2014. október 31., péntek

Mentség

Határeset. A könyv határeset, talán csak azért, mert arra vagyok kiélezve.
Nem  pont az amire vártam. És mégis.
 Rengeteg réteg van  egybekapcsolva. Kundera filozófiai alapvetéssel kezdi,  örök visszatérést úgy értelmezi, hogy ami egyszer esik meg velünk,  történeti felszín esetleges. Nincsen idő kísérletezni,  ezért sok a megbocsájtható vázlatszerűség. Legborzasztóbb dolgok is halványodnak, átszíneződnek, fajsúlyt veszítenek.
Mi történik akkor, ha  helyzetek újra és újra lejátszódnak?! Ekkor már minden tévedés irtóztató, visszatérő pokol. Minden túlsúlyos, mélyen beleszánt a földbe.
 Antik motívumot kapcsol  posztmodern, visszatérő keretbe.
Antik filozófiákat ismerem némileg,  régi könyvből tanulgattam, amibe sikerült idealista és materialista felhangok alapján csoportosítani, bizonyítva, hogy Marxizmusnak egy ideig visszamenőleges érvénye volt. 
Mindez jól jön Kunderához és Parmenidészhez.
Parmenidész világelve ellentétpárokon nyugodott. Lét-nemlét, jó- rossz, hideg-meleg.
Az ellentétek egyik pólusa jó, kellemes, pozitív, ameddig  másik, negatív és nehéz.
Kundera egy filozófiai elvet sem taglal hosszan. Felvezetéseit egzisztenciák mentén járja körül.
 Ezért tartják posztmodern filozófusnak. Nem kategóriákat állít. 
Ha jól meggondolom, pár sajátos felismerésben megerősít.
Értelmiségi szereplők, orvos, egyetemi tanár, művészek élik életüket. Nem  mindennapi megélhetés gond, hanem  szerelmi sokszögek, gyermekkorból hozott minták, politikai reflexiók.
Természetesen sorsszerű döntések történnek, mindig van lebegés és alábukás, de valahogy kívül maradunk mindenen, érzékeljük  lét elviselhetetlen könnyűségét, életintenzitás hiányát. Tapintjuk az otthontalanságot.
 Minden szereplő, minden esemény ismerős. 
Van aminek erős változatát is megéltük, más esetek ismerőseink körében fordult elő...
A fejezetek bármennyire hétköznapiak,  lehető legközérthetőbben vannak megírva, folyton kérdések bukkannak elő....  Már-már érteni véljük Parmenidészt, hogy akkor van választásunk... -vagy pedig nincsen?!
A szereplők válaszai késztetéseikből következnek, azokat viszont Kundera magyarázza el. Azt igen, de nem filozófiai, történeti dinamikákat... Van mit szöveg-egészből kiérzek, és van mihez nyilván kevés vagyok... Mentség, hogy könyv feléig sem értem. 

2014. október 30., csütörtök

Nyitott Műterem




Milan Kundera olvasása valóban időutazás visszafelé, ám valamennyire előre is. Amikor  könyvbeli események játszódtak, körülbelül akkor jártam jogi egyetemre, így azok az idők is kisértenek, meg az ami utána jött, megértés történeti, filozófiai és ontikus szinteken. 
Talán van olyan, hogy valaki egész életében naprakész, nálam inkább szétcsuszások voltak. Ezeknek a rétegmozgásoknak akkoriban, aligha voltam tudatában.




Persze, ha nagyon akarnám, aktualizálhatnám ezt a megkésett olvasmányt. Aktualizálhatnám azokat a vonatkozásokat kiemelve, amelyek napi eseményeimhez köthetők.
Tereza, a női főszereplő nem tanult a szó hagyományos értelmében. Autodidakta, felszolgálónőből lesz fotós. Szívóerőt Tamásnak, az orvos férjnek tudhatnánk be, de sokkal inkább, egyfajta önmeghaladás történik.  Test legyőzése és  lélek felszínre tőrése, metafizikai harc. 
A filozófiai keretekre visszatérünk, most történeti horizont fontos.
Csehszlovákiát 1968-ban megszállták az orosz csapatok. Dubcek kormányfőt elfogták és kiegyezésre kényszerítették.
Tereza férje szeretőjétől,- a festőnő Sabina segítségével,- tanul meg művészi fényképeket készíteni, de ami igazán segíti: a felfokozott helyzet.
 A megszálló katonák gyűlölete egyfajta eufória.




Tereza később, -rövid svájci emigrációja alatt,- karriert csinálhatna.  Történelmi pillanat már lecsengett,  ruszki katonákat szexuálisan provokáló Cseh lányok miniszoknyában, -tankok előtt járókelőkkel csókolózva,- már senkit nem érdekel.  A fotók kvalitása azonban  magába foglalhat divatfotós karriert, újság számára pedig indulásként, azonnali tárgyfotózást.
Időben itt tartunk.
 Lecsengett rendszerváltoztatás után, kapitalista metafizika, szatócspiac életvilág feletti viszonyainál. 
Történeti eufória nincsen, csak piaci. Szabadság annyi, hogy lehet kiengedni a gőzt, tüntetni információs szabadság korlátozása ellen, vagy az azt kiváltó korrupciós botrány miatt...
 A posztmodern megalkuvó megbélyegzése, nem abban az értelemben hat, hogy nem akar változtatást, hanem abban, hogy már nem hisz forradalmakban. Forradalomban, amelyik mindössze réteguralmakat cserél fel,  szubjektumfilozófiai uralmat pedig, soha el nem töröl.  




Teljes (Eonnak,) világkorszaknak kéne tovatűnni, de idáig senki nem futhat előre. 
Tereza dühös, nem óhajt kaktuszt fényképezni  kertészeti újságnak, elölről kezdeni egzisztenciát. 
Svájcból visszatér Cseh országba. A legyőzött életvilággal szolidáris.


Időközben további fotók jöttek Körte nyitott műterme kapcsán, amit mindenféle rezignáció, -tehát a fenti szöveghez kapcsolás  nélkül, heterogén egybeesési mintaként,-  adok közre.
Körte az általam személyesen ismert legjobb fotósok egyike, és történetileg, -velem együtt másfél évtizede,- emigrált ebbe a társadalmi rendbe.
 Hihetetlen, hogy közel félévszázad, a honnan haváig. 



2014. október 28., kedd

A lét könnyűsége

Kunderával úgy vagyok, mint számos filozófussal, mások hivatkozásaiból, leírásaiból tudok róla, így arról a tényről, hogy határeset, író (és) vagy filozófus.
 Amit csinál más gondolataival, kicsit hasonlít ahhoz, amit -azt hiszem,- bárki megtesz önmagában, saját ismereteihez igazítja  választott tudást, és így előálló esszé valami többlet, ha éppen nem új... 
Ez  olyasmi kísérlet, mint az ontológia, szeretne kivezetni  filozófiai metafizikus kategória világából, azonban belőlük indul ki. 
Feltételezi mindenki tudja, miféle üresen hagyott opció Nietzsche őrök visszatérése, ami így nem is metafizika, hanem posztmodern alakzat, Duchamp vicceire hasonlít, és ebből ugrik  egészen közérthető ívet.
Tehát Kundera műveltségbeli adósság, nem igazi ismeretét legfeljebb magamnak róhatom fel, hiszen  általános műveltség is modern kategória (volt), és ma legfeljebb szélesebb vagy szűkebb műveltségről lehet elmélkedni.  Filozófiai és képzőművészeti maradvány-kontingensek kevesek érdeklődésének, diskurzusainak tárgya.
Azt kell mondanom,  világ így nem csak sokkal érdekesebb, sokszínűbb, hanem sokrétűbb, egyre kevésbé elégséges valamivel foglalkozni, alkotó vagy újra alkotó részvétel nélkül.
 Szellemi útvonalak legalább annyira esemény jellegűek, mint  városi séta. Egy festmény eleve ilyen, úgy mint valami adott jelenlétközpont, amiből térképszerű hálózatok vezetnek ki, és amikor meghatározzuk, hogy most itt és itt vagyunk, más látásmód csatolódik a szerint, mi felé navigálunk. Az egész horizont más, és ugyan az a síkszerű metszet, ha pusztán A-tól B-ig lineáris vonalat rajzolunk.
Azután azt is lehetséges gondolni, hogy egy egész korszak kontingense, adott virtuális szintről valamennyire átlátható, és ez az előzetes tudás az, amivel bármiféle térképpontban megjelenhetűnk,  és  részletező megélés lesz különös, hiszen (ma) lehet hasonló képet festeni Amerikában és  Magyarországon,  premier film  pusztán heteket késik, ugyanolyan plazmatévére hajt aki teheti, és lehet  híd alatt aludni, kinek választási szabadsága annyi... 
Én  éppen oda értem Kunderához. 
 Szabad  mosolyogni, hogy csak mostan, (!) más már évtizedekkel ezelőtt...

2014. október 26., vasárnap

Körte nyitott fotó-stúdiója


Unokahúgomhoz indultam, hogy előre lépjünk az amerikai galéria weboldalára való festmény feltöltésben, amihez reményeket fűzök. Talán  pici előrelépés a nemzetközivé váláshoz, nagy lépés viszont abban, hogy megnöveli az elvárást saját magammal szemben.
Elég sok jövőbeli feladatnak kell eleget tennem, kiderül mit hoz ez a kapu átlépés. 
Útközben előbb a belvárosi galériásomhoz néztem be. Az udvarban zenei videó forgatáshoz készültek, fényfestéshez, és már  próbánál gyülekeztek az utcáról.A passzázs bejáratain át, érces hanghullám struktúrák zúdultak minden irányba. Hang és fényőrület, gondolom erről majd tudok anyagot hozni utóbb, mert  5 óra után átmentünk a tér másik oldalára, ahol Körte nyitotta meg új, nyitott stúdióját.
Sok ismerős művészkörökből, egy elsőéves szobrászlány, gondolom Pál Zoli tanítványa.
Bagyi mint örökös megnyitói pincér sört és borokat kinálgatott, tiltakozott mikor  vörösbort kólával kértem.




A stúdió közel van  Nick galériához, abszolút belváros, és egy nagy előtérből lehet belépni. Körben ügyvédi iroda, kozmetika, felül pedig egy átrium alatti körsétát lehet tenni.
 Fotóstúdió nem nagy de igen korszerű. 



Körte rögtönzött előadást tartott  megvilágítás technikáról. Aki akarta, arról fénykép  készült, amit a papírkészlet erejéig ingyen ki is nyomtattak. 




Blaze Gelencher régi ismerős, ő készítette velem  rádió riportokat. Mint író és riporter erőteljesen érdeklődik a fotózás iránt. Éppen feliratkozik Körte tanfolyamára.  Profiktól mindig tanulhatunk...

2014. október 24., péntek

A megfordított légkőr



Milet angelusa, Milet szelbsztje.
 Arra magamtól is rájöttem, hogy anumusz és anima viszonya itt nem olyan nagyon boldog. Sovány a termés, vigasztalan a föld. Dalí mutatott rá, hogy  hapsi vasvillás-fallikus alázata a négykézláb megdugott csaj (talicska pozíció) terhet cipelő dühe előtt áll.  A nő keze imához túlságosan  magasra emelt, terhesnek tűnik, és mindennek (m)enyészpontja  a háromszögelt távoli templomtorony.
Ezt a képet  vallási oldalról szedtem le.
 A képet és nem a magyarázatot. Ebbe a képbe én is metafizikus puritánságot, békés idealizmust láthatnék bele, ha nem tudnám mű, föld és  világ háborúja,  világlás amiben igazság mutatkozik.
 Igazság rejtett, de művészetben ha valóban az, megmutatkozik. 
 Itt nem pusztán egyetlen, metafizikai az olvasat. 
Egy angelus nem hordoz törést, (metafizikát) legfeljebb háborút és igazat...




2014. október 22., szerda

A Nick szépségprojekt lezárása


A szépség verseny számos eseménye zajlott a Nick galériában. Jogos is, hogy a galéria vezetője Krisztián és Körte, a város egyik legjobb fotósa is ott ült a zsűriben.
Majd kiderítem, volt e részrehajlás?! :) Ebben a szakmában mindent bele tudunk képzelni a háttérbe, pedig lehet nem is fontos... Élvezni kellene a posztmodern káprázatot...


Én ebből a sorozatból, már csak töredéket láttam, egy divatbemutató próbát, amit közre is adtam. Azt nagyon élveztem.




Én e közül a négy lány közül is tudtam volna királynőt választani, de már csak azért sem árulom el, hogy melyik lenne a különös, lehet mégis univerzalista leszek inkább...










2014. október 19., vasárnap

Szent Lukács

Zhong Biao festménye

Festészet napja van, vagy is ez több nap. A rádióban hallgatom, úgy lett időzítve kiállítás sorozat, hogy Szent Lukács egyházi ünnepével egybeessen. 
Tekintettel, hogy Lukács maga is festett és ő lett a festők védőszentje.
A riportban több szakmabeli  megszólal.  Első arról beszél, hogy remek dolog,  régi festészeti irányzatok is virágoznak világszerte, és valójában  festészet a képzőművészet eszenciája.
Azonnal levonom a tanulságot, modernista világnézet, lényeg meg fontolva-haladás. 
Ma már jobban tolerálom ezt a vonulatot, jobban mint régen. Azelőtt  öveké volt a világ, és szagról felismertek, hogy nem vagyok közéjük való.  Néha meg is aláztak  festményeim kapcsán, mert akkoriban ők voltak "a kortársak", egymás kortársai... 
De figyeljük csak. Valami mostanra megváltozott.
-... A kiállításon rengeteg kortárs festő van, túlnyomórészük nagyon fiatal, akad ki tavaly diplomázott, Budapesten vagy Pécsett.- folytatódott a rádióban. - Ezek a fiatalok már belenőttek  ebbe a korszakba, nem gátolja őket olyasmi, ami minket, látásmódjuk friss,  poénokat azonnal képesek levenni, vizuálisan alkalmazni. Gyorsabb világ, és bár  önmegvalósítás, önkifejezés terén kísérleteznek, -keresik önmagukat,- a végeredmény,  művek igen figyelemre méltóak.




Ez lesz most a felvezetőm, Szent Lukács és  modernista nemzedék, hogy Lukács Györgyről beszéljünk, pontosabban Paul Ertnst semmis, ismeretlen tragédiája kapcsán írt esszéjéről, amiben  tragédia metafizikájáról értekezik.
Heller Ágnes remek elemzése ráébresztett, hogy  munka kulcsszavai akár egy ontológiai ugrást is előkészithetnének, hiszen  igazságról, létezésről és abszolútumról  Heidegger is beszélt.
Lukács azonban metafizikán belül marad, az ugrás elmegy egésszen  modernitás pereméig.  Amit létrehozott, abszolút formába öntött gesztus.  Mint gesztus és abszolut folytathatatlan. Modern metafizika.



Egzisztenciális filozófia. 
Azt már képes vagyok megérteni, hogy az egzisztencia felszínen kapar, hétköznapi létforma, azonban Lukács alkatilag nem ismer középutat, meztelen egzisztenciáról beszél. Átláthatóság van,  nincsenek kompromisszumok.
Ez a létmód autentikus, szemben  közönséges élet inautenciájával. 
 Lukács a megtestesült lényegről szól,  metafizikai csúcsról, ahol már nincsen idő és történés sincsen, mert minden történés időbeli, másodlagos, minden  félrevinne. 
Határhelyzet, ahol élet és halál egy.
Aki idáig eljut az magányos, tragikus hős. Innen nincsen hova lépni.
 Lukács más vonatkozásban, kilép a keretből. Ez a pont  igazi ugrás.  Amiről eddig szó esett, ismerjük vallási analógiákból. Szembe fordul Platónnal. A platóni barlangból ki lehet lépni, de vissza menni nem, valamint az érkezés helye is módosul.
Csak és csak is, az egyes felel meg a lényegnek, az általános semmit mondó, üres és erőtlen.
Az általános nem valóságos.



Lukács horizontja egy félisten önmagába zárult horizontja, kinek pusztán saját minőségével van tennivalója. Ez a fajta magányos, tragikus metafizika bármennyire  kristálytiszta, hideg, életidegen,  abszurd.
 Ez a metafizika modernitáson belüli egyetlen perspektívája.
 Belegondolok, képzőművészeti példák is akadnak, bár ezt a  leszűrést vegytisztán, nem sok modernista irányzatban tudnám feltalálni.
Heller is tudja, itt a modern filozófia kérdése válik láthatóvá. Meddig lehet eljutni, hol húzódnak határok, és ami  modernre, az posztmodernre is igaz. Meghall, ha beteljesül...

2014. október 16., csütörtök

Tükörnézet alulról

Olvasom Osgyányi Sára festőművésznő balogját. Tulajdonképpen nem is annyira festményei miatt, amelyek minimalista és színes Budapesti városlátképek.
Nem az én stílusom, de azért időnként érdemes belebocsátkozni olyasmibe, ami nem döntögeti világom falait. Nem árt tudni miféle eltérő világok vannak, hogyan funkcionálnak,  és miféle szériákat alkotnak. 
A gondolatmenetnek ez a fele meglehetősen metafizikai érdeklődés, az viszont nem, hogy egy szép nő fest. 
Már  egyetemen is akadtak rálátások.  Az ottani legszebb lány tájképeivel, nem mint művész, hanem mint művészetben megnyilvánuló nő volt érdekes Róla Dani azt állította,  rektor szeretője, és bár ennek igazságáról nem voltam meggyőződve, egy teljesen elvont térben ellensúlyt képezett, amúgy is átfordíthatatlan potenciálok között. 
Miközben mindig is vonzottak festőlányok, -nem mint általánosság, hanem mint érzéki megnyilvánulás, - soha nem jutott dolog odáig, hogy valamelyikkel együtt akartam volna élni.
Amikor ebben az összefüggésben lépek be festménybe,-és ez most nem hagyományos értelembe vett műélvezet, érdeklődés,- az amúgy is annyira intenzív, hogy felvetődik,  valóságban mennyit tudnék anesztétika nélkül időzni. A  gyengített változatokban...
Az egész felvetés határeset, kvázi a határ metafizikai oldalán mozgunk, mert nem volt még példa határátlépésre, ahol a mással való együttlét fontosabbá változik, mint valamiféle esszészerű körülírás, és a dolog eksztatikus jellege lesz döntő.
Ezen a téren, legkirívóbb impulzus az a lánynövendék volt, akivel rokonszenveztem, nem ismertem munkáit, és ez a féloldalasság napi valóságban is megnyilvánult.
 Erósz ott járt a nyomában, de Athéné soha. 
Mielőtt elhagyta  főiskolát, láthattam félbemaradt festményét, alagsori egyszemélyes műteremben. 
Az addig zárva volt.
 Festőállvány aljához, csaknem vízszintesen, törött tükör volt lefektetve. Amikor dolgozott, saját aktját látta alulnézeti perspektíva torzulásból,- ahol a torzulás nem jó kifejezés. 
A közép enyhészpontja sem az, ami felett, mellek mellől kinyújtott, ecsettel hosszabbított kar, kéz érintette a vásznat, mindezt úgy megismételve, ahogyan én soha nem láthattam.

Tehetséges másodunokahúgom írónak készül.  Évekkel ezelőtt olvastam kísérleteit, amiben előbb (egy) festővel való közös élet képzeteivel játszott. Teát vitt a műterembe, elkísérte  férfit anyjához, lehetetlenül személyes és idegen érzelmi kapcsolódások közé bonyolódott.  
 Segíteni is próbáltam.  Kép létrehozásának eszközjellegű leírásán korrigáltam volna, de ennek jelentősége nem volt. 
 Rokonlány, amit festészetből érzékelni képes volt, azzal én sem maradtam volna együtt.
Ezt követte a zongorista. Itt már több a szín és szenvedély. 
 Mint megtudtam, kiindulópont Polanski Zongoristája. 
Ennek a bejegyzésnek ötlete, nem Osgyányi, hanem eza film volt, mit pár napja, óriási késéssel néztem meg.
 Ugyanakkor Osgyányi azt meséli el bejegyzésében, hogy egy meg nem nevezett film hatására, hogyan tüntet el utcai látképből elemeket, -miután  film megváltoztatta világnézetét. Már érti  üresség félelmét, és képben ezen túlhaladt.
Nos a zongoristával együttélés is túlment, festővel való közös léten, a szégyenre futott ki, ahogyan  embernek az arca, szellemi valóságában ég le, üszkösödik a fájdalomba, amikor  nyugodt együttlét illúziójának félárnyékában végig nézi, hogy az élettárs, a mester hogyan csábítja el zongora lecke helyett, (alatt) egyik fiatal tanítványát...

Csak a dinamika...


     

2014. október 13., hétfő

Csúcshatás

JONAS BURGERT FESTMÉNYEI

Tegnap néztem végig ezt a filmet. Csúcshatás.  Amerikai író elkezd tudattágító szert szedni, aminek hatására 4 nap alatt be tudja fejezni  könyvét, tőzsde zseni lesz és, időnként éles helyzetekben kívülről látja magát.
Egyedül ez a külső látásmód érdekes, mivel ez eksztatikus, ki kell lépni önmagunkból, és el kell távolodni, futni kell  jövő irányába, hogy onnan visszafelé jövet egészként pillantsuk meg magunkat.
A futás mint ontológiai mozgás, nem  menekülés, hanem dolgoknak elébe szaladása, önmagunk létezőségének túlfutása. 



A futás mint olyan, az ugráson túl jött, hogy megértsek dolgokat egészében is, de még nem tartunk ott. 
Most pusztán jeleztük az önelőzést.
Ugrásnál tartunk. Heller Hamlet értelmezésénél. 




Ha  műre kérdezünk, az arra válaszol amit kérdeztünk. Amennyiben ismerünk előzményeket, metafizikai magyarázatokat, azt körben kirakjuk.
Kis emlékeztető régebbi bejegyzésre.
A kirakás dekonstrukciója nálam az, amit én vizuális fenomenológiának hívok, hagyom magától megmutatkozni, ami rejtett volt, hagyom kreatív énemet működni  adott probléma kapcsán. 
Ilyesmivel  "régi" szürrealisták is kísérleteztek.  Nem így hívták és kevésbé volt irányított.
Akkor úgy írták le, hogy  spontán tudattalan tartalmak felszínre hozása, (automatikus írás és festés,) ami  eredeti, nyers formában nem igen volt használható. Szükség volt stilizációra.



Megfelelő kondicionáltság mellett, pusztán ellazulásra van szükség, vagy inkább irányultságra, és eleve stilizált megoldáshoz juthatok. De ez már festészetbe való átfordítás, nem pont Heidegger ontológiai fenomenológiája. Ám nem ide indultunk.



A Hamlet  ontológiai kikérdezése a műbe rejtett igazságokról szól. Nem szépségről, lényegről, ideáról. Ha így kérdezzük, Hamlet metafizikus megfejtését kapnánk, valamiféle egészre törekvő, kimerítőnek tűnő leírást.
Amennyiben Shakespeare nem állna ellent ennek, én bizonyosan.



A Hamlet barátságról szól. Így indít a filozófus.  
 Horatio  igaz barát, a többi áruló. 
Ophélia, Rosencrante, Guildenstern megcsalják a királyfit. Megcsalják a hazug, új hatalom jegyében. 
Haláluk semmi felindultságot nem vált ki.
Hamlet sejti, az új király gyilkossággal szerzett hatalmát. 
Az otthonos világ széthullik. Ez a világvesztés modern életérzés. Hamlet ebből a szempontból is modern hős.
Horatio szintén ismeri az igazságot, így Hamlet újra építheti saját széttört világát.




Az apa szellemével folytatott párbeszédben lesz az igazság eseménnyé  Az igazság mindvégig elrejtett marad. 
A haldokló Hamlet kéri Horatiot, tolmácsolja ezt az igazságot az eljövőknek.  Horatio a tragédia szereplője, és igy végétől indul az elbeszélés. 
" Az elrejtettség és el nem rejtettség, a harc otthonos és félelmetes közötti harc körben mozog, magának az elbeszélés körében."
Ebbe lehet beállni.

Ha a korábbi és mostani elemzést összevetjük, számos átfedést és ellentmondást is felfedezhetünk.
Természetesen Heller elemzése tetszik jobban, (időben már nem ott, gimnáziumi éveknél,) mivel az előző elemzésben nem volt fókuszált, hogy  igazság bizonyító és felmutató aktusai láthatatlanok maradtak  történeti időben, és csak előttünk igazoltak bármit is. Történetesen  modernitás tényét, valamiféle pre-jogi, eljárási metódust, hogy  bosszú helyére hogyan áll  nyilvános bizonyító eljárás és az ítélet.




Összegezve,  festményben ugyan úgy szemügyre vehetjük a belső harcot, elrejtést és megmutatkozást, ugyan úgy kikérdezhetjük az adott korszak legmagasabb szintjén, miféle igazságok rejlenek abban.  Miközben ontológiai kulcsot, kulcsokat használunk, el sem tévedünk, valamiféle sokjelentéses káprázatban.






2014. október 10., péntek

Nick galéria, divat bemutató-Frank Adél




Közben lazításnak EGY KIS "Élő" ízelítő a VÁROS Aktual rendezvényei kapcsán.









" EZ EGY meseszép ruha kerül bemutatásra kerül október 7-i divatbemutatónkon. Új üzletünk pedig a Király utca 19-ben NYIT meg október 3-An. Már NAGYON készülünk! - ITT: Nick Art & amp; amp; amp; Design. "
















Christer Karlstad festménye. Bejegyzést Lád lejjebb ...