2015. április 27., hétfő

Vakvezető kutya szimata...



Lorella Paleni festményei
A metaforikus képek nem szó szerintiek, a felszíni értelmezés az. Ott úgynevezett realitást keresünk, logikát. 
 Szokatlan hangulatú, irracionális kép már önmagában kód, hogy érdemes lejjebb, emberileg beljebb is körülnézni.

Mint említettem az udvar  családi viszonylat.  Fekvő férfialak, -a nyilvánvalóan vakvezető kutya miatt,- jórészt kitakart. 
Ez az ember azért nem lát, mert álmaiban él, az életének nincsen önmagára rálátása, attól elválasztja  kerítés is. Tulajdonképpen kerítés sem érzékelhető számára.
Lénye a jobb felső sarokban lévő lombkorona, életének múltbeli, alulnézeti szemlélete. Erre  kutya miatti kitakarás képi jelzéséből következtethetünk.
 Ülő alak nyilván a felesége, aki valami spirituális-lila fotelben ül. Ha van látása az csak belső, elvont és szellemi. Ez is egyoldalú, a másik valóságrészt csak sziluettként érzékelő. ( Itt lehetne asszociációs elágazás, hogy ez az egész akár lehetne az ő látomása is, tükörben tükröző útvonal bejárás, de ez felesleges, esetleges kitérő lenne. Hogy az, arra kép egészének jelentéséből kapunk útmutatást.)
 Ő a felmérhetetlen törzsű életút, aminek lomb-kiteljesedésére szinte rálátás sincsen.
Ami összeköti őket az a vakvezető kutya ösztönössége, védelme akinek orra a szellemi térbe szimatol.
Egy efféle képnek nem létezik metafizikai magyarázata, vagy ami igen az az irracionalitásra fut ki.
A kép eseménye  adott helyzet, viszony ábrázolása.A részeseknek van tudásuk a másikról, van érzelmi kapcsolat, de létük rejtett, ködös, körvonalszerű.
 A létező és a lét itt valóban összekeveredik.
A valóság, ahogyan eltávolodunk  köznapi, metafizikusan objektív, vagy tudományosan leszűkített racionális látásmódtól, emberi viszonylatokkal, érzésekkel, nem ész-okokkal telik fel.
Kifelé természettől elszigetel  fogalmiság, azzal uralmi viszonyban vagyunk, ám befele, túl az ösztönökön valami szubtilis élő dologba szövődünk.
Az itt látható festmények metafizikai viszonyt, törést és szakadásokat ábrázolnak. Ezek a törések és szakadások az ellentét párokkal fejezhetőek ki. Atomizált lét vagy holisztikus lét?! Holisztikus, ahol az ember  társadalmi, történeti szerkezetek keresztpontjainak létezése...
Annyira mélyre Lorella, és  legtöbb szürrealista festő sem hatol, hogy ez a törés eltűnjön,  ellentétpárok beleoldódjanak végső ontológiai szótárba.
A meditatív kép nem isten szemével akar látni, nem kerül önmagán kívülre, hanem  előre fut lét-lehetőségei közé.
A köztes és esetleges látás nem gondolja, hogy  képiség végső határát elérheti.
 Nyelv és a képi nyelv hosszan csak esszé formájában kísérheti, segítheti egymást.
Nem megmagyarázzuk, hanem megmutatjuk azt, amiről hétköznapi értelemben beszélni nem lehet.
Wittgenstein lemondott arról, hogy valami módon  nyelv mögé juthat, és azt egy végső egyszerűsítésben megragadhatja.

" Ha az ember filozofál, akkor végül eljut oda, hogy már csak egy artikulálatlan hangot szeretne kiadni.-Ám egy ilyen hang csak egy meghatározott nyelvjátékban kifejezés, s ezt a nyelvjátékot kell most leírnunk."





2015. április 25., szombat

Kép elemi ereje


Lorella Paleni festménye


Az álom nyelvének és szimbólumainak ismerete nélkül, ezzel a festménnyel aligha boldogulnék el.
Ez az eset, hogy ontológiai alapon, -amikor és ahogyan  dasainanalista pszichoanalitikus álmot fejt,- kevesebb eredményt tudnék elérni. 
 Dasainanalizis fenomenológiája, hogy csupán arra tekint, ami megmutatkozik, minden más magyarázatot pedig félretol.
Vitathatatlan, hogy  jungi módszer ezen az alapon kiváltható, és mindkét esetben eredményre, sőt talán nagyon hasonló eredményre lehet jutni.
 Álomszimbólumok, elemek analóg jelentése meglehetősen kézenfekvő, átfordításuk kis gyakorlattal mindenféle szótár nélkül is lehetséges.

Minket nem köt egyetlen nyelvjáték sem, még akkor is, ha ontológiai több oknál fogva preferált.
 Ontológiát sem teljes egészében, - filozófiai értelemben,- alkalmazom művészetre.

Heidegger arról beszél, hogy meg kell tudni hallani a legelemibb szavakat, nem pusztán eszközként használni. Heidegger filozófiáját Rorty amúgy is "poétikusnak minősíti." Ezzel a minősítéssel még foglalkozok. 
A legelemibb szavak hallása olyan, mint amikor metaforákkal legelőször találkozunk. Ezt az élményt nevezi  filozófus a "szavak erejének".

Amikor  nyelv technikailag uralt és jól működik, eszünkbe sem jut, hogy lehetséges más nyelvi világ, hogy a nyelv eltérő használata másfajta, talán addig ismeretlen létezők megpillantásához vezethet.
Nem jut eszünkbe, hogy szavainkat más összefüggésben alkalmazzuk, pusztán az  esetlegesség kedvéért. 
A nyelv és a metaforák efféle használata, nem köznapi értelembe vett deviancia, hanem szószerintiség fellazítása.
 Alkalmassá tesz a másféleség megélésére, új igazságok megpillantására.
 Kép elemi erejéről beszélni, annyi mint átkódolni Heidegger értelmezését. 
Lorella festményének bizonnyal van elemi ereje.

Ránézünk erre az udvarra, amit Lorella festett.
 Talán régi, gyerekkori emlékek merülnek fel.
 Játszottunk valaha ehhez hasonló, rendetlenül is varázslatos térben.  Udvar és megvilágításának geometriája irracionális, kétféle beesési szög. 
 Sötét és fóliával letakart ház belső terébe látunk. Ez múltbeli romos énünk, amit mások szeme elől sem rejthetünk. A saját szemünkbe csak álom vagy festmény idézi, ha képesek vagyunk elfogadni. 
Átellenben emeletes házak egyszinteseket fognak közre.  Jövő szellemi fokozatai és valami élhető, személyes, amelyekhez udvarra nyitott, lefedett szerkezet, -fél tető falak nélkül,- kapcsolódik.
Az udvar ami megvilágított. Rendetlensége családi életünk rendezetlensége.
Ok a sokféle otthonosság.  Múlt és jelen szeméthalmai, rajtunk kívül és belül, - meg  domesztikált ösztön, ami szintén alig megvilágított. 

Összefoglalva: Olyan valakit ismerünk fel aki jól látja családi helyzetét, azt otthonosnak találja, de személyiségének elszemetelt több központúsága, -vagy egyidejű jelenléte,- önmaga előtt is homályos. 
Lételméleti megközelítésben  létező léthelyzete világos, de létének elemei elrejtettek. Ám nem így nekünk...

2015. április 23., csütörtök

Híg, átlátszó színek



Lilla egyre jobb grafikáit látom.  Eltelt egy év alatt sokat fejlődött. 
Mások könyveit illusztrálja.  Biztatom, dolgozzon saját kiállításokra. 
Tulajdonképpen nem érdekli  hírnév, ismertség, karrier. Rajzol mert nem tehet mást.
Ismerős.  
Igazi művészek önelhívásosak.  Valóság megragadása csak odalent lehetséges, fent vagy siker van, vagy nincsen siker... 
Sikerért  centrumokba kell menni, periférián maximum provinciális ismertség adódik. 
Ez képlet. Történeti helyzet is.
Rorty egyfelől  elitistának tűnő Heideggert említi, ki "poétikus" filozófiával tágítja azt a kreatív és logikai horizontot, amit  pragmatisták célorientáltan beszűkítenek. 
Egyik oldalról vannak  semmiből jövő briliáns meglátások, amelyek képesek átrendezni  addigi gondolkodást, másfelől  pragmatika, ami gondoskodik meglátások haszonelvű beépüléséről társadalomba, kultúrába. Pragmatista tárgyivá tétellel gondoskodik egyéni teljesítmények amortizálásáról.
Különös dinamika ez.  Nem is működik minden esetben.

 Tovább festem  "belsővárosi templomot". 
A freskók helyén vannak gesztusok, "lángnyelvek", amelyekkel eleve  szeretném kifejezni, hogy elvont valóságról van szó.  Elvont valóság ontológia mélységű minta, az első fokozat, ahol van differenciálódás.
 Végkifejlet valósága, amikor önkifejezés anyaggal keveri magát.
Az oltár és freskók nem rejtik, hanem egybe folynak ornamentikával.Engedik magukat keretbe foglalni.
Heidegger szerint, a  jó mű igazsága maga mögé rejti  hordozó festéket és vásznat, metafizika viszont elkülöníti. 
Onnan nézve jelentés így vagy úgy, de anyagszerű. Pigment és papír, gyanta meg szövet, érzéki látvány és piaci ítélet.

Magdalena Lamri festőnő műveivel fogok majd foglalkozni, Lorella Paleni után.
 Lamri   festészetének első fázisa,  erőteljesen kidolgozott grafika, -ahol elmosások beépítettek,- amire  híg, átlátszó színek kerülnek.
 Jelzés itt is az, hogy  felszín dolgai emberi tartalmak felé haladva szellemmel itatódnak át. Pragmatika feloszlik, racionalizált logika irracionálisba hajlik, tematizálás lezárultsága felnyílik.

Lorella Paleni festménye

2015. április 20., hétfő

Átfedő világban...

Lorella Paleni

Lorella Paleni festménye

Minden látszat ellenére festő kritikai álláspontja nem esik egybe valamiféle radikális politikai felfogással. Többnyire.
Modernitásban gyakoribb volt politikai elköteleződés, és ez még szürrealistákra is jellemző volt.
Ezzel nincsen nagyon nagy gond, és történeti szempontokból is érthető.
Valaki szememre vetette amikor Bruegel Parasztlakodalmának életörömét említette, én pedig az Út a kálváriára történeti tartalmát emeltem ki, ami akkor politikai volt.
Az osztrákok és spanyolok európai birodalma meg akarta szerezni a flamandok pénzét, és eretnekség vádjával csapatokat küldtek. A képen Spanyol katonák és helyi inkvizítorok egyszerű parasztokat gyilkolnak, akik nyilvánvalóan tudatlan hívő emberek voltak, ám célnak nagyon is megfelelőek. A flamandokat akkora adóval sújtották, mint a birodalom többi országait együttesen.
Az iraki tömegpusztító fegyverek tétje az olaj volt.-mondtam analógiának.
Nos ismerős festő itt közölte, hogy ő nem politizál...
Ez az ő politikai álláspontja volt, az enyém pedig, hogy elkerülhetetlen, még ha nem is áll figyelmem középpontjában.
Modernitásban élünk, ismerjük hibáit, katasztrófáit.
Azt is tudjuk sokaknak, soha nem látott jólétet hozott.

Bruegel nem ítélkezik?!!
Nem, csak ábrázol.
De. Azzal, hogy ábrázol.
Jelen van, benne van saját történeti idejében.

Jó és rossz nem kizárásos alapon működtethető.
Rortí pragmatikus felfogást "politikainak" nevezi. Amikor valaki csak nyilvánvaló, hasznos dolgokkal foglalkozik.
Ezzel szemben festészet "poétikus". Gyakran kiemelő, túlzó, irracionális.
Eltelik némi idő, jelentések átrendeződnek, és ami azelőtt agyrémnek tűnt, -elutasított nézetnek, -mégis igaz lesz.
Az volt szerencséje Bruegelnek, hogy az elit, már 16 században is belenézett tükörbe. Tudni akarta mi igaz.
Udvari bolondok és festők megúszták.
Festők és pragmatikusok egyazon világban élnek. Egyik sem szeret vitázni látszat problémákon.
A látszatprobléma pedig az, ami nem képes megváltoztatni ember nézetrendszerét.
Heidegger szerint külső és belső világ kérdése látszat probléma.
Azért az, mert az ember világban létezik.
Mert amit belső világnak mondanak, az is ennek a világnak a része.
Nehézséget az okozza, hogy mindkétféle tételezés külön rendszer. Külön következményekkel bír.


Nézzük Lorella festményét.
Vajon kutyák ezek vagy farkasok?!
Kit tépnek szét és miért?!
Egymást tépik?! Mi okból?


Ti mennyit olvastok ki ebből a képből?!


Az állatok ösztönök. Még az ösztönök is akkor fordulnak ellenünk, ha nem veszünk tudomást róluk.
A vadállatok pedig, ha uralni akarnánk, holott ő szabad és eredeti világhelyzetében kreatív.


Álomban és festményen is, -ha képes vagy belépni,- minden te vagy. Ott nincsen metafizikai külön állás. Ontologia szemléltetésére élmény, az esemény remek.
Farkas és áldozat te vagy. Saját magad áldozata...
Eset határterületen zajlik.
A fény megértés zónája, sötétbe keveredő kék pedig szellemi elfojtásé....


2015. április 18., szombat

Amúgyoknak....

Lorella Paleni 

Nem arról beszélek.
 Van kontinuitás, de minden szélsebesen változik. 
Amikor 1977-ben lefordították  Enciklopédia du Surréalisme kötetét, már javított kiadás volt  eredeti, párizsban napvilágot látott munkához képest.

Amikor megvettem, -valamikor  nyolcvanas évek első felében,- már jócskán meghaladhatták benne szereplő kortárs művészek saját munkáikat.  Hazai viszonyok között nekem újdonság volt.
 Ma is lapozgatom, mivel semmi nem avult el benne, csupán utószónál megakadt.
 A kipótlás  ami nem megspórolható.
 Egyszerűen tudnom kell, hol tart kortárs festészet. 
 Kortárs festészet persze nem jobb és nem rosszabb mint három évtizeddel ezelőtt. Kapcsolódó ám nem összevethető. Amennyiben nem utóvéd munkákra gondolok, hanem arra amit élvonal festői látnak, -fontosnak tartanak,- akkor különböző is. 
 Művészettörténet nem kihagyható. Művtöri annyiban izgalmas, amennyiben előkészítette  jelent, vagy megugorta saját történeti idejét. 
 Művészek kik intuitíve érzékelnek, téteket raknak.

Hogy ne csak  Heidegerről beszéljünk, -ki számomra potenciálok szövedékének nyilvánvaló, jelenkori centruma,- Rorty-t keverem ide. Rorty posztmodernt csak annyiban használta korszakjelölésnek, amennyiben nyilvánvalóvá lett, nincsen abszolút igazság.  Minden teljességre törekvő magyarázat elbukik. 
Rorty nem tudta mi az, ami ezenkivűl jelöli ezt a korszakot, -talán mert maga is jócskán jelölője,- és nem akart radikális periodicitás váltásról beszélni. Ő Nietzsche előtti és utáni filozófiáról beszél.
Amennyiben valóság felismerést, feltárást célzunk meg, -mi Rorty nyomán,- szürrealista mozgalom utáni szürrealizmusról ejthetünk szót.
A megértés meg átkódolás két ága, az élő festészeti gyakorlat és  aktuálisnak mondható filozófia.
Miután  igazság mind két ág alapproblémája, ki és lefutásában mi, mással sem fogunk foglalkozni.

Nietzsche szerint nincsen szó másról: "Metaforák... át-meg átrendeződő seregéről."

Lorella Paleni festménye

Próbáljuk kirakni ennek a festménynek elemeit. 
A fal az fal. Még akkor is, ha valami úton levésnek, száguldásnak tűnik. Akkor is, ha  horizontális rendhagyó módon vertikális. 

Álomban minden saját szellemi terünk kiterjedése, saját valóságviszonyaink leképeződése.
Valami alatti. 
Víz alatti. 
Tudat mélységi.
Amit nem vagyunk képesek megpillantani logikai, racionális szemüvegen át,- azt itt érzelmin keresztül nézzük. Így nézzük   értelmit. Egyoldalúan és megfordítva. 
Ezt megmutatja  álom képi analógia rendszere. 
 Képi analógiákból szöt mély igazság a  felszínen irracionális benyomást kelt, ha nem tudjuk lefordítani
Amennyiben képesek vagyunk kiderülhet, saját  valóságunk  képtelen.  
Álom leplezi le azt, hogy mindenki látja belső tehetetlenségünket, de mi abban otthon érezzük magunkat.
 Ezt a tehetetlenséget rengeteg apró munkával hoztuk létre, amire  téglák utalnak  női természetünk felett. 
 Érzelmek betelő vödre mint egzisztenciális végpont felvillantja, hogy  férfi vagy akció-én puszta sziluett. Hiány. 
A ráció polcai üres szférák, és érzelmek azon túl tenyésznek.  Változás mellett állunk, de nem annak kapujában. 
Önmagunk árnyéka vagyunk, akinek mellettünk és  változás következtében felismerhető fal mellett kellene elhaladnia.

Ontológiai mozgás látszólag állókép, -múlt, jelen és lehetséges jövő egyidejű megmutatása.
 Látjuk  okot,  hiányt és  ennek következtében előálló falat, ami saját létünk, lehetőségeink lehatároltsága.
Szemüveg is árnyék, a nem helyes látás vetülete. 

Azt is mondhatjuk ébredés után,...
 ...ez a festmény puszta térélmény, szürrealista lehetetlenség. Érdekes, bár nem különösebben látványos. 
Kissé zagyva. 
Nagyon! 
Mindenki azt lát bele amit akar... És minek megmagyarázni...!?

Amúgyoknak ez igaz....





2015. április 17., péntek

Ígéret önmagunktól

Lorella Paleni festménye


Speculum latinul a tükör megnevezése, spekuláció.
 Szubjektum modern felfogásában tételezéseket füzünk önmagunkhoz,  világ dolgaihoz. Kispekuláljuk, hogyan uraljuk önmagunkat és ezen keresztül környezetünket, ami pedig nem tetszik, ahhoz racionalizált rátéteket használunk. Elfedjük, eltüntetjük. Ez bizony metafizika, és álom vagy festmény metafizikai elemekkel szembesít, ha életünkben eltárgyiasitás uralkodik.
Álomban  saját magunk viszonyulásai öltenek testet. Szembe néznek velünk és utólag,  ébredés után tudunk  elmenekülni.
Ilyenkor azt mondjuk rémálmom volt! 
 Kapu átjárat. Világokat köt össze  szellemi felé haladásban, amin ha keresztül megyünk, elfogadjuk, megkapjuk a változást.
 Kapu mi magunk vagyunk.  Küszöböt saját félelmeink, tévedéseink őrzik.

Mit mutat kapun  tükröződés?
Lorella világa inkább vonz mint elrémít. Szeretnénk átjutni, belépni,  de kulcsra, sőt kulcsokra van szükség.

Növényekkel övezett családi ház tetejét látjuk, a helyet ahol lakunk, önmagunk tudatosulását, érzelmeket és életutat szimbolizáló életfát. 
 Díszes és tagolt tetőzet talán  már tudatosult jövő, létszerű bennrejlés.
 Kettős tükröződés hármas, mert  kép síkja előtt mi magunk állunk, és osztozunk Lorella vizualizált világában.
Lorella nőalakja,- belső természete,- fiatal, lendületes. Könnyű elfogadni animának, jövő  potencialitásának megtestesítőjeként.
Zöldeskék: érzelmi és értelmi egybemosódás.
Szemmagasság tetőablakai, szellemi kilátás 
A toroknál lévő háromszög az önkifejezés differenciált voltára,  szintézisre utal. 

 Festmény szembe néz velünk, de  perspektívája magasabb. Nekünk  kilincsre, átlépésre, találkozásra kell fókuszálnunk.


2015. április 15., szerda

Pszükhopomposz

Lorella Paleni festménye


Az álom néha kellemetlen tükröt tart elénk. Aki megtanulja az álomszimbolikát, nem csak képi analógiákat tanul, hanem a szimbólumok képződéséről is sok mindent megtud.
A tudattalan helyett én jobban szeretem használni a másik, nem logikus agyféltekére való utalást, mivel az kevésbé hangsúlyoz különállást. Nem különállásról beszélünk, hanem eltérő működésről, az eltérő működések rétegeiről és egymásra hatásáról. 
Az álom talán a legmarkánsabb jelenség, amire odafigyelve egyre tisztább és gyakoribb őszműködéshez lehet jutni. 
Ezt nevezi Jung individualizálódásnak. A tudattalan észleli odafordulást, egyre tisztább szimbólumokkal üzen. 
A kialakuló határterület talán absztrakt fogalom, nem lokalizálható, ám de alkalmas megjelölni az új hangsúlyt. Többé nem a különállás, nem az eltérő működés metafizikája fontos, hanem a növekvő közös terület. Jung ezt nevezi selbsnek.  Selbst, vagy is én magam a kiteljesedő személyiség. a folyamat pedig az individualizáció. 
Ez a kifejezés nem érintkezik a modern individualizmus filozófiájával, hanem, inkább hat ontológia irányába.

Amit látunk nem mindig kellemes. A személyiség világhoz való viszonyulása gyakorta elfedett, racionalizált.  Szubjektum metafizikai önkepéhez kapcsolt elképzeléssel ellentétes.
Ha nagyon nagy az eltérés, individualizáció pokoljárás. Belépés  Elm utcába.

Lorella most valami ilyesmit mutat,  szembesülést.
A köznapi világ távoli, alkonyi. Az út folyó, érzelmi sodor.
A mindent átszövő elektromos vezetékek, veszélyes, magas szintű feszültségre utalnak.
A hollókat ismerjük  Holló című filmből.
Bölcsességet is hoz, de halálhírt is. Másik világba átkísérő madár.


2015. április 13., hétfő

A hiány teljessége

Lorella Paleni festménye

Ismerem azt az oldalt amiről H.D írt, és mint említettem, én sem tudok mit kezdeni  szépség fogalmával. 
Illetve lehet, de az igen távoli  hétköznapi közmegegyezéstől.
Ez így  talán sarkítás.
 Lehet, sokan vélekednek ma már úgy, hogy  igazság néha nem vonzó külalakban lép elő, és az így is esztétikusabb mint  olyan szép, ami önmagába zárult, nem kommunikatív, vagy ideológiáktól terhelt..
Festményeknél  szép helyére rakott, vélekedésen túli "fenséges" inkább helyes. Miért is ne lehetne lenyűgöző valami, amit ember közvetít, és meghaladja szubjektív önmagát. Természet, emberen keresztüli természet, de nem retinális műalkotás.
Ma gyakran pusztán technikai ügyességre, tartalom nélküli leképezésekre, untig ismételt tömegszériákra mondják azt: szép.
Az ilyen műalkotásnak feltüntetett dekoráció. 
Persze tudom mi  szép és hat is rám. A szép történeti. A köz nyomására kialakuló, tudatba lopakodó séma.
Én is hétköznapokban élek, nem szemlélek mindent eredeti módon. 
Vagy lusta vagyok belekérdezni valamibe.
Ettől  szép még nem jó,  csúf nem gonosz.
  Első hatás után néha tudok, kérdezek.Vagy beleveszek. Metafizikába. 
 Emberrel kapcsolatban ez gyakoribb. 
Művekre rá vagyok élezve. Az jobban mutatja ami kell.
Valahogy mindent kontroll nélkül, aztán mégis tudatosuló módon kellene megélni.
 Fal az fal. Valami amin nehéz átmenni. 
Ismerem azt a falat.

De vajon ez a lány Lorella festményén szép e?!
Ezt a képet kissé nehéz lesz körül írnom, de attól még amit írok, hiányaiban is lehet kulcs.
Azt látjuk, hogyan viszonyul saját árnyék énjéhez. Ahhoz az énhez ami  fény konstrukciójába szeretne lakni. Vagy ott is...?!
A két én között van élő kapcsolat, azonban  szellemi mögöttes felé való haladás kopár. 
A lány úgy tisztítja meg  értelmi konstrukció felé vezető utat, hogy elhord minden elmúló és múlt béli érzelmet, de ezzel kiüresíti magát. Hogy  céljai érzelmekkel szegélyezettek, az csak növeli a dichotómiát.
 Érzelmeit kívülről szemléli, az útja nem élettel teli, célja is külsődleges, távoli, bármi is szegélyezze. 
Az értelmi lakhely felé haladásában azért változik árnyékká, mert oda nem enged semmit, az  konstrukció.
 Mire eltűnik, cél is láthatatlan lesz.
Persze azt is gondolhatjuk,  alapérzelmek irányába hordja  humusznak valót és akkor is, úgy is, féloldalas marad minden.
Tulajdonképpen így is értelmezhető festmény, hogy értelmi utat tesz terméketlenné  érzelmi javára. 
Szétválaszt és elválaszt olyat ami amúgy saját természetében rejlő. Egyoldalasit, úgy hogy céljaiban látható, minek harmonikusnak kéne lenni.
Az arc és tett itt ugyan egy, de a tett gumikesztyűs, nincsen vele közvetlen kapcsolat. Eleve helytelen szintézis.
Ez nem  is szintézis, bár arra megy ki  dolog.  Rosszul... 
Hiányzik és végletekig kipótolt   férfi oldal, az ellentétes nemű érzelmi test.
Ez itt lehetetlen egyoldalúság, a hiány teljessége...

 Metafizikai szép közmegegyezéses, önmagát teljesnek hiszi és örök érvényre tart igényt. 
 Posztmodern ezzel nem tud mit kezdeni.
Lorella képei hiába szólnak asszimmetriákról, otthonosak, mélyek,
létszerűek.  
Röviden: nem szép.
Emberien vonzó... 

2015. április 12., vasárnap

Ereignis

Lorella Paleni festménye


Most már eléggé jól ismerjük Lorella szimbolikáját, azt amit használ és ahogyan használja.
Nem gondolom, hogy festményt, legkevésbé  festményen keresztül annak alkotóját szubjektivizálhatnám.
Borzasztó szó, azonban kísérlet lényege,  kutatás tárgya ma már nem az, hogy Heidegger ontológiai kategóriáit hídként használjuk, hanem az odaát-ot mint már benne létet tapasztaljam, lételméletet ne mint elméletet, hanem mint autencitást, létet gondoljam.


A lét jelenlét és történés. Heidegger előbb a dasein oldaláról elemezte azt amit elfeledtünk, mert csupán  létezőt akarjuk ismerni, létet pedig nem. 
 Amikor rájött, hogy megközelítés katasztrofálisan félreérthető, egzisztenciál filozófiának állították be, és logikailag nincsen átvezető út a történetiségbe, akkor tért át az "ereignis" vagy is esemény elemzésébe.

 (Wikipédia ma is igy kezdi:"...német filozófia egyik legnagyobb hatású egzisztencialista képviselője.")


Nem az...

Festészet, -ami ezen az úton ontológiailag értelmezhetővé változott,- nem alávetett filozófiai gondolkodásra érvényes szabályoknak, kevésbé merev, élőbben követi magát a létet, ami ezer arcú, hol mutatkozik, hol eltűnik.
Újra és újra rápillantunk tárgyra. Ott vagyunk, benne vagyunk azonosságok és eltűnések, megjelenők intenzitásában.
 Amit megélünk  keletkezés, amit kibontunk  keletkezés adott pillanata, az élmény.
Mindez nem kimeríthető. Heidegger tisztában volt azzal, hogy ő pusztán beszélni kezdett valamiről, és kategóriái, (nyilván tiltakozna szó ellen) nem örök érvényűek. 
 Jövő mást és máshogyan fog tudni mondani.
 Festészet egyszerre jelenlét és esemény, ám bármit értünk  e szavak alatt, (ez) hétköznapinál mélyebb, alapvetőbb.
Nem vitatom metafizikai megközelíthetőséget, ám megélem, kutatom ontológiait.


Így tudok belépni arra a területre, ahol Lorella már -valamikor,- előttem járt.
Márpedig, ha ez egy tó, akkor tudattalan jelképe.
A tudattalan nem egy másik én. Nem tudattalan, nem tudat alatti, nem tudat feletti, hanem részem.

 Férfi "én" (itt is)  kéz, a tevés, akció. Ami hiányzik, azt női arc pótolja, pótolná ki... 
Amit látok az egymás, ( önmagam,) hiányai.

Lényegtelen, mi történik felszínen. Amennyiben belső viszonyokat nézzük, azok alapvetőbbek.
Ez itt egy nyugodt diszharmónia. Alkony érzelmi tudomásul vétele.
Férfi fél  alkonyi part megtestesítője, ami élő de távoli, eltűnő, női pedig az életből munkált támasztékok (fa szerkezet) spiritualitásáé, -meg ami mögötte van,-  szellemi racionalizmus rálátásának bekockázottságáé (ablak).
Ez a képlet egyben,  szokott tartalmak felcserélődése.
Ami közös, megfeneklett csónak. 
 Sekély érzelmek homokjával telt fel, és amire fény derül, néhány sárgás sásszerű érzelmi növény.

Festmény valóság és mögöttes emberi valóság egysége.
Nem  az érdekes, hogy ez mennyire Lorella, - mivel és amúgy is, elemzések már harmadik aspektust mutatják meg,- hanem mennyit érzékel.  Az, hogy amikor ennél az érzékletnél vagyok, én magam mennyit érzékelek....

2015. április 11., szombat

TÖBB FÉNY! – fényben való lét


Új Budapest Galéria, Bálna 2015. április 13-augusztus 23.


Block Csoport (Sebestyén Zoltán, Katona Zoltán, Palkó Tibor, Nayg István, Nagy Árpád Pika), Bordos László Zsolt / Erdély Dániel, Borsos János, Bortnyik Éva-Tubák Csaba, Csáji Attila, Dargay Lajos, Domián Gyula, Eperjesi Ági, Erdély Miklós, Falconer Xavér Ferenc, Ferenczi Zoltán ZOLA, Galántai György, Gyarmathy Tihamér, Halász Péter Tamás, Hopp-Halász Károly, Július Gyula, Kecskés Péter, Kiégő Izzók (Fülöp Farkas, Noll Márton, Kitzinger Gábor, Sarkadi Nagy Balázs, Zádor Tamás, Bradák Balázs, Rittgasser István), Kepes György, Komoróczky Tamás, Korodi Luca, Kuchta Klára, Mátrai Erik, Méhes Lóránt, Mengyán András, Péter Ágnes, PPML (Bernáth Zsiga, Králl Szabolcs, Koós Árpád, Juhász András, Antall Gergő, Móczár Krisztián), Sugár János, Szigeti Gábor Csongor, Szilágyi Lenke – Berkes Dorka, Sztojánovits Andrea, Várnai Gyula, Vicsek Viktor, ZAWAR kollektíva (Csernátony-Lukács László, Gyarmati Zsolt, Lucza Zsigmond)



Lucza Zsigmond fiatal festő barátom rendre megtisztel, hogy az ő és a ZAWAR kollektíva munkáját, kiállításait figyelemmel kísérhetem.
Természetesen ha lesznek fotók, azokat is rögzítem ezen a helyen.
A most következő szöveg némileg szakmai, viszont abból a szempontból igen érdekes.

Paksi Endre Lehel: Fénykörnyezetek

Definíciós kísérlet magyar vonatkozású kulturális-művészeti produktumok alapján

1.1.1. A fénykörnyezet kifejezés
A szóösszetétel egyszerű tükörfordítás az angol nyelvben használatos light és environment kifejezésekből, amely a művészeti szaknyelvben light environmentként ugyancsak használatban van – a fordítással egyező jelentésében is. A light environment szinonimájaként gyakran előfordul a light installation kifejezés is, ahogy az environment és az installation is egymás szinonimájaként használatosak.
Az, hogy tárgyszavunk elemeként inkább a környezet és nem az installáció mellett határoztam, a magyar értelmezés szerint tágabb horizontot keletkeztet majd: a kulturális-művészeti produktumokat nem a fényinstallációk, hanem a fénykörnyezetek konstruált ismérveinek újrafelismerése céljából pásztázzuk át. E döntés meghozatalakor nem a terminológiai problémák mozgattak, hanem egyfelől a nyelvi gördülékenység, másfelől a hagyomány, lévén nyelvünkben a fényinstalláció mellett ismert volt már a fényenvironment formula is. A fénykörnyezet kifejezést először Csáji Attila képzőművész használta egy 2000-es egri kiállításhoz írt bevezető szövegben.

1.1.2. A környezet
Először az environment történetiségét vázolom. Ez Allan Kaprow kifejezése; ő alkalmazta először 1958-ban (és Assemblage, Environments & Happenings címen 1965-ben publikálta) művészeti kontextusban, művészeti produktum, sőt műnem definíciójaképpen, közvetlen környezete alkotói praxisából eredeztetve. Nála ez lényegében a festészet avantgardista kiterjesztése. Szerinte az environment közös gyökerű az assamblage-zsal, és pusztán méretbeli különbséget állapít meg köztük; bár ezt akképpen fejezi ki, hogy az environmentbe „be kell sétálni”. Azaz a téri viszonyokat, a testi jelenvalóságot evidenciaként kezeli, de a festészetből eredeztetés megoldatlan problémákat jelez, hiszen meghatározásában Kaprow továbbmegy, és a testi jelenlétnél – és vele együtt a reprodukálhatatlanságnál – lyukad ki. Ezért továbblép a nagybetűs Véletlen felé, ami lehet – például – alkotó, anyag, helyszín. Interaktív environmentekről beszél, ahol „[a néző dolga, hogy] folytassa az alkotásban jelenlévő folyamatokat” – és bevezeti a happeninget, mint véletlenszerűsíthető elemekből építkező formát. A happening és az environment „aktív és passzív oldalai egyazon éremnek” – jelen kell lenni mindkettőnél (idézetek az 1998-as magyar kiadásból).
Vagyis a „környezet” komponens – a fénykörnyezet tartalmi összetevőjeként – lehet ember által művészeti tevékenységként létrehozott, vagy talált és tudatosan művészetiként azonosított téri helyzet is, amelyben legalább egy ember tartózkodik. E helyzet nem szükségszerűen materializált – ha csak a konceptualizmus tanulságait nem kívánjuk figyelmen kívül hagyni. Ezért egyetlen feltétele, hogy egy ember önmagát valamiben észlelje – noha jelen írás főleg materializált eseteket vesz sorra.

1.1.3. A fény
Az eddigieknél masszívabb történetiséggel rendelkező probléma a fény megértése, hiszen lényegét a vallás, a filozófia, a fizika és biokémia tudománya is megragadni igyekszik, mely kísérletek mégoly rövid összefoglalása – tudományterületünkre invitálva – reménytelenül bizonytalan lenne.
Ezért a fénykörnyezet értelmének körbehatárolásakor a tudományosság egy igénytelenebb fokával kell beérnünk. A fény alatt értsük a következő leegyszerűsítő formulát: a látható fény az elektromágneses sugárzás 300–420 és 680–800 nanométeres hullámhosszú, illetve 7,5·1014 és 3,8×1014 Hz közé eső frekvenciájú tartománya – nem firtatván, mi az elektromágneses sugárzás, sem azt, mi a foton.
Szempontunkból ezen túl is leginkább a biokémiai vetület érdekes, amelyet ekképpen fogalmazhatunk meg: fény az a fizikai jelenség, amelynek észlelésére az emberi szervek közül a fizikai szem alkalmas legjobban. A kérdést, hogy a nem fizikai fény és a nem fizikai szem – Goethénél a külső és belső fény – előrébbvaló-e a fizikainál, a fizika kételyekkel terhes állapotát tekintve ésszerű nyitva hagyni. Leszögezhető azonban, hogy amennyiben a fényt – biztosan meghaladott, ingatag alapon – pusztán fizikai jelenségnek tételezzük, amelyet biokémiai úton érzékelünk, akkor a fény konceptuális formáit másodlagosnak kellene tekintenünk.

1.1.4. Javaslat a fénykörnyezet definíciójára
Mindezek értelmében a fénykörnyezet olyan művészeti produktum, amely (legalább) egy ember számára téri jelenlétének fény által ad észlelhetőséget. Definíciónk tehát tautológiagyanús: a környezetet a fénnyel magyarázzuk, a fényt pedig azzal, hogy meghatározza a környezetünket.
E tautológiához hamarabb is kilyukadhattunk volna, ha nem e két szó mentén indulunk el, hiszen a világ kifejezés a magyar és a szláv nyelvekben (światło / świat lengyelül, illetve светлинен és свят bolgárul) is hasonló értelemben használatosak. Ugyanezt Nathan Lerner is megfogalmazza, akit Moholy-Nagy László idéz oktatókönyvében (Vision in Motion, 1946 [1961], magyar kiadás: Látás mozgásban, 1996): „A fény hatalmas pszichológiai erővel rendelkezik, mivel olyan mélyen belemerül tudattalanunk legtávolabbi zugaiba, és olyan benső kapcsolatban van térélményünkkel, hogy szinte azonos vele. Mert a látható tér megvilágított tér és ezért a fénnyel térélményeket idézünk elő.”
A tautológia abban az esetben látszat-tautológia, ha a fénykörnyezet „öntudatteremtő”; jobb kifejezés híján: jelenlétmágia – amit pszichofizikai megközelítésből az agy önmegfigyelő állapotaként is jegyeznek.
E ponton be kell látnunk, hogy ebből az alkalomból – elkerülendő a tudomány terepének egyfajta szubjektivizmus irányába történő elhagyását – a naivitás tudománytalansága tűnik a leginkább járható útnak. Tehát eleve föltételezzük a fénykörnyezet mint művészeti terminus hétköznapi logikájú, ösztönös tartalmát, és ebbe kapaszkodva – a racionalitás fősodra mellett valamely fokú intuícióra is hagyatkozva – „előre” megértjük a kiállításon fénykörnyezetként dokumentált produktumok és a rájuk vonatkozó elmélet elemeit.

1.2. Fénykörnyezet a művészettörténetben
Moholy-Nagy László az első művész, egyben pedagógus és teoretikus, aki megközelítette most alkalmazott fénykörnyezet-fogalmunk tartalmát. 1927-ben, a Festészet, fényképészet, film című könyvében így fogalmazott: „…a következő fejlődési folyamatban a kinetikus vetítés kerül előtérbe, sőt, még az is feltehető, hogy ezek a formák a térben szabadon lebegő, egymást átható színes fénykévékből és fénytömegekből alakulnak majd ki, közvetlen vetítési felület nélkül.” 1946-ban, a Látás mozgásban lapjain pedig ekképpen: „Lehetséges azonban a szín-fény értékeket nem egy naturalista jelenet illúziójának a megteremtésére, hanem a tér új érzékelésének a különböző színes fényekkel való felépítésére bemutatni egy színes fény-kiállításban, ahogy például a »fénydobozban« látszanak. (…) A szín-fény értékek valódi kinetikus ábrázolása fogja meghozni a közvetlen fény-bemutatás első nagy szenzációját.”
A gyakorlatban megvalósított fénykörnyezet-gép, a Lichtrequisit mellett írásaiban rendre foglalkozik ezzel; mintha ez volna vesszőparipája, ami egyedül érdekli és ösztönzi – a húszas évektől egészen haláláig. Moholy-Nagy is a festészetből eredezteti a fénykörnyezet problémáját. Azonban egyértelműen, a kezdetektől téri megvalósulásra gondol a (mozgó) kép konvencionális befogadás-struktúrája ellenében Gesamtkunstwerkként, a médiumok és műnemek fúziójaként, végpontjaként tételezi. Fejtegetései rendre erre futnak ki, lévén ez által véli kifejezhetőnek a korban haladónak számító, relativisztikus világfölfogását: a négydimenziós tér-idő dinamizmusát, amelyet már a konstruktív-dinamikus erőrendszer manifesztumában (Dynamisch konstruktives Kraftsystem, Der Sturm, Berlin, 1927) is publikált.
A kinetikus művészet kanonizációja éppen Moholy-Nagy víziójának irányában haladt. Az 1960-as években több nagyszabású kiállítás valósult meg, amelyek közül már néhány a fényhasználat irányába alakítja a kinetikus művészet fogalmát – így a Harald Szeemann által jegyzett Licht und Bewegung – kinetische Kunst (Kunsthalle Bern, 1965). 1964-ben a documenta 3-nak már volt egy ugyanezen a néven (Licht und Bewegung) megrendezett szekciója, majd 1967-ben – Julio le Parc munkája kapcsán – a londoni Tate Gallery Optical and Kinetic Art című kiállításának katalógusa is leszögezi, hogy az „példája a kinetikus művészet leggyorsabban fejlődő ágának, ahol a fényt nemcsak arra használják, hogy láthatóvá tegyenek dolgokat, hanem az a mű lényegi része.” Ezt a fajta, leghaladóbb művészetet a happeninggel szoros kapcsolatban levőként ismerteti, „ahol a közönség bevonására sor kerül” és mindezt „környezeti játékként”(environmental games) is nevezi.
Frank Popper, a fényművészet keresztapja Moholy-Nagy után húsz évvel, az első, címe szerint par excellence fényművészeti kiállítás (KunstLichtKunst. Van Abbemuseum, Eindhoven, 1966) katalógusának előszavában éppen problémánk – azaz Moholy-Nagy megszállottságának tárgya – mentén egyértelműen fénykörnyezetről beszél. A tárlat „speciálisan tervezett szobák/terek” forradalmian újszerű megvalósítását tette lehetővé a meghívott művészek és művészcsoportok számára: „lehetőségként, hogy környezetszerű bemutatást (environmental display/an ambiance) alkossanak.” Külön figyelmet szentel a „környezeti faktornak” – minőségi ugrást tulajdonít neki, és föltűnő, hogy az installáció helyett az environmenthez ragaszkodik. Végül fölkonferálja témánkat, valószínűleg először szerepeltetve a két tagot egymás mellett: „…amit úgy is hívhatunk, hogy a fénykörnyezetek művészete.”
Frank Popper 1975-ös könyvének ugyan a Kinetikus művészet címet adta, azonban az alcím: Fény és mozgás, környezetművészet és akció jelzi a művészettörténeti fejlődés irányát. A könyv fénycentrikus genealógiát állít föl, ahol a fényhasználat a megvilágított, majd fénylő objektek után kicsúcsosodik a fénykörnyezetekben (Lichtenvironments). Ezt tovább bontja technikai médiumok szerint, de a téralakítással szemben ő is a néző bevonását veszi egy másik tagolási szempontnak. Azonban úgy érzi, hogy ehhez a „környezet” – az environment – fogalmát is ideje definiálni: „Az environment… példaszerű metszéspontja fizikai és pszichológiai faktoroknak, amelyek a környezetünket meghatározzák.” Ezért Schöffer kapcsán a néző-bevonást is – mintegy automatikusan ezzel járó elemként – történetileg is föltárja.
A nyolcvanas évekre annyi új médium és eszköz lesz elérhető, hogy Popper helyesebbnek gondolja inkább az elektronikus kor művészetéről beszélni (Art of the Electronic Age, Thames and Hudson, 1993), amint ezt a párizsi Elektra kiállítás is már a nyolcvanas években jelzi. Ráadásul itt az interaktivitás lesz a fénykörnyezet értelmezésekor már kitapintott vezérfonál, amely azonban más, mint a részvétel. Jönnek a userek, ahol a fénykörnyezet legföljebb – mint a díszlet – kéznél lévő, jobban vagy rosszabbul megcsinált dologként, de leginkább technikai kérdésként jelenik meg. Az absztrakt formák egykori, Moholy-Nagy által fontos vívmányként tekintett autonómiája a tartalomvezérelt produkció irányába mozdul el.
A kétezres években ismét fölélénkül az érdeklődés a nem-illusztratív, a kifejezés megszületésekor érvényben lévő célkitűzésű fénykörnyezetek iránt, ezt jelzi a Lux Europae kiállítás (Koppenhága, 2002), vagy Peter Weibel gigantikus fényművészeti retrospektívje, a Lichtkunst aus Kunstlicht (ZKM, Karlsruhe, 2006).
Azokban az években, mikor Weibel kifejezetten a (mesterséges) fény anyagú művészetek seregszemléjét szervezi, Jiŕí Zemánek ettől határozottan eltérő, jelen kiállítás kiindulópontjával egybecsengő koncepció alapján mind a természetes, mind a belső fényeket tematizáló tárlatot szervez Brünnben (Ejhle světlo – Look Light, Moravská galerie v Brně, Brno, 2003).

1.3 Fénykörnyezet Magyarországon
1.3.1 a fényművészet szakirodalma
Ahhoz mérten, hogy milyen nemzetközileg is meghatározó jelentőségű fényművészek származtak Magyarországról, az anyanyelvi narratíva minderről igen szaggatott. Monografikus földolgozások mellett a műnemnek még csak el sem indult a tudományos elbeszélési kísérlete a nyilvánosságban. Biztatóak azonban az ezredfordulót követően e témát választó DLA- és szakdolgozatok (Krámli Márta, Hangyel Orsolya, Tamás Eszter). Ezekben a fényművészet és a kinetikus művészet tárgyalása gyakran érintkezik, de már egyfajta, a műnem körvonalazására irányuló igyekezet, sőt, a nemzetközi diskurzusban is releváns kérdés: fény anyagú vagy fény témájú-e a fényművészet? – is megfogalmazódik.
A fénnyel foglalkozó magyar kapcsolódású művészekről szóló monográfiákat pár kiváló kivételtől (Aknai Tamás – Nicolas Schöffer, 1975; Passuth Krisztina – Moholy-Nagy, 1982; a legfrissebb a többszerzős Dargay Lajos-könyv, 2006) eltekintve idegen szerzők jegyzik. Ez nem meglepő, hiszen hiába magyar származásúak ezek a művészek, többségük életműve nem anyaföldükön bontakozott ki. 2013-ban A látás revíziója címmel védte meg doktori dolgozatát Orosz Márton Kepes Györgyről – s ezzel első ízben megelőzte a nemzetközi szerzői gárdát. Továbbá a jelenleg is a fénnyel intenzíven foglakozó művészek – például Csáji Attila, Mengyán András, Várnai Gyula – is rendelkeznek vonatkozó irodalommal. Mindezek a meg nem írt fényművészettörténet további, szintén fontos építőkövei lehetnek.



1.3.2 a fényművészet megjelenései a nyilvánosságban
A kanonizáció korai mérföldkövei voltak a Schöffer Múzeum megnyitása 1980-ban Kalocsán, illetve 1989-ben a Kepes György állandó kiállítás megnyitása Egerben Vitkovics-házban. Utóbbi a közelmúltban átkerült a városban a Kepes Központba, amely az eredeti anyagot ki is bővítette. Ezekben az évtizedekben köztereinken is megjelent a fénykinetika, szintén Egerben (Dargay Lajos, 1978) és Kalocsán (Schöffer, 1982).
Kiállítások tekintetében is hasonló a helyzet: egyéni fényművészeti bemutatók tekintélyes sora jött létre Magyarországon. Ezek közül is áttörést jelentett 1982-ben a műcsarnoki Schöffer-kiállítás. Az installációk korának előszeleként Csáji Attila és Kroó Norbert MNG-ben bemutatott 1980-as lézerfény-környezete, illetve Mengyán András 1984-es székesfehérvári interaktív installációja kövezték ki az utat az 1990-es években egyre gyakoribb, nagyszabású, fényt alkalmazó egyéni bemutatókhoz. A Fészek Galéria, vagy a Kiscelli Múzeum installációkat vonzó templomtere gyakran fogadott be fénnyel operáló munkákat ebben az időben s azóta is. A Kiscelli Múzeum – szinte sorozatszerűen – a BLOKK Csoport, Kuchta Klára, Várnai Gyula, legutóbb Korodi Luca fénykörnyezeteit mutatta be.
Azonban tisztán fény tematikájú, nagy lélegzetvételű, összegző kiállítás máig nem jött létre. A Több fény! ezt a hiányt igyekszik pótolni. Jelen tárlat tervét a Budapest Galéria Tendenciák című nyílt kurátori pályázatára nyújtottam be. Szerencsés véletlen egybeesés, hogy az UNESCO éppen 2015-öt nyilvánította a fény évének.
Minden tiszteletünk tehát azoké, akik e műnemet csoportos kiállításokban elsőként megismertették a magyar közönséggel: N. Mészáros Júliáé és Csáji Attiláé. Az 1993-as győri kiállítást (Szín és fény, Napóleon-ház) követően a Kepes Társaság 1996-tól nagyjából kétévente Egerben és más helyszíneken lezajlott fényszimpóziumai alkalmából rendszeresen megszervezett kiállításokon kívül azonban tudtommal nem jött létre jelentősebb fényművészeti csoportos kiállítás.

Ám még előttük is egy – a kor magyarországi viszonya közepette marginálisként elsikkadt – kollektív kezdeményezésről tudunk. Ez a MTESZ (Műszaki és Természettudományi Egyesületek Szövetsége) Magyar Iparjogvédelmi Egyesület Heves Megyei Szervezete Iparesztétika Szakosztálya – mely az ötvenes–hatvanas évek nyugati mérnök-művész csoportjainak hazai megfelelője volt a hetvenes években. Nekik, majd az alapító Dargay Lajos kilépése után együtt maradt tagok által újjászervezett Kineteamnek köszönhetjük a fényművészet első magyarországi nyilvános csoportos megjelenését (kiadványuk: Technika és Művészet ’74–’78). Bemutatóikat vidéki városokban szervezték és köztéri megrendeléseket is lebonyolítottak.

A fényművészet jelentős súllyal szerepelt további nagyszabású, bár alapvetően más tematikájú kiállításokon is, amelyek javarészt Peter Weibel (Jenseits von Kunst / A művészeten túl, Neue Galerie Graz és Ludwig Múzeum Budapest, 1996) és Peternák Miklós tevékenységéhez köthetők (kiállítás-sorozat a Műcsarnokban: Pillangó-hatás, 1996; Média modell, 2001; Látás – kép és percepció (Erőss Nikolettel), 2005). A budapesti Képzőművészeti Főiskolán frissen működésbe lépett Intermédia Tanszék ez alkalmakkor önmagát definiálta, ezért az időszak kulcskifejezése az „interaktív médiainstalláció” volt. A kilencvenes évek Magyarországán – a műcsarnoki kiállítások nagyságrendjét, nyilvánosságát tekintve – ezek voltak az első mozzanatok, amikor a nemzetközi szinkron lehetősége fölcsillant.

2. Fénykörnyezetek lehetséges esetei
2.1 Természetes fények
A késő kő- és bronzkorból ismertek olyan kárpát-medencei települések és temetők, amelyek a Nap éves járásának kitüntetett irányai szerint tájoltak. Például az albertfalvai bronzkori település érdekessége, hogy a házikók tetőgerince – archeo-asztrometriai számítások alapján – egy irányba konvergál; a tájolás az északi napforduló irányát veszi alapul. Napkultuszra utaló korabeli temetkezési urna is ismert hazánk területéről is, ahol az urna falán plasztikusan megformált napszimbólum látható. A tájolás szempontja megmaradt az évezredek során, egészen napjainkig, mind a szakrális, mind a rurális vagy metropolitánus építészetben.
A természetes fények művészi stratégiákban történő tudatos felhasználása a land art hazai recepciójához köthető. Hopp-Halász Károly 1973-as akciójában tüzet használt a Duna-part fövenyébe vájt monumentális spirálja kitöltéseképpen. A Blokk Csoport is tüzet alkalmazott a komáromi Monostori Erődben fölépített installációiban. Az élőművészetekben, így a performanszművészetben is gyakori elem a tűz, így BMZ (Baji Miklós Zoltán) is előszeretettel alkalmazza rituális eseményein. Kepes György zenére változó magasságú lángocskákkal operáló Lángkertje (1970) a magyarországi történésektől távoli maradt. Sugár János az 1956-os forradalom emlékére 2012-ben tüzet akart vinni a múzeumba, amelyet a látogatóknak kell életben tartaniuk.
Dargay Lajos Ephemeridae mobiljai az 1980-es évek végétől konkrét személyek születési képleteit („horoszkóp”) vizualizálják. Kecskés Péter az 1999-es magyarországi teljes napfogyatkozás égi kitakarását valósította meg a földön, Tátikavárban készített installációjával. Domián Gyula 2003-ban a Nap járásának egy bizonyos pillanatában megfigyelhető sugarait rögzítette a galériatérben cérnaszálakból. Szigeti Gábor Csongor Naptű mobilja (2006) a Nap irányát tudatosítja az adott térben.

2.2 mesterséges fények
2.2.1 beltéri installációk
Erdély Miklós Bújtatott zöld című installációja (1977) zöld fénnyel megvilágított, összetett térberendezés volt, ahol a résztvevők hipnotikus állapotba kerültek az egyszínű fényben. Csáji Attila Új látás című installációja 1980-ban a Magyar Nemzeti Galériában valósult meg. A művész Kroó Norbert fizikussal együttműködve létrehozta az első magyarországi lézerfény-környezetet. Csáji a kétezres években számos monumentális lézerfény-környezetet mutatott be, ahol térbefüggesztett, áttetsző vetítővászon-sorozatokon már lézerszkennerek vegyülnek a projektoros vetítéssel.
Mengyán András 1984-es Programozott tér című kiállítása komputerprogramok által vezérelt interaktív installáció volt, ahol belső megvilágítású monumentális plasztikai elemeket, szuper8-as filmvetítőt, diát, színes fényeket és programozott zenét hangolt össze. Péter Ágnes Fényinstallációját 1994-ben mutatta be a Fészek Galériában. A néhány perces fényprogramban a szobrászati elemekre vetülő villanyfény elhalványult és bekapcsolódott a vaslemezek és ólomcsíkok mögé elhelyezett UV lámpa, amely fény kibocsájtására gerjesztette a földre szórt és a hátsó falra ábrákba fölvitt fényport.
Kuchta Klára 2004-es Ibolyántúli energetikus tér című installációja a Kiscelli Múzeum templomtérében valósult meg. A művész egytonnányi, kör alakban kiszórt sóba a kör kerületéhez mérten ferdén UV lámpákat helyezett, majd az így létrejött ultraviola gyűrű felett egy narancssárga gömb alakú mobilszobrot helyezett el. Utóbbi olyan gyorsan forgott a sókör fölött, hogy az emberi szem számára egy tórusz formájú virtuális fénytömeg vált láthatóvá.
Mengyán András műve (Polifonikus vizuális tér, 2009) mértani testek transzparenssé változtatásával és áthatásuk megmutatásával átlépteti a nézőt hétköznapi, háromdimenziós térfölfogása korlátain. Bortnyik Éva és Tubák Csaba n dimenzió (2010–2015) című munkájában a virtuális dimenziók vizuális előállítását kutatja. A minimalista geometrikus animáció a selyemfényű felületen újabb, valójában jelen nem lévő kiterjedések illúziójának létrejöttét teszi lehetővé. Eperjesi Ágnes Rövid Ima (2010) című diainstallációjában a falon megjelenő színes betűszöveg olvashatatlan, amíg a néző nem halad el előtte a megfelelő irányban, s ezáltal az egymásra vetülő szövegeket testi jelenlétével éppen úgy takarja ki, hogy a szöveg kiolvashatóvá váljon. Galántai György Laza költők emlékezet-művészeti esete (2011) című totálinstallációjában a Liszt Ferenc téren, köztéren 1994-ben megvalósult Laza szlogeneket (művészek szabadtéri feliratai) értelmezte újra emlékezetművészeti aktusként a közeli P60 Galériában. Liszt Ferenc műveiből, és a költők / művészek saját szövegeinek fölolvasásaiból álló hangkollázsa alkotja a hangkörnyezetet, a fénykörnyezetet a plazmagömb, illetve az arról készült felvételek, dekoratív lámpák, UV-reagens lapokra kinyomtatott szövegek.
Halász Péter Tamás Light Globe (2014) című munkája konkrét emberiség-kritikaként értelmezhető. A földgömb-virágtartó belsejébe helyezett izzó energiaforrásaink felhasználásának kifordult helyzetére utal: jelenleg az energiát elsősorban földalatti forrásokból bányásszuk ahelyett, hogy napelemek segítségével az égből nyernénk. Sztojánovits Andrea műve (Naked Objects, 2013–2015) automatizált-szinkronizált fény- és hangjátékot ad elő. A „meztelenség” a hátoldalon látható összeszereltségre utal. A Zawar Kollektíva Misztérium, szimbólum, abszolútum (2015) címmel – az egyiptomi kultúra óta ismert, középtengelyre felfűzött térsor révén – a vizuális technikák és elemek fokozásával egy a nyugalom megzavarására is alkalmas, beavató jellegű teret hoz létre. Komoróczky Tamás munkájában (Írás egy jövendő őskoponyán, 2014) az emberi tudat működését makettezi. Az installáció kölcsönzött, a művésszel nagyjából egyidős múzeumi tárgyakból áll. A projektorral kivetített mozgókép a makettet makettezi; a tárgytömb fölött kavargó LED és neon nyilak szemlélhetővé teszik a dinamikus téri közeget. Kecskés Péter Elgabal / Narkissos című installációja (2009) az identitás kérdését tematizálja. A két, emberi arcot mutató videó közül csak úgy látható valamelyik, ha a néző a projektor elé állva a másikat kitakarja. Így választásunktól függ, hogy a rezzenéstelen, nyugodt arcot nézzük, vagy az idegesen aprókat mozduló, ránduló arc mozgóképét. A két arc is önmagát tételezi, önmaga szemlélésében tudatosul állandóként és folyton változóként. Korodi Luca Panoráma installációját (2015) az éjjeli város látványa inspirálta. A LED programozással készült fény- és hangkörnyezetben a művész ugyanazt a témát fogalmazza meg térbe kibontva, mint táblakép-festészetében.

2.2.2. éjépítészet
A XXXIV. Eucharisztikus Világkongresszus (1938) alkalmával Magyarországon – a tűzijátékokat és ünnepi díszkivilágításokat követően – a második világháború kapcsán „kéznél lévő” légvédelmi reflektorokkal dekorálták ki a Gellérthegyet. Már ez a rezsim is alkalmazta az állandó monumentális köztéri fényművészetet, így a frissen elkészült Horthy Miklós-hídhoz (ma: Petőfi-híd) hatalmas fárosz, azaz világítótorony is tartozott.
Kepes György baltimore-i Fénytorony terve (1960) a környezetalakítás igényével fellépő, team-munkában készült nagy tervek sorát nyitotta meg. Két, 50 méter magas acél iker-világítótorony 30 méter magasságban egy 0,75 méter átmérőjű, apró bronzlemezekkel fedett és fénylő, aranyfüsttel borított fényernyőt tartott volna.
Sugár János Fényújsága (1993) korai, a LED-es monitorok megjelenése előtti technológiával készült a Blaha Lujza téri reklámfelület művészi kisajátítása alkalmával. Csáji Attila Áthidalás címmel az Esztergom és Párkány közötti Mária Valéria-híd újbóli megnyitása előtt, 1997-ben készített monumentális fénymunkát: a művész lézerfénnyel kötötte össze a két, még össze nem érő hídfőt.
A kétezres évektől a közterek fényfestészetét lehetővé tevő eszközök elérhetővé, és a művek céges, olykor állami büdzséből megvalósíthatóvá váltak. Berkes Dorka monumentális fényfestészeti kompozícióival rendre átformálja a Matáv székház és más budapesti terek homlokzati összképét.
A hazai fényfestészet kibontakozása szorosan összefüggött a kísérleti elektronikus zenei rendezvényekkel. Az összművészeti igény, ahol a fénykörnyezet egyenrangú elem a hallhatókkal, először az 1990-es évek kezdetén jelent meg Bernáth(y) Sándor poszt-performatív acid partijain. Ezeken a PPML (President’s Palace Movie Lights) csoport volt a vizuális brigád, akik Bernáth(y) festményeire vetítettek az annak idején fellelhető eszközökkel – super8-as vetítővel, diavetítővel, illetve korai projektorokkal – kezdetleges (akkoriban csúcstechnológiás) számítógépes animációkat.
Ezek után a Tilos Rádió által szervezett, illetve fesztiválszerű, több helyszínes rendezvényeken (Frankhegy, Törökbálint) létrejött egy vizuális potenciál, amely a házilagos amatőrködésből professzionálissá kezdett válni. A 2010-es évekre már nemzetközi sztárjaink is vannak, mint Vicsek Viktor vagy Bordos László Zsolt, akiket világszintű reprezentatív eseményekre hívnak meg. A magyar köztérben megjelenik is a mapping, a meglévő homlokzatokra szabott animáció műneme, amiből a világ első versenyét hazánkban rendezték meg 2010-ben.

2.3 Konceptuális fények ábrázolásai
Az egykor konszenzuálisnak tekinthető túlvilági aranyfényt a barokk korban számos hazai alkotáson alkalmazták a festők. Falconer Xavér Ferenc a fizikai teret is ábrázolja (Szent József halála, 1964), de egy felhőcsíkkal elkülönítve azt érzékelteti, hogy a teremtett anyagi világ megnyílik, és olyan mögöttes tartalmat enged láttatni, ahol már az Empireum aranyfényei látszanak.
Gyarmathy Tihamér egyik kései festménye, a Centrális fény (1989), jó példa arra, hogy az Empireum aranyfényeivel a kortárs művészetben is találkozhatunk. A művész szinte teljes életművében a fényvektorokból szerkesztett dinamikus erőtér megfestésére törekedett. Kései munkáiban a fényből álló, nem anyagi természetű tér ábrázolási kísérlete figyelhető meg.

Méhes Lóránt Ősfény-ösvény című munkája (1988–1992) az unio mystica, az Istennel való találkozás és szent egyesülés élményének képi megfogalmazása.

2015. április 10., péntek

Metafizikai szerelem

Lorella Paleni festménye

Ez a festmény akár előző folytatása is lehetne, azonban teljesen más a páros képlet.
 Mintha Lorella ki akarná egyenlíteni  kerek asztal történetét, és helyette kapunk  szögleteset.
 Alaposan rá kellett néznem, hogy nem két fiúról van szó, és csupán mellek kereksége árulta el, hogy szélsőség nem végletes.
Rorty szerint, akkor szoktuk  kultúra valamely szeletét filozófiának nevezni, amikor  elbeszélés helyébe az elmélet lép, vagy is amikor esszencializmust érzékelünk.
Billeg a mérleg.
 Képlet olyan, mintha Kundera festeni kezdett volna.
 Alapvetően nyakig élünk metafizikában, és csupán regény, vagy még inkább, -mellette,- képi esszé beszél ki belőle, keres karteziánus pöffedtségből  kiutat.
Nem távolodunk el Vajda, Rorty, Kundera körtől, amikor azt mondjuk úgy akarunk szabadulni rossz közérzettől, hogy valami ujjat szeretnénk létrehozni, aztán onnan ránézni arra ami van.

Itt  üvegház fala egyben szerkezet.A szerkezet tükrén  szenvedély színeiben kékes bevillanások,  természet zöldje pedig mindezeken rátét.
Asztalon nem növények vannak, hanem szögletes szubjektumfelület szakadása. Férfi meg a nő...
A két ember kapcsolata valami élőből való kiszakítás, díszítő fényekkel való átdolgozás, ami az ülő figurának felel meg, és aki aktivitásával imponál  fekvő passzivitásnak.

Kár a gőzért.
 Két festmény együtt igaz, anélkül, hogy fogalmunk lenne, mi kell nekünk:  van vagy kellene lennie...

2015. április 8., szerda

Érzelmi fauna

Lorella Paleni festménye

Növényház amit egyik oldalról alacsony fal szegélyez,  másikon  két egymásnak épült ház. 
 Előtérben lévő férfi és női sziluett felül és alul elmosódott. Mindenféle indázó szőlőlevél, sás és filodendron köti őket össze őket elöl is, és nem túl távoli, lezárt horizonton. 
Az asztal kerek és  nyíl alakú mintázatot mutató térkövezetből emelkedik elő.

Értelmezésnél azonnal álomanalitika adódik, de jól használható dasainanalizis fenomenológiai álomértelmezése, ahol minden pusztán annyi, amennyinek mutatkozik.
A mutatkozó elemek analitikája és összekötése olyan mint egy nyelv, vagy magának az álomnak lefordítása. A képi nyelv és az álomnyelv is értelmezendő. 

A két alak férfi és nő fizikailag egymást folytatja, a férfi lábai az egzisztenciára, keze a tevékenység előtérbe állítása, amíg  iránymutatás női és  érzelmi alapú. 
A fej , mint az irányirtás központ elfordított, de az arc helyében áll  képi összes.
Ez a két lény egymásnak épült, egymás otthona. 
Érzelmi létük nem elrejtett. Vállalt. 
 Üvegház megmutatja kifelé, mit határol körül.
A sás része érzelmi faunának, ameddig  szőlőlevél mámorra utal.
 Filodendron trópusi eredetű, ahol  dzsungelben fontos, hogy a nagyobb levelek fényt engedjenek  lejjebb lévőknek.  Nagy levelek mindig osztottak, ami alul van az pedig bár kisebb, egész, hogy minden világosságot asszimilációba fordítson.
 Út ebbe az érzelmi burjánzásba vezet, célszerű, optimális, cseppet sem racionalizált, minden szempontból stabil,  kellemesen nyirkos-meleg és pólusok egységét, nem pedig különállását hangsúlyozza.  
Mindezek alapján Lorella posztmodern, dasain, szürrealista. 
Mindez elégséges magyarázat, hogy már az elején, előzetesen és differenciálatlan hatás alapján, -miért mondtam közelállónak.  

2015. április 5., vasárnap

A valóság irracionalizmusa

Lorella Paleni festménye

Paleni szürrealizmusa, -mint kortárs szürrealizmus,- alkalmas közvetlen tovább gondolásra, még ha  idevágó anti-esztétika nyelvi-fordulathelyeket el is hagyom, és nem helyezem posztmodern keretrendszerbe.  
Minek, amúgy is benne van...
 Nyelvi kiindulási alap, -lételméleti megfontolásaink alapján,- logikának alávetett.  Tematizációnak saját törvényszerűségei vannak, és így jut el filozófia irodalmi peremvidékekig. Adódóan jutunk az esszéhez. 
Ami logikai önellentmondás, az művészeti díszítőelem. 
Ott ahol mérnöki valóságtervek racionalizáltsága mögül omladékok, már eleve levezethetetlen építhetetlenség alapkövei sejlenek elő,  -valóság-lehetetlenség-menhirei,- ott hétköznapi inautencia otthonosságra lel, tárgyilag tapint, dologi résziségeket fogalmaz egésszé.

Paleni nőalakja  kék racionalizmus kőfalából lép metafizikai töredékesség organizálódó érzelmi faunájába.  
Ahonnan jött,  úttá lecsorgó felhők ,  szellem magaslatából alászálló beteg és béna teremtődés. Ez  föld és halál felé hasadás.
Nem léptük át keretrendszert...
 Eltávolodtunk. 
Hagytuk vezetni magunkat mű érzelmi absztrakciói, analógiái által. Ám csak addig hagytuk, hogy képkeretablakon át, szürrealisták igazi és nem álom-irracionalizmusát,  valóság valóság-irracionalizmusába tükrözzük.


2015. április 3., péntek

Túl hajtva és hajtva...


Vettem Micro Pop pattogatni való kukoricát, ami mikrosütőben elkészíthető. Nem chiliset persze, amúgy van mindenféle izésítéssel, vajas, sajtos és még csokis is...
Azt játszottam, hogy amíg néztem a Beavatott 2. részét, kukoricát tömtem a fejembe, hogy jön e az  amerikai életérzés?! 
Nem jött...
Úgy tűnik eltűnt és ezen még a cola sem segített. A film első része tetszett, de a második nem hozta amit vártam, ráadásul a főszereplő lánynak jobban állt a hosszú haj. Ez persze ízlés dolga, és attól tartok lesz még pár további rész.  Kiderült, az elfajzott csaj valójában az evulució csúcsa. 


Ezt csak azért illesztettem ide, bizonyítva, élet nem csak művészeti agyalásokból áll, hanem populáris művészeti agyalásokból is... 

Komolyabbra fordítva Lorella Paleni kapcsán elolvastam néhány méltató írást. Ne csupán az legyen, az hat rám, amit látok. Legyen olyan is, amit mások mondanak. 
Rájöttem, ha nem eléggé értelmesen érvelnek, vagy pedig amiről szó van, nem esik egybe előzetes tudásommal, bármennyire is igyekszem nyitottnak lenni, monász maradok.
Azért volt pár motívum, ami kiemelésre érdemes. 
Ilyen  képi rétegek alkalmazása, az ami photoshop-ból ismert, és megfelelő analógia  tudati tektonika rétegződéseinek vetületeire, töredezettségére.
 Azt lehetne mondani, ez az analógia végső leegyszerűsítése annak, ahogyan Paleni festményei (is) dolgoznak, ami felé mutatnak, ugyanis   ontológiai mélységi jelenségek, valamint élő tapasztalat és kémia-közeli reflexek, emlékek, helyek és történetek kapcsolódásai, valami ilyesmik.  
A festmények nem pont azok, ennek ellenére oda fognak vinni, meg fogják mutatni, mit lehet gondolni adott történeti szinten és magaslaton. 
Paleni festményeinek stílusa,  három vagy négy kortárs vonulatból felépíthető, azonban amiért mégis hat rám,  személyes napi állapot alapenergia töltése és az, hogy nem patetikus.
 Nincsen túlhajtva...






2015. április 2., csütörtök

Érintőleg...


Bementem  városba ügyeket intézni. 
 Nick Galéria belső átalakítások miatt zárva, de ez már tényleg  dolog vége. Miközben  főutcán a Caflisch kávézót vettem célba, hogy megnézzem Blaze első fotókiállítását, összefutottam Krisztiánnal és Pál Zolival. 
A járólapozási munkák hó végig befejeződnek, és 24.-én megnyíló kiáltással indul  tavaszi szezon.

Őszintén szólva,  havonta egymást váltó megnyitókat mindig nagyon élveztem. 
Nem azért mert kortárs művészet színvonala mindig nagyon magas, - azonban itt soha nem ment  adott nívó alá,- hanem mert mindig akadt meglepetés, mindig más volt  hangulat, új ismeretségekre lehetett szert tenni, és  művek bemutatása nekem akkor is ünnep marad, ha bárki az egészet mechanikus, vagy üres társadalmi színjátéknak titulálja.





Blaze fotókiállítási fényképein ismerős arcokat is felfedeztem.
 Blaze fényképeit most mellőzőm, mert még nem adott rá engedélyt hogy itt közzé tegyem.  Nem is nagyon erőltettem.
 Blaze és barátai zenéltek,  közönség láthatóan élvezte  családias légkört. Mindezt "facés" fényképekből tudom. 
Erről bizony lemaradtam. 
Pótlás utólagos.
  Kávézó picike, elegáns. Fényképek írólap méretűek, nincs is túl sok. 
Falfelület nem óriási. 
Viszont esemény fontosságát Balázs szempontjából átérzem. 
Az első kiállítás mindig igazi esemény, hivatkozási alap.
Miután megszemléltem munkákat, leküzdöttem  vágyat, hogy  pohárkrémet rendeljek.
 Jól nézett ki  üvegezett pult tortaszeletei között.  Kevés sütiszerű tészta, sok vörös krémmel, habbal leöntve és  tetején csokoládé... Na majd egyszer máskor.