 Kettős mozgás nyitja meg azt a kaput, ahol az intuíció megjelenhet.
Lucien Freudról készült fénykép és saját kiterjesztésem már egészen más területekre is áthatol, mint amit eddig  logoszról, modellről és aktról elmondhattunk.
Itteni elágazás végeseménye,  még meg sem festett mű jövőbeli bemutatása lenne, miközben az akt kérdését tematikus szempontból hátrébb sorolom.
Amiről beszélnünk kell az a szürrealizmus kérdése  posztmodernben, szürrealizmus és vallás, szürrealizmus és dekonstrukció.
 Ahogyan minderről beszélni lehet az minden lesz, csak nem hagyományos értelemben vett filozófia, tehát nem ellentmondásmentes logika...



2015. augusztus 4., kedd

Kerubi közép


Petrina Hicks fotója

Semmit sem tudok, ami természetes is, hiszen ebben az űrben jelenik meg a mindentudás lehetősége, ami nem abszolút tudás, nem a metafizika csúcsa, a mögöttes világot vezérlő lényeg, eszencia megragadása, bár ez a karteziánus tévedés megejtő, hogy a racionalitás túlnőhet mindenen. 
Jól emlékszem, már gyermekként csillagomnak  Orion övének hármasát, illetve annak középpontját választottam, mivel könnyű volt megtalálni. Később azután meditáció közben ismét megjelent.
 Ott legbelül.
Megkérdeztem  indiait.  Azt mondta:
 -Túlságosan racionális vagy!
Aztán olvastam,  Orion a legintellektuálisabb csillagkép. 
Mindehhez képest  René Descartes nem  kedvencem, és  indiai metafizikai relativizmus sem változott bölcsességé a keserves évek során, ha csak nem annyiban, hogy minden ellentétpárhoz kapcsolt örvénnyel, double bind kötelékkel szemben elutasító vagyok.
Élmény előbb/utobb volt meg, mint  csillagélmény kettőződés. Postcript gyanakvás. 
Nem vásároltam dzsotis-búcsúcédulát, karmamentességet, mert nem ez érdekelt.  Ami érdekelt, azért viszont fizettem... 
West point military academy.  Strukturalizmus csúcsa.  Azért szórják szét a civilt, a különöst, hogy helyére  funkcionális lényeg (norma) összeszedettsége/összerakottsága kerüljön. (Megmondták már, ismeretterjesztő filmben.  Előre fel sem lehet fogni...)
Ásrám menedékében (klauzura) megnyilvánul  indiai logosz, pontosabban  logoszság.  Síva tánca nyomán különösből talán csak  jelenlét marad, amit ott tiszta tudatnak neveznek.  Egység-tudatának.
Egyformaság.  Homogenitás univerzalitása. 
„A TM-Szidhi® program a mennyei élet kulcsa a Földön. Ez azért van így, mert arra neveli a tudatos elmét, hogy az a boldogságtudat szintjéről, a tiszta tudat önviszonyuló állapotának szintjéről működjön, amely nem más, mint a Természeti Törvény teljes potenciálja..."
Hogy mi a természeti törvény azt a Szidhi programból megtanultam!(condicional simple )
 Megérteni azonban Konrád Lorenzen keresztül lehet (rekreácio),,,