2015. március 31., kedd

Nem önmagába zárult...



Lorella Paleni amerikában élő olasz festőnő.
Az a tény, hogy olasz, számomra önmagában is vonzó, temperamentumban, kulturálisan, és emberileg is. 
Az amerikai web-galériáról ismerem.
 Olyan stílusban fest, mint Bodoni Zsolt, meg-még jó páran világban. Montázsólt szerkesztés,  összhatás mégis szerves. 
Jól el kell találni az átmeneteket.
  Háttér kidolgozatlan, jelzés szerű, gyakran megfolyt tónusok, és a kép központi figurája részleges kidolgozottságú. Úgy részleges, hogy mondjuk  lába csak festékvonal- körvonal, mint egy pigment grafika, de feljebb  kitöltöttség megjelenik.
 Néha van arc is, de ha nincsen, azt  háttérben keresem. Azt keresem, hogy mi és mennyi van az arctalanság mögött.
 Azon már agyaltam, mit jelent képzőművészetben  plágium... 
Én a számtalan egyforma tájképet, erdő részletet, szarvast és vaddisznót nézném annak, de az sem lenyúlás egy-az-egyben, hanem  piac kritikátlan feltöltése valamivel, amin még nincsen túl  hétköznapiság, ízlés színvonal. 
Amerikai sikerfilmek motívumai  kisértenek, és nem  szerzői jogsérelem.  Commedia dell'arte jut eszünkbe.  
 Kikerics világ azért még sem annyira összetett, hogy ne lehetne tartalmilag kimeríteni,-ha lektűrről van szó.
Tehát  kortárs festészet technikai megoldásaiban való hasonlóság, nem festészeti commedia dell'arte, hanem  adott úttal való kísérlet, a modernitás iskoláihoz hasonló szellemi kerethely, aminek azért van pár veszélye. 
Ilyen veszély a stílus történetileg gyors kimerítése,  óhatatlanul adódó összehasonlíttatás, általánosító ítéletek. 
Lorella még sem ezen  kategória. Úgy lóg ki  sorozatból, hogy miután magára próbált, kipróbált egy-egy stílusmegoldást, csinál attól eltérő, saját utas kísérletet.  
Stílusvonulaton belül, fura módon, minden művészt jónak, sőt eredetinek tartok. Ez talán azért van, mert  érdektelenen produktumon egyszerűen tovább nézek. Lapozok, az számomra nincsen, vagy ha van, annak személyes oka kell legyen.
Tehát Lorella új felfedezett.
 Beleveszek megoldásainak részleteibe,  szemléleti tördeltség és heterogenitás kapcsolati kompleszítása sodor, megakaszt, próbákra késztet és tovább görget. Nem relevancia és mégis kellemes, érzéki.  
Lorella festményeire jelzőként nehéz bármit  akasztani. 
 Modernitás keretstruktúráira való emlékfelvillanáson kívül minden kortárs benne.  Ebben az összefüggésben benne van, ami tulajdonképpen már benne sincsen,  -széppel való mit-sem kezdés, a személyiség túlhajtásának, szubjektum-szerűség ábrázolásának világnézeti érdektelensége. 
Nem személytelen, sőt nagyon is személyes.
Úgy önmaga, hogy nem önmagába zárult.

2015. március 29., vasárnap

A szép metafizikája

Az a blogbejegyzés... 
Az volt  címe: "Vizuális aprópénzek". 
Most újra eszembe jutott  fénykép, amiről akkor csak írtam. 
Miért jutott eszembe?
  Asszociációk elérése talán lineáris, ám amit felhoz térbeli, átfedésekkel teli, és nem feltétlenül koherens.
 Néha előhívó élmények egymást erősítik, mintha lenne sorsbeli összefüggés, és amit racionálisnak mondanánk,- azzal amit elértünk odalentről,-  annak szétszórása,- irracionális gyönyörűség. 
Megszabadulni valamitől, ami addig kötőerőt jelentett. 

Ha  vizuális megragadás eléggé jó, semmiféle verbális kiegészítésre nem szorul.  
Ilyenkor tematizáció mindössze figyelemfelkeltés.
  Nem kell kulcs, nem kell igazság vizuális fenomenológiája. A "magyarázatról"  szó ne is essék. Racionalizálni valamit, -önkifejező produktumot,- annyi mint eltárgyiasítani. 
Amikor kiderült, esztétikát összevonták  filozófiával, pontosabban  szabad bölcsész szakkal, akkor kezdtem el intenzíven filozófiával foglalkozni. Nem filozófia volt fontos, hanem egy tárgy, ami ma már egyáltalán nem szó szerinti.  
 Szépről való tudás nem általánosítható. Heterogén. 
 Sokféle szép sokféle csoporthoz kötött, vagy élmény társadalmon kívülre helyezett. Bele  fenségesbe.  
Fenséges igazsága, nem közmegegyezés tárgya. 
Persze attól még van szép.  Metafizikai szépség kívülről érkezik, újságokon keresztül mutatkozik, történetiségében változékony, divaton és üzleten szüremlik át. Így-vagy-úgy hatalmi aktus.
 Szépről filozófia nyelvén tudok szólni,vagy hétköznapi-inautentikus módon, ám művészileg mindössze  fényszög. 
Amikor  festményemre  mondják: "kurvára jó",vagy "ez szar", azt értem, ha pedig azt, hogy szép, azt is,- de azt már le kell fordítanom. 
Heidegerrel az a helyzet, hogy amit  bírtam, magamra próbáltam  kifejtéseiből. 
Az érdekelt, hogy amit kifejtett művészetekből, azt hogyan lehet visszaforgatni. 
Hogyan lehet kifelé haladni  meghaladhatatlanból, és ezáltal rálátni.
Az érdekelt, hogy amikor festek és a tárgynál vagyok, semmiféle szakadás nincsen, egész lénnyel vagyok ott és benne, amikor viszont nem festek, minden szakadozik. 
Nem festéshez, hanem szakadozáshoz kellett Heidegger.
 Hogy festményről egyáltalában beszélni tudjak. 
Hogy képet ne akarjak kimeríteni, -amikor jelen van,- és ha távol tartom, se mondjak mást, mint amennyit önmagától feltár. 


Jordi Galego fotója

2015. március 27., péntek

Metafizikai pillantás -új festmény


 Rékai Zs: Metafizikai pillantás

A festményről tartalmilag felesleges bármit mondani. 
Ehhez a munkához annyi fűzhető, hogy elég sokat dolgoztam rajta, tudatosan máshova szerettem volna érkezni technikailag, mint ahova érkeztem azelőtt. Az eltérés talán  kissé vastagabb festék felhordásból, részletezettségből adódik. Picit nem árt kísérletezni.


2015. március 25., szerda

Pécs tojása


Blaze akit mint rádió riportert ismertem meg, nem régen aktívan kezdett fotózni. Ott volt Körte Stúdió megnyitóján, azután egy idő elteltével tanácsot kért, hogyan is tudná megmutatni nyilvánosan amit csinál. Két web-helyet tudtam mondani, ami nemzetközi és azt tanácsoltam, állítson ki, legyen hivatkozási alap.
Megfogadta tanácsomat, azonban tartoztam az ördögnek, vagy Blazének egy felesleges úttal. Csak utóbb tudtam meg, hogy megivón szereplő dátum időpontja megváltozott.
Ha már arra jártam benéztem a Nick Galériába.



Zoltántól megtudtam, következő kiállítás csak áprilisban lesz, addig befejezik a galéria felújítását.
Zoltánról a fotót egyszerűen nem hagyhattam ki, mivel így fénykép a fényképben. A háttér  híres amerikai fényképész munkája, valamiféle sétahajó, előkelő meg félmeztelen,  szép lányokkal.
 Pont olyan mint a galéria. Lágyan siklik napfényes és még napfényesebb napokba.
Elindultam visszafelé és a "téren" megcsodálhattam a város tojását.




Mire haza értem, már Lilla face-s bejegyzése várt, nyilvánvalóan ő is látta a remekművet és saját rajzát fűzte hozzá.   
Elfogult vagyok.  
Az övé egészen másként hat, mivel engem jelölt meg jelenlevőként és "vergődés" cimmel látta el:)



Rékai Lilla : "vergődés"

Végül még pár gyors fénykép:







  

2015. március 22., vasárnap

Nem kerek...

Amanda Elizabeth Joseph festményei

Ezt a töredékes dolgot most Vajda Mihálynál  olvastam.
Csesszus!!! A chilire mindig ráfaragok.  Múltkor teába raktam, ahogy ismerősöm javasolta. Ott nem volt jó.  Leves ízesítésre, -hagyományos piros paprikával gyengítve,- bejött. 
Úgy tudtam venni, hogy egészben, nem túl nagy termések, meg kiszóródott magok. 
Van  régi rézmozsaram, abban megtörtem  második adagot. Végül kimostam  mozsarat, és persze megtöröltem  szememet.
 Most mintha fél szemmel sírnék, mert ez sem teljes, egyszerűen nincsenek kerek dolgok.
 Még ha pokolról  van is szó.



Tehát másokat követve tapasztaltam, -posztmodern írókat megfigyelve,- hogy kár végig írni valamit, sőt  jegyzetekben is az a jó, ha rövid bekezdésekből áll. 
Ki írom ami megfog. 
Cetlizek, azután elfelejtem szövegösszefüggést. Illesztem oda ahova gondolom. Ami így össze áll, olyan mint  bakugrás játék. 

Vajda  Plissart nevű fotósról ír, aki kiadott egy albumot, amiben szép fotók vannak.  Átlapozva, mintha kiadnának egy történetet.
 A néző elkezdi keresni  kulcsfotót, ami megmutatná az egész logikáját, de ilyen nincsen. 
És itt jön Derrida.  Fotóregényben, ha lenne általános érvényű igazság, lineáris logika, az egyetlen értelem illusztrációja lenne. A fotós értelme, aki kényszeríti  vizuális diskurzus résztvevőjét, értse  dolgokat úgy, ahogyan ő érti... 




 Realista modern festészet ilyesmit csinált.
 Van aki jól érzi magát  tájképben, mert megmondják neki, ez a szép, ez a természetes a  természet helyett. Nem kell agyalni. Szedáló élmény. 
Általános igazság kerek.
 Általános igazság uralkodik  egyénen.
Basszus!!! Már megint filozófia... Félszemes látásmód.
 Szürrealizmus álomszerű montázs.
 Valóság montázsa  álomszerű.



2015. március 21., szombat

Határhelyeken járva másokkal

Alighanem soha nem fogok ennek a témának végére érni. Egyszerre három Heideggerrel foglalkozó könyv is van  asztalomon. 
A leginkább közérthető Fehér M. Istváné, amiből végre kronologikusan  át tudtam tekinteni,  filozófus életszakaszaihoz kötődő kontinuus gondolatmeneteket, és azok változásait.
Azt, hogy miért és hol fordult vissza, miután  Lét és Idő fő művének gondolatköre elakadt, azt már Vajda Mihálytól tudom.

Heidegger olvasásának legfőbb gondja, hogy gondolati lépcsőfokainak kifejtése néhol szokatlanul eredeti, zseniális, máshol azonban  nyelvezeti építkezés oldalankénti jegyzetelést és végiggondolást kíván, (vagy kívánna!).
 Különös nyelvezet abból fakad, hogy olyasmiről beszél, amiről azelőtt soha senki. 
Nem a lét témája ismeretlen, hiszen aki filozófiát tanult, az tudja, minden antik gondolkodó ismertetése mellett volt egy  "ontologiája: "bekezdés. 
Heidegger azt fogalmazza meg, hogy  metafizika mint alapvilágnézet Paton óta megalapozó.   Modernitás ennek végső betetőzése. 

A posztmodern korszak, amiben,- ha nem is mindenki hiszi el, és amiben élünk,-csak annyit tesz, hogy modernitással kapcsolatban kételyeket, kritikát fogalmaz meg.
 Még azok is, akik tagadják  posztmodern korszakot, el nem kerülhetik annak számos tanulságát és következtetéseit.
 Nem egyszerűen szembenállásról van szó, hanem arról, hogy  modernitás mellett más világnézeti felfogások is lehetségesek.
 Modernitás legfőbb mítosza a tudomány. Az a hit, hogy ész-tudomány, minden gondot megold, és végül beteljesíti  metafizika végső kicsengését, az ember abszolút természet feletti uralmát,  ezzel együtt pedig a halhatatlanságot.

Posztmodern felfogásnak ( Heideggernek,) nem az  gondja, hogy  tudomány nem ragadhat meg valamit a valóságból,  -és nem is azt állítja, hogy nincsen tudományra szükség,- hanem, hogy akkor okoz bajt, mikor túllép saját hatókörén, szubjektum-objektum dualizmusát életvilágban is alkalmazva hatalmat halmoz, eltárgyiasítja az embereket.

 Amikor Heidegger különös és nehéz nyelvi építkezésétől kitör a frász, akkor is tudom, hogy  élettel, egyéni léttel kapcsolatos tételeket mutat fel, úgy, hogy  igyekszik elkerülni  egzisztencializmus csapdáit. Egyént nem szubjektumnak tekinti, hanem mint világban való létet. 
Egyén nem leszakított része a világnak. 

Ennyi  elég ahhoz a belátáshoz, hogy hétköznapi, metafizikai nyelvezettel ebben a témában, sokra nem lehet jutni.
 Ontológiai fenomenológia, az hogy dolgokat úgy tekintsük ahogy megmutatkozik. 
Ne úgy, ahogy mindenki más magyarázza. Az így feltárult igazságot átadni, -kifejező készség eredetisége híján,- igen nehéz.

Heidegger gyakran, csupán  kiinduló momentumokat írja le, megmutatja  példán keresztül, hogyan  csinálta amit csinált, és  többit ránk bízza.

Az is lételméleti következtetés,  metafizika kerek és végső igazság- látszat definícióival megspórolja az egyéni megértés, erőfeszítés élményét.

Vajda Mihály, -akit  legautentikusabb hazai filozófusnak gondolok a témában,-  rámutat, amit valahol, mondat erejéig Heidegger is megfogalmaz.
A metafizika, -tehát  dualista gondolkodás, objektum-szubjektum elkülönítés, eltárgyiasító uralom és mindent csereértékben mérő, általánost egoistán használó antitűd, technikában való vak hit, stb.- 
olyan történetileg átfogó világkorszak szemlélet, ami úgy alapoz, észre sem vesszük. 
Amikor valami katasztrófa, elégedetlenség okán kiutat keresünk, csak vakon támolygunk világnézeti útvesztőinkben, sejtéseink között. 
Heidegger kezdetben csupán, megváltoztatni akarta metafizikai szemléletet, de mikor rájött, hogy ez lehetetlen, keresni kezdte  meghaladást, a kivezető utat.

Azt soha nem gondolta, nem is gondolhatta, hogy végérvényekig ható útjelzői vannak, és mikor látta az értetlenséget, akkor  jövő felé fordult. Úgy fordult  jövő felé, hogy hangsúlyozta, amit mondani tud, az eljövendő világokban aligha lesz mértékadó.
 Jelen igazságai megmutatkoznak értelem fényében, eltűnnek és jövő lehetőségei között, újra kibontják magukat.

Sok olyan élményem volt, hogy valamely filozófiai kijelentést nem tudtam felfogni.  Maradt metafizika..., maradt a kétely.
 Azután eltelt fél év.  Egészen más megvilágításban jelent meg  dolog. Időközben  kreatív én is gyűjtött, elemzett, nem csak  logikai.
Nos, ez a mondat, önmagában is példa.
 Logikai felszíntől automatikusan elválasztom intuitív, kreatív szférát, a tudattalant.
Ezt Nietzsche szintén megtette. 
 Heidegger nem ezért, hanem  "hatalomra törő akarat" szubjektivizmusa miatt nevezi  "metafizika betetőző" filozófusának.

Következtetés
Szürrealisták valóban metafizikában éltek, ameddig utat kerestek  tudattalanhoz. Ők szintén dualitásban gondolkoztak.
  Kérdés inspiratív feltevése, hogy szürrealizmus metafizikus e, úgy is megválaszolható, - még metafizikán belül,- hogy igen. Igen, de kiutat kerestek belőle. Kiutat akár  irranacionalista víziók felhasználásával. Kiutat úgy is, hogy jelentősen hozzájárultak posztmodern szemlélet kialakulásához.

Ma már nem is ez  kérdésem. 
A kérdés, vajon élenjáró Heidegger,  -maga korszakán belül,- átért e, vagy pedig megteremtette-e  az archimedesi pontot, ahova  utána-járók léphetnek?!!







2015. március 18., szerda

Uzsaly Márton és ontológiai személyesség ( 2.)



                                                                  Uzsaly Márton festőművész kiállításának megnyitóján

Márton műveihez csak eseti megjegyzéseket szeretnék fűzni. A "Gesztusok" kiállítási cím, kifejezi  pillanatnyi jelenlétet, tehát a pillanatiságot és  létezőnek (modellnek vagy -és,- művésznek) önmagához és  világhoz való viszonyát. 
Azért nem írok aktuálisat, mert az adott pillanatban múlt, és a jövő terveihez való viszony  benne van. Ami Mártonnak aktuális érzéklet volt, az nekünk késik, amennyiben pedig mintát hordoz, -késleltetett megértést,- annyiban bizonyára megelőz.
Márton széles, lendületes ecsetvonásai,  viszonylag nyugalmas arckifejezéseknek is, mögöttes energiát kölcsönöz.
Mindenféle pszichologizáló viszonyulás nélkül ebben már a művészt érzékelhetjük, amennyiben megnyílt  mű, lételméleti szempontból.
A lét intenzitása jelenlét alapstruktúráinak energiatartalma, mindenképpen
 hangoltságot idéz  elő.
 Már van  viszonyulási alapunk, ami megmutatkozott.




Heidegger a létet kezdetben  egzisztenciából próbálta levezetni, de hamar kiderült, a metafizika nem megújítható, és a lét fogalmilag nem rögzíthető.
Heidegger ekkor felismeri, hogy  metafizika nyelvezete óhatatlan börtön, visszaesést hordoz magában. 
Az új minta, művészetekből levezetett igazság. A művészet éppen úgy mint a lét, tematizálhatatlan, de az ittlét értelme amit tisztásnak nevez, időlegesen megnyilvánítja a dolog igazságát.
A metafizika szerint  festmény vászon, festék, vak-keret. Természetesen ez, az tagadhatatlan, de hol van az ami vagy aki megnyilvánít?




A mű anyagisága mint ahogyan  művész tisztása,(-értelme,-) és adott pillanat a festmény anyagával együtt a mű mögé rejtőzik. Azért rejtőzik mű mögé, hogy amikor mi belépünk műalkotásba, azt személyes élményként újra alkossuk. Ez a mi személyes élményünk  művel, amit a művész rejtett módon levezet.






A műben abban a fénylő tisztásban állunk, -éppen úgy,- ahogyan a művész állt.  Ez akkor is így van, ha az útvonalak kapcsán személyes élményeink jelennek meg, vagy a művész életrajzi adatait asszociáljuk. Ezek a tartalmak lehetnek helyesek és tévesek, azonban vizuális fenomenológiával csak azt nézzük, ami  műből magától megnyilvánul. 
Ehhez az elsődleges élményhez nem érdemes semmit fűzni, ebben a mű alapvető igazsága mutatkozik.



Heidegger ezt a mintát kereste, pillantását csak a festményre irányította, nem pedig a festmény és művész kapcsolatát tette meg levezetésének tárgyává. 
Hogy az életrajzi adatok ismeretében mi vezetett egy adott mű létrejöttéhez, az csak metafizikailag megragadható, az csak az intellektusnak elégséges. Efféle fejtegetés mindig valószínűség, homályosan megalapozott, szerteágazó feltételezések mentén létrejött.
Természetesen, ha adott festményt látok és azt gondolom ezzel egyfajta rálátás nyílt létrehozó személyére, ami személyes élmény, az a festmény közös terén nem terjed túl. 



Az együttlét ontológiailag mégis megélt, hiszen a festő világába lépve már mindjárt a művésznél vagyunk, és  megmutatással festő önmagát nyitotta meg mindannak, aki igazságába képes megjelenni, nem pedig szubjektum, objektum megoldásaival, magyarázataival kísérletezik.












  

2015. március 17., kedd

Uzsaly Márton és ontológiai személyesség ( 1.)













Uzsaly Márton  tehetséges fiatal pécsi barátom (remélem írhatom így,)  -bár ismeretségünk nem túl régi. 
2015. március 6., -tól kiállította képeit a Residence 2 irodaház aulájában.- Budapest II., Ganz u. 16.-
  Műveit először Dia galériájában láttam.
Időnként beszélgetünk  net-en,  személyes tárlatvezetést is felajánlott.) 


Két témát vonunk össze.
Az összevonásra pontosan  : "művész, festmény, személyesség" problémakör fenomenológiai megvilágítása, Heidegger Vincent van Gogh egyetlen festményének műelemzése,- ad okot, és erre mindenféle magyarázat nélkül  Márton  élő festészete, a hozzá fűződő helyi és kortárs kapcsolat, ami illusztráció.

Heidegger ezen műelemzése (festészetben) az egyetlen amit ismerek, azonban újra olvasva meglepődve tapasztaltam, mennyire korrekt, -amennyiben  filozófus pillantása kizárólag a műből vezet le ontológiai összefüggéseket.
Már  előző bejegyzés idevág, ám most kissé mélyebbre megyünk.
Az ok: ELTE Szabad bölcsészet oldala, ahol az elemzés pontos idézete elolvasható, valamint olyan kiegészítés amely  Meyer Schapiro amerikai müvészettörténésztől származik.

"Mindebből hiányzik a kifejezés személyes felfogása, valamint az „elutasítottság-érzés” személyessége, melyet van Gogh saját szüleivel és művelt tanáraival szemben érzékelt, akik kételkedtek alkalmasságában a keresztény prédikátori és hittérítői pályára. Akik van Gogh életrajzát és leveleit olvassák, mindezzel tisztában vannak." (ford. Mánfai Alice)"

Na ezen kissé felhúztam magamat! 
Nem azért mert mostanában folyvást vitába kerülök, (kerülnék..!) művészettörténészekkel, ami nyilván saját világnézeti magánügyem... Azonban az ELTE oldal filozófus, és feltételezhető, értelem-összefüggés és szöveg-összefüggés alapján értik, Heidegger itt  metafizikától való végleges szabadulás reményében keres mintát. Amit talál az egzisztenciális analízist felváltó "igazság az eszköz eszközlétében". 
 Ezt Schapiro nem is tagadja, csupán  ontológiai alternatíva megújításának kezdete és  modernista kritikája..., személyesség számonkérése...- Na jó, így végig gondolva, egymás mellé helyezés nem is annyira nonszensz.


Amire kísérletet teszünk,  az lesz, hogy megcáfoljuk Schapiro állítását,- azt nézzük, hogy helyénvaló-e, jogos-e  személyesség számonkérése Heidegger tanulmánya kapcsán.   
Egyúttal arra is választ kaphatunk, egy mű vitathatatlan személyessége, mennyire differenciálható  művész ontológiai "személyessége" irányában, és  "köznapi-valódi" kapcsolat ehhez mit tehet hozzá.

  Uzsaly Márton festőművész




2015. március 15., vasárnap

Felfénylés


Elise Ansel Festménye

Ha kicsit tovább megyünk  sziluett festés technikáján, pontosabban hozzá lépünk előbb, -úgy, hogy  felidézzük  eljárást, amit bárki képes kivitelezni. 
Profilfotót fekete lapra helyezzük, körülvágjuk, és a kapott sötét felület körvonalai  utalnak eredetileg ábrázolt személyre. Utalnak, amennyiben  fotó eléggé karakteres volt, és személyes ismeretség van mögötte.
Ha nincsen,  eredet számunkra ott kezdődik, amit első látvány közvetít.  
Ez eltévedés helye.
Amit tárgyban, festményben bárki megpillanthat, úgy hogy létrehozás személyi feltételeit, történetét nem ismeri, kellő kreatív megvilágosodás esetén az a fenomén.(  Fenomén is mutat létrehozó irányába.) 
Egy műben megjelenő fenomén ugyan tartalmaz előzetes, differenciálatlan ismereteket, azonban ezek történeti ittlétünk alapján adott. Nem igényel köztes felidézést.

Amit tenni kell, némi metafizikát kiiktató gyakorlattal,  logikai, hétköznapi magyarázatok félre tolása.  
Szürrealistának, aki élből  logikán túl, álom-eredetek fordítás-vidékén kutat,  ez nem nagyon nehéz.


A kép igazsága magától mutatkozik, amit aztán nyelvileg  fel lehet mutatni, feltéve, hogy kellő kifejező erő áll rendelkezésre. Heidegger olyan dolgokat látott, amihez nem volt  tradicionális előzmény, így első nekifutás, (-nála is,-) visszahullott metafizikába. Ez a visszazuhanás azonban megspórolhatatlan, zseniális,  sok tekintetben előkészítő jellegű volt.
Az eltévedés helye, amikor  műalkotás személyes jellegét érzékeljük és előzetesen olvasott életrajzi adatok kapcsolhatóságait felhasználva valószerüstijük; ez és ez emiatt lett vízualizálva. 
Mindez lehetséges, azonban előzetes életrajzi momentum érvénye, vonatkozása, megalapozottsága akkor is kérdéses.
Az efféle kapcsolat gyakran az "így is lehetett" hermeneutikája, építő fantáziánál nem több.  Nincs  baj vele, ha nem lép fel azzal a ködbe mosott igénnyel, mint mondjuk mega show történeti film.
 Kosztümös múltban, jelen összefüggések mutatkoznak. 
Ha nem így lenne, talán Egyiptom isten uralkodói primitívnek, babonásnak, számunkra érthetetlen célokat szemelőt tartó egyéneknek látszanának. 
Mi ebben az adott történeti korszakban vagyunk lehorgonyozva. Minden posztmodern módon, -múlt és jövő ide,- a pillanatba áramlik.

A homályos és sziluett szerű megalapozás metafizikától idegen. Metafizika tudása végső és áttetszőnek állítja be magát.

Elise Ansel Festménye

Olyan is előfordul, hogy  eredetet közelről ismerjük, -esetleg ismerni véljük,- ám mivel  felidézés ritkán tagolt,  másodlagos és részleteket nélkülöző látvány elég. Elég ahhoz, hogy festmény alaphangulatába, igazságába eljussunk.
 Festmény személyessége, saját felfénylésemben, újra alkotásomban, belső megélésemben mutatkozik, abban, hogy azonnal kép belső összefüggéseinél találom magamat, nem pedig abban, hogy külső életrajzi adatokból, -jól-rosszul,- mit applikálok hozzá.


 Amit  fenomén megmutat, azt el is rejti, az eredeti megalapozás visszavonja magát, hogy az aktuálisban megnyilvánuljon, lehetséges módon felfedje magát.


Látom a festőnő arcképét, bepillantok  műtermébe.
 Ez mégis hamis személyesség, minden konkrétumával együtt. Alig több mint  igazolvány fénykép igazságügyi beazonosításhoz.

Aki nem ismer, csak hasonlósági alapon, előzetes kondíciók révén hiheti, hogy besorolt, besorolhat valamiféle karakter típusba. 
Korszak igazából nem jutott túl Cesare Lombroso feltevésein.



2015. március 12., csütörtök

Túl-fény és túlvilág



Tiina Heiska festményei

Nem arról van szó, mint művészeti modernben,  dolog végénél, ami úgy ért véget, hogy átgyökerezett,- kötelező érvények nélkül  mába,- ám aki ezt választja, abban ma is ott tolong az érzés, hogy saját iskolájának érvényét át kellene lépni, meg kellene haladni, csak hogy ehhez a kapcsolt filozófiát szintén transzcendálni kellene.
 Avantgárd nem feltétlenül görcsös,  transzcendencia pedig azért lehetetlen, mert  diadalra jutott metafizika úgy múlt ki, hogy mire  szubjektivista társadalom mindent eltárgyiasított, minden létet létezővé változtatott, többé már nincsen "azon túl", mivel elvileg minden rendelkezésre áll, minden uralom alá hajtott.
A lét mégsem uralható.  Nem dolog. 




Ahogyan  létező ember általi elő-állítása végső stádiumába ért, a lét elrejtettsége teljes.
Heidegger a harmincas évektől felismeri, nincsen mit megújítani metafizikán. Addig minden lételmélet nyelvi elégtelenségek miatt, -kényszerű tradicionális elemfelhasználásból fakadóan,- visszahullott metafizikába.
Heidegger visszafordul és ismétléssel felvázolja az eljövendőt,  metafizika nélküli világot, amiben nincsen objektum- szubjektum, nincsenek lezárt kreációk.
 Egyre inkább töredezett formában fejezi ki, amit közvetíteni szeretne. Szó sincs szétszórtságról. Művészetek felé fordul.  Lét igazságáról beszél,  tárgyakat kiemelő felfénylésről.
A tárgyak közvetlen megmutatkozásához nem kell semmi csatolt konstrukció, legkevésbé  közvélekedést kiszolgáló inautencia. 
A tárgy leírása mellőz minden  áthagyományozott magyarázatot, elégséges módon szűkszavú. Nincsen átvett tradíció, de éppen ezért, újra és újra ismétlésre van szükség.


Tiina Heiska festménye

Mondani sem kell, minden festészeti kezdeményezés  vizuális nyelv újrateremtése,  tárgynak megfelelően. Nincsen ebben semmi filozófiai kötöttség, görcs, pusztán inspirált, kreatív jelenlét.
Nem  elmondott dologi sokszínűség fontos.  Amire tekintünk, az hogy  tárgyon belüli összefüggések mutatnak e új fénytörést, van e igazságában változás. 
Festészetben igazság dinamikus.
 Metafizika  megkísérte beteljesíteni  végsőt, az uraltat, a mindenek fölébe álló abszolútumot.



Tiina Heiska festményei  olyanok, amiket időnként újra megnézek. Kezdetben csupán tetszettek, és aligha tudtam volna többet hozzájuk fűzni, hogy érdekes  technika, és néha a technika annyira szuggesztív, hogy semmiféle tartalmi keresésnek nem hagy helyet.
Ma  ennél azért több is megy.
Ha nem ismerem Monet túl-fényes festményeit, és nem tudom, sok napfény nem kiemeli, hanem elmossa  részleteket, a vizuális kultúrából, filmművészetből akkor is lejön, hogy amit így látok, az belső kép, a múlt vagy a jövő, esetleg  túlvilág. 




Tiina festményei viszonyítás nélkül is elárulják,  elmosódottságot nem fényözön állítja elő, nem arról van szó, hogy idilli környezetben sétál valaki  vasárnapi parkban, hanem félhomályban arctalan gesztusokat látunk, női (bakfis) sziluetteket, amelyek szinte belülről fénylenek mint az ikonok.



Ezek a meditatív képek nagyon is e világi gesztusok, ahol arctalanságot ismerőség, ruha, mozdulat és életkorszakhoz kötött esztétika szinte maradéktalanul képes kipótolni.

Ami gyermeki, naiv és tiszta. Valami ami félre értelmeződik, eltemetődik...  Meglepő, amikor előkerül.

Azután pedig...
Hányszor történt meg, hogy  léthelyzet intenzív megélése után, érzelmi reflexiókon, néhány felszíni részlet kiemelődésén túl szinte semmi nem marad meg. 
Tudjuk, hogy láttuk valaki arcát, megfogott benne valami, de képtelenség felidézni. 
Ami előjön az legfeljebb körül ír.
Emlékszünk az emlékre. Felidézhetőség már nem megy.
Nincsen szó érzékek magabiztos uralmáról. 
 Amiről szó van,  töredékek intenzív tapasztalása. 




2015. március 9., hétfő

Természetes..., vagy pedig valóságos?!

 Egzisztenciánk történeti időhöz kötött. 
Adott korviszonyok határozzák meg, ezen belül azt, mit tudunk gondolni.
 Aki lát valamit, ami nem egyszerűen eredő lehetőség, hanem annak folytatásából adódó ugrás, az is orosz rulett.
 Mennyiben?!

Hiába áldoz valaki rengeteg időt, eredeti végiggondolásokra, lehet, hogy  lezáruló életmű semmibe ugrik és nem  valódi jövőbe.
Ebben az értelemben  ugrás ontológiai méltósággal bír, mert  puszta kísérlet is tiszteletre méltó. 
Aki  sikeresen hozzáad valamit  világhoz, ennek a ténynek ritkán haszonélvezője.  
Persze az is kérdés, mit értünk hasznon, értéken?!

Én nem  hiszem, hogy  Csontváryhoz hasonló zsenik, nem tudták, hogy "időugrást" hajtanak végre, és azt sem hiszem, hogy aki nem pusztán piaci termelést végez, -valamilyen szinten,- nem hisz abban amit csinál. 
Hisz benne, mert legalább értelmeset tesz, mindenkinek és mindennek lehet aktuális közönsége. Arról nem is beszélve, hogy  önmaga lehetőségeinek határainál járó alkotás azonnali jutalma,  dózis lebegés,  adag endorfin.

 Művész egzisztenciális valóságszintje az, amit képes feltárni. Ebben van otthon, ez  horizontja.
 Hétköznapi inautencia általános világának mítosza, hogy az a valóság. 
Ebből fakad, hogy "Az ember" -így nevezi Heidegger azt a részünk, aki vagy ami, általános és többségi alapon diktatúrát gyakorol- önmagához viszonyít mindent. (Karteziánus)
 Ez maga a szubjektivizmus. 
Heidegger azt is tudja,  töredék részeink inautenciában maradnak, -még ha el is hívja valaki magát, ontológiai értelemben. Lesznek visszaesései.
Ez a rálátás biztosítja, hogy  jelenben megjelenő jövő nem izolálódik.
Márpedig  tét, hogy  valóság, -amin korábban természetet értettek,- a jövőben egyre inkább társadalmi kreáció,  elit csoportok manipulációs törekvéseiből áll össze, hogy  tömegek, az életvilág elképzeléseiknek megfelelően mozogjanak. Termeljenek, fogyasszanak, vagy tűnjenek el. 
(Modernista mondás: "Madár változzál repülővé, vagy dögölj meg!"
A filozófia arról beszél, hogy miután  piac meghódította, kolonizálta  földrészeket, most  egyedi tudatokra terjeszti ki hatalmát. Már észre sem vesszük, mert ami körülvesz az a valóság. Az áll természeti törvény helyén. Azt hihetjük, átléphetetlen.

 Minket körülvevő dolgok jelentései érdekelnek. Minden fontos ami hat rám, mert ami hat, az gyakorta láthatatlan. 
Tehát akkor mi az ami igaz?! 
Igaz e, mit egyedi létezőként tudok és tapasztalok vagy ahogy sodor  korszak, -ami társadalmilag adott,- az e a természetes?! Természetes..., vagy pedig valóságos?!

Amúgy nincsen különállás. 
Nincsen, nem lehetséges izoláció.


Michele festménye határmezsgyéken mozog, többértelműségek között. 
Próbáljuk kitalálni, mitől intenzív és élő. 
Felszín és ontológiai mélység hogyan egészíti ki egymást, miként kapcsolódik egybe.

Igazi festményen nincsen felesleges elem. Minden elem kapcsolódik  többihez, vezeti  tudatot. 
Mennyünk sorba.
Ránézek  festményre és azt mondom ez egy szép lány. Nem különösen szép, hanem köznapi értelemben. Mai, kortárs, és ezért is közeli kapcsolatban áll velem...
Igen de itt hatás véget ér, és meg kell kérdeznem: Hogy éri el Michele, hogy ennyire közvetlenül hat az egész?!

A lépcső eleve  magaslat, szint. 
  Mögöttes kapu és  oldalfal firkái, -graffiti,- egy lepusztult világ beugrójának díszítő barlangrajzai, ami  korosztály jellemző, szubkulturális elem. 
Az oldalfal alján  patkánysziluett,  lány melletti falon  fémlappal lezárt csatornabemenet, és a kiolvasható "hell" szó, olyan kör amit  lány kinyújtott lába és  patkányfarok zár körré.
Ha valaki ebből arra asszociál, hogy ez a lány  patkány, az ellen azonnal tiltakoznék. (Ennek már előzetes hatás is ellent mond.) 
Az valószínűbb, hogy összefüggések, -élethelyzet, lepusztult környék,-  sem éri el a napfényben. Benne van ugyan, úgyanakkor benne a   megvilágított helyzetben. Ebből a szituációból kitekint. Nem záródik rá. 
Ez a lény "jelenlét".  
Nem csatornalakó és nem is tehető azzá...


2015. március 7., szombat

Festményekkel szót tudok érteni...


Michelle Del Campo ezen a videon az "alla prima" festés technikáját mutatja be. Nem feltétlenül  szabadban fest, és bár felhasznál fotókat,  szereplőket több helyszínről emeli ki és  szituációt újra rendezi. 
Maga a festés spontán,  létrehozás szintjén  intuitív.



Az "absztrakt realizmus" mibenlétét Michele úgy fejti ki, hogy valóságszerűen fest, realisztikusan, de nem követi le  alaplátványt, hanem  szitúálás más emberi tartalmak kifejezésére is alkalmas. Ezek a tartalmak a vizualitással egybekapcsolódnak.




Ezen a korábbi festményen  központi alak aki tengert nézi, és  tenger a belső végtelen, tehát saját természetünk felé fordít.  Külvilág, a társadalom már itt ki van takarva  hullámtörő, -egyszerűen asszociálva,-  meditatív szemlélődés által. Michele azonban jelzi, nem nekünk fordít hátat, hanem  ontikus szemléletben leledző világösszefüggésnek.  Lét ontológiailag másokkal és másokért lét.  A lány -akinek arcát itt nem látjuk,- szemlélődésén, Michele pedig a mellékfigurán keresztül teremt velünk kapcsolatot.
Ez a gondolat az "Olvasás közben" című képen másként van kibontva, azonban ami átfedés, az erős kapcsolat.

Amikor egy fenomént, egy létezőt megvizsgálunk, el kell vonatkoztatni közvélekedéstől, magyarázatkonstrukcióktól és azt kell nézni, magától mi mutatkozik meg. Ilyenkor kikapcsoljuk az előzetes elvárásokat, félretoljuk a racionalizációt. Amit nyerünk, azt az eredeti alapot, talán egyszerű gyermeki látáshoz hasonlíthatnánk. Ezt aztán újra összevetjük azzal, -történetileg meghatározott világképpel,- amely a dolgok valódi létét rárakódásaival,előítéleteivel, érdek-megközelítéseivel inkább eltakarja, mint megmutatja.
Ez a fajta látásmód, amennyiben nem zuhan valamiféle felszíni metafizikába, nem kanyarodik vissza, oda ahonnan elindultunk, a "jelenlét" autentikus megvilágosodása.  Szemlélő a tárgynál van, nem pedig a magyarázatoknál. A metafizikai szubjektum, külső és belső különválása kiiktatódik.
Ha a fenomén, a dolog egy festmény, akkor mindez halmozottan igaz. 
Amikor egy festménnyel kapcsolatos élményemet valakivel megosztom, eszemben sincs megmagyarázni. Nem metafizikai konstrukciót mondok, hanem a fenomén, a megmutatkozó tapasztalatát, a dolog igazságát szeretném megosztani.

Rendre kudarcba fullad az efféle megosztási kísérlet. Művészetekkel foglalkozó egzisztenciák is zártnak mutatkoznak ontológiai szemlélettel szemben, és bemenekülnek az "én csak csinálom, ez önkifejezés" erőfeszítés mentes és általános sémája mögé. 
A hétköznapi reakció, hogy;- nem vagyok szakértő, én csak kikapcsolódni akarok, egy műalkotás megtekintése során, elég az ahogyan hat rám...- még menthető... 




Valaki a minap, -akinek megmutattam ezt az "Olvasás közben" című képet, és azt mondtam, hogy a puszta látvány mögött az van, hogy a központi figura egy szerelemmel foglalkozó könyvet olvas, és az első fejezetnél tart,-azonnal tagadásba ment át. 
Honnan tudom? Okos telefonján kinagyította a könyvet és azt mondta: ez egy sima vonalas füzet!
Nem tudtam meggyőzni  kép belső dinamikájáról. 
Valóban belépek  festménybe. Az csak kívülről igaz, hogy a két ülő alak, fiú és lány nem vesz egymásról tudomást. Ebben az ontológiai világban ők csak azért vannak jelen, mert a könyvet olvasó lány tudatában ott vannak. Úgy vannak ott, hogy közben a valódi világot kikapcsolta. Belépett a könyv más idősíkon játszódó történetébe. A hullámtörő építmény kitakarja a valóság eseményeit, csak a tenger és egy szűk köztes sáv látszik. Ez a belvilág óceánja és  valóság könyvszerű történésének térsíkja. A lány fiatal, nyilvánvalóan a női lét, párkapcsolat teremtés aktualizált lehetőségei érdeklik.

Ha nem így van, ez a kép csak egy inkoherens valóság metszett, amiben van egy ronda beton gát, és három egymással mit sem törődő ember, amiben a periferiális alakokat csak annyi köti egybe, hogy ülnek.
Ha csak ennyi, akkor az a könyv a lány kezében valóban, meglehet egy iskolai vonalas füzet. Az amit első impulzus-reflexben érzékelek. Vagy az amit bárki-bárhogyan gondol...

Én viszont nem így gondolom!
Tudom, hogy a lány lapozni fog és akkor a festményből akár el is tűnhet. Marad  két periferiális alak, akik látszólag csak díszítő hangulati elemek.
Az is lehet, a lány oda ül a fiú mellé és együtt bámulják a belső, -immár megosztott- világ gazdagságát, (Ami  külső létszférától, és még külsőbbtől nem független,) meg az is lehetséges, hogy kézen fogva kisétálnak ebből a szűk sávból, hogy a mögöttes világban együtt teremtsenek létfeltételt, családot.
Persze lehet mondani: ez belemagyarázás....