2014. március 30., vasárnap

Intenzív eredetiség, egyszerűség esetén is kreatív

 Dasainanalizisben, - valódi pszichoanalitikusban- nagy szerepet fektetnek személy megismerésére. Ennek művészetek esetén is lehet szerepe, ahol különös és személyesség amúgy is beépített. Mindez további adalék lehet, ahol mű és csatolt életteli háttér nem egyoldalú, nem is tehető kizárólagos pszichologizálás tárgyává, és így adódhat, hogy ami előny, más esetekben hátrányos tévedések forrása, amiben mindez átfordul.

Sz. L. Mecsek-oldali villájának nappalijában, - ami kerttel  egybenyitható,- remek festményt láttam.
- Barátomtól kaptam. - mondta. – Jó festő, csak sajnos még él…
Na mindegy. 
Ez nagyoknál beépített.  Többségnél szóba sem kerül.

Mindez úgy jön ide, hogy ifrathint szeretnék gyártani.
 Juliával kapcsolatban indulok el, akinek láttam műveit, akivel egy hete beszéltem facén
Akivel úgy volt, találkozni is fogok.
Galériában derült ki,  amerikai szobrásznő már napokkal előttem járt bent. Ha tudták volna, felhívnak telefonon.
- Nyáron majd megint lesz. – mondták. – Újra itt dolgozik Zsolnay negyedben... Most már talán, vonaton ül.
Szóba kerültek képregény grafikák, következő kiállításon azok lesznek kirakva. Szó szerint  passzázson, mert galériában végre lerakják  sötét, óriási járólapokat.

Krisztiánnal átmegyünk a közeli patikába. Lenolajat vesz. Meglepődöm, hogy ott is lehet kapni. Régi bőr bőröndhöz kell. Sarkoknál meg van erősítve,  csattok is épek.
 Háborús filmekben látni ilyet, amint emberek menekülnek, esetleg angol gépkocsik tetejére szíjazva tudom még elképzelni. Némi felújítás után, remek lakás design lesz.

Érték-választásról beszélgetünk. Hol húzódik  határ, amit még be lehet vinni kiállításra, mi  kortárs, mitől jó, ami jó.
Duchamp jön ismét. Ahol retinális és gondolatfestés szétválik…  
Ez így érezhetően kevés.
- Álltalában. - mondja Krisztián.- Mégis van,  -valamit látok, - semmi bonyolultat nem idéz-, és mégis tetszik.


 -Ez a bőrönd szintén,  pincéből került elő? 

2014. március 25., kedd

Infrathin: Ontológia-metafizika

Mostanában művek energetikája érdekel.
  Eszembe sem jut, hogy vitálisat hétköznapisággal, otthonossággal, vagy metafizikai, filozófiai súlypontokkal -  kizárólagosan, - kössem egybe.
 Mindez az aspektus benne van, vagy pedig megfordítva, kötött fogalmakból kiindulva is levezethető.
Nem is lehet  másként, amikor élet efféle rétegmélysége aktivizálódik, dinamikák gyanánt képzetesülnek,- nem pedig üres fogalomként.
 Fogalom helyén (most) képiség van. Előbb volt meg festmény tervezete, azután pedig  kérdés, miért most tűnik fel máshol is, jó-néhány magyarázó aspektus?!

 Kérdés első fele, erőhatás mivel fonódik egybe, mit támogat,  mivel ütközik kívülről, vagy pedig miféle támogató megerősítést nyer el.
Tulajdonképpen energetikai blokkokat szintén meg lehet festeni, neurózisokat, falakat amelyeket külvilág, vagy pedig mi magunk állítunk, és igazán zseniális, - ha ennek nem csupán személyes vonatkozása van,- hogy képességgel bírunk, nem csupán meglátni, hanem át is menni  falon, felrobbantani  ami már nem élő,  meszesedett, szabad ösztönök elé tornyozott gát.

Ez a mélység és ez a Siddhi tulajdonképpen daseinanalizis bázisterülete, az a pszichoanalitikai terep amit szürrealista mozgalom is használt és amit mi most aktualizálunk.

Kezdeti elgondolás kibontása, alkotóerő mint létesítő képi dinamizmus.

Amikor saját festményemet vagy más műalkotását megnyitom, jelentésködökön át gravitálok lefele.
Lételméleti-metafizikai térből visszafelé haladva, belső erőmű csőrendszere, érrendszer, átkereszteződések és vezérlő panelek tűnnek elő.
 Ez festmény energiahálózata.
 Minden további képiség, -organikus és mechanikus, ontologikus és metafizikus,- ehhez tapad.
Metafizikus-vitális végponton túl transzcendencia, és a kettő között újabb tér, ahol vallási intézményültségek ikonszerű struktúrái forognak, keringenek,- egymásban és önmagukba. 

 Készülő Posztmodern Opusz II. festményben sikerült jó-néhány zárva-nyitva megkülönböztetést belevinni.  (Infrathin.) 

2014. március 24., hétfő

A szobrász lánya festő


Fischer Judit - Fischer György festő lánya, és  előző, -Nick Galériás,- helyi televíziós műsorban figyeltem fel nevére. Mivel Fischer műalkotásai érdekelnek, így személyes vonatkozások ugyszintén. 
 Érdeklődés (természetesen,) nem antropológiai természetű.
  Feledhetetlen élmény médiával kapcsolatban, ahogyan életem első televíziós nyilatkozatában, -operatőri munkával is,- ontológiából "- onkológiát csináltak, és azóta festőként szintén különös figyelmet fordítok azokra a performance attrakciókra, televíziós nyilatkozatokra, ami festő céh tagjainak kötelezően tanulnivaló lecke.
Amiről Fischer Judit ebben a második,- művészi szempontból professzionális,- riportban beszél, az Lillának bizonyosan nagyon tetszik, - ki Nietzschet olvas második, ezúttal művészeti-tanári diplomához,- és kétség nem fér hozzá, életes, életfokozásos aspektus tetszik neki, sőt az a hagyományos értelembe vett művészet dekonstrukció, ami Duchampnál is jellegzetes, és amit véleményem szerint, eléggé félreértenek posztmodern teoretikusok.
Ha  jelentés megjelenéséről eltávolítjuk az első, felületi matricát, alatta megmutatkozik az a mintázat, amit "ontológiainak" lehet nevezni.  Előbukkan késztetés, irányultság, - és vitalitás is,- mindaz ami emberi kapcsolatokban, vagy műalkotásokban fontos lehet.
Összegezem.
Hatás Judittal kapcsolatban az, mint amikor szobrász apjának műveit megláttam. 
Túlzottan egyszerűnek  tűnik, és már éppen tovább mennék, amikor gyanakodni kezdek,  bohóc-sapkák gyújtózsinórként végigégnek, és valahogy sima, egyszerű felületek ontológiaivá változnak.  Művek felülete eltűnik és marad személyes lényeg, amely sem műalkotásban, sem pedig egyén vonatkozásában nem lebírható metafizikailag, nem pszichologizálható, tulajdonképpen nem is megmagyarázható, ám rá lehet mutatni.
 Ez az eltérés szubjektumfilozófia és ontológia, modernitás és posztmodern szemlélet logikája között.
Judit nem véletlen emlékeztet Duchampra, -nem csupán mert ready made festő,- hanem igyekszik beteljesíteni annak álmát,  kézzel fogható választ ad arra, mi az a szájjal és aggyal festés.
Judit nem egyszerűen apja sikeres műve...  Saját magáé.  

2014. március 21., péntek

Morpheus

Még mindig a Fischer szobrai.
 Talán lezárhatatlanul, mivel ez a szobrász poeta doktus. 
Engem tudatos művészek érdekelnek. 

Szentkuthy Miklós hihetetlen műveltsége cseppet sem hat mesterkéltnek, ahogyan esszévé alakítja azt, rendkívüli kreativitással,  szabadsággal. Fischer szobrász Szentkuthy.

Műalkotás sok mindenről szólhat, ám némi műveltség nélkül, hatáson kívül messzebb nem vezet.
Ezekre a szobrokra  valaki azt mondta,- egyetemesek, és akár Egyiptomban, vagy bármely más korszakban megszülethettek volna.
 Mindenki úgy látja dolgokat, ahogyan tudja, vagy neki megfelel. 
Mégis..... 
(Egyiptomi utalás egyetlen szoborban lelhető fel, leginkább címében. Erre talán még visszatérünk.)
 Példának választott szobor -Morpheus,- több kultúrkört  felölel, ám
 Egyiptomot  nem. 
 Görög-Rómait igen.  Morpheus az álom istene. 
Fisher szürrealista.
 Saját tudattalanját méri fel, afelé fordul.  Gesztus emberi mivolta Freudot idézi. 
Analógia mitologikus, alap azonban aktuális művészi beállítódás.
Ez a kettősség  megfogalmazás nélkül is sejlik.
 Fenomén megmutatkozik. 
 Humor ebből a kettősségből adódik.  Morpheus isten, így -szobor szerint,- meglehetősen emberi gesztussal él, vagy pedig az ember  elérhető teljességet lefele, és nem  ég irányában keresi.
  Nem mások álmai feletti metafizikus uralomról van szó, hanem elvont, egyéni szellemi gesztusról.

  Sötét világossága.
  Világos, hogy efféle szobrokat, nyers érzékenységgel, (bármikorisággal,) nem lehet létrehozni.

2014. március 19., szerda

Képek nyelvisége


Ashley Wood festményei

Tekintünk bizonyos dolgokra, témákra, ám amit festeni szeretnénk, azt nem láthatjuk úgy, mint bárki más, ha csak nem ráismerés, megértés örömét akarnánk adományozni.
Sokan teszik ezt. Népszerű törekvés.

Népszerű lehet, ha valaki elhiteti, egyszerű csavar, akadály legyőzése után ott megfejtés, ismerős horizontok, és bár újdonság alig akad, szubjektum megerősítést nyert, hiheti, hogy még művészet szintjén is, jól elbír  valósággal.


Festmény akkor jó, ha mindig kijjebb és kijjebb tolja vizuális érzékelés határait, és ehhez legalább utólag nyelviséget kell keríteni. 


Narrálhatóság néha leszűkül, ám ennek okainak feltárása szintén jelent örömöt. Mikor és mennyi nyelviséget visel el mű, -az külön csatolt univerzum.
Adott problémakör megragadása, egyszerre képi meg nyelvi, éppen ezért mindkét elem érzéki, meg inspiratív.


Amennyiben Duchamp gyakorlatát tekintem, aki mindig csak részleteket árult el, vagy éppenséggel semmit, mindenhol mások előfeltevéseit kutatta, aztán helybenhagyta, - félig holt kísérlet azt képzelni, vizualitás saját öntörvényű fejlődésén kívül kiterjeszthető.
Duchamp műveit mindezek mellett elégé jól érzékelem. Hermeneutikai megélésük ma már, nem keltik idegen földrész benyomását.



Jó lenne, azonban még sincsen úgy, hogy minden alkotás, vízum nélkül látogatható.

2014. március 18., kedd

legkomolyabb munkáim

 Tavasz végi kiállításra,  két képpel készülök.   Elsőről már szó esett, tulajdonképpen Wagner színpadi művét, a Ringet analógiaként utólag rendeltem hozzá, mivel világfelosztásában és más utalással szintén, találkozik vele.

Az, hogy van átjárat, szerkezeti átfedés, nem jelenti, hogy formai megjelenésben, sőt tartalmilag is, ne lenne alapvető eltérés. Eltérés abban, amire kifut az egész.
 Itt mindössze kulcsadás jön szóba.
  Posztmodern Opusz I. címe szerint sem modern, nem akar mai mítosszá változni, vallást alapítani pedig legkevésbé. Ezzel szemben tagolását, vitális erő foglalja keretbe, ami annyiban érdekes, hogy belső manifesztációk létesítő erején túl, - amit differenciálatlanul értelmesnek és talán gyógyítóként is felfogok,- nem merészkedek. Ha nem így lenne, transzcendálnák modernitásban.
 Erőfeszítés arról szól, ha lehetséges aktualizált szürrealizmus, az hogyan jelenik meg.
A második kép festését, - Opusz II. címmel,- most kezdtem el. Utólag, - ha belegondolok,- tematikailag hátrább áll, amennyiben gyárudvar mechanizált tudományvallást idéz, és harmonizáló vitalizált „őrület”, félig-meddig mágikus, vagy is humán részről mindent mindennel egybekapcsol. Azon a helyen áll, - dzsinnként megjelenik,- amit valaha vallásos világkép foglalt el.
Modernitás és vallásos világkép egymást kombinálja.

Ezek eddig, legkomolyabb munkáim. 

2014. március 16., vasárnap

Van talapzatunk, de csak hülyéknek piedesztálja



Amikor valaki általánost tesz meg képzőművészeti témájának, nem tudja megcsinálni,  át ne csatoljon Arisztotelészi logika különöséhez. Nem csupán azért, mert  kép vagy szobor,- bármit mutasson fel,- összefüggéseiben, kontingens mivoltában különös, hanem mert egyediség hiánya önmagában felidézi ellenpontját.
 Metafizika nem ott kezdődik, hogy valaki átfogó értelmezéseket jelenít meg, hanem ha ezekből spekulálja ki, önmagukban üres jelentésekből, hogy milyennek kellene lenni világnak.
Ezeken a problémákon, világkép és értelmezés szempontjából érdemes gondolkozni.

Posztmodern összefüggésben Fekete-fehér kiállításnál jelent meg probléma, Lucza Zsigmond festményeinél, aki képeit tüntetően közízlés sematizációiból, mémekből származtatta. Elsőre hiányzott  kulcs. Kulcs hiánya szülte ellentmondásos hatást, hogy tetszett ám eszem szerint nem tudtam lezárni.  
Ha ezt „érezni kell” zsigeri reflexszel elutasítom, elmullasztom további kérdések feltételét, az erőfeszítést, akkor nem csak ezek a műalkotások maradnak annyiban.  

Amikor valakitől rákérdezek, mit foglal magába műalkotása, vagy bárki máséról mi  véleménye, pontosan tudom, hogy valamire való mű komplexitását nyelvileg közvetíteni reménytelen. Nem megmagyarázást várok, hanem kulcsokat, vagy pedig arra vagyok kíváncsi, felkészült-e, tud e beszélni róla.
Aki mindenféle intellektuális megvilágítást megtagad, azt képzeli, mai konstruált valóságban elégséges ösztönös reakció és értékítélet, saját tévedésének emel posztamens talapzatot.

Zsigmond gondolatköre aztán bezárult, akkor amikor médiavalóság hatásait elemezte. Minden helyére került. Utólagosan festményen belül utalást is megláttam.  Ez az utalás, tudás hiányában rejtett maradt.

Minta aztán, sokat segített Fischer kisplasztikáinak feldolgozásában. Ami feltűnt elsőre, az egyértelmű, (jó értelemben vett,- nem karteziánus ?!..) antropocentrizmus. 
Itt azonban, ami metafizikus, az éppenséggel dekonstruktív.
Szögletes geometriai testekbe épített arcok jellegzetesek ugyan, ám nem karaktert különítenek el.
Karakter gesztusból,  figura teljeségéből sejlik elő.
 Hiába általános a felszín, nem abból vezetődik le miden, nem spekulatív, hanem létezésből merített.
  
Művészet mindazonáltal nem alávetett racionalizmusnak, nem kell ellentmondás mentességre törekednie, így képes elkerülni mindenféle paradigmát.

Aki tökéletességből, harmóniákból, puszta geometrizmusból akarja levezetni önkifejezésének felmutatását, ( sietek kiegészíteni, remek - nem metafizikus,- posztmodern geometrikus szobrok léteznek)  jobb, ha lehasal saját talapzatára, úgy próbálkozik korszakra, önmagára vonatkozással.


2014. március 10., hétfő

Fischer György kisplasztikái


Így jár az ember, amikor minden másra figyel, -  kiállítás megnyitóján,- nem pedig arra, amit a művész egykori kollégája mond.
 Csak töredékek ragadtak meg.
 Az, hogy Fischer György szobrai valójában kisplasztikák, hogy vannak ó egyiptomi utalások, gyakran téglalapból, háromszögből bontja ki figuráit, és hogy ezt a művészt oktatói munkája, a  tanítás is koptatta...

Nem csak azért nem figyeltem, mert fotóztam, azt néztem ki van jelen ismerősök közül, milyen bemutató elrendezésének elve, hogy művészeti szakközép tánckarosai kezdeti mozdulatlanságból, hogyan bontják ki önmagukat, hanem azért is, mert nem ismertem  művész nevét, vajmi kevés anyagot találtam róla netten  Első felületes pásztázás sok kis egyformának ható mütyürt mutatott, erősen stilizált, redukált, sima figurákat. 



Volt már velem ilyen, hogy valami nem ragadott meg. Attól még jól éreztem magamat.
 Aztán valami megmoccant,  műalkotások sorra előbukkantak  tudatomban, nem tágítottak. Újra rájuk néztem fotókon. Felmerült, talán ismételten vissza kellene menni Nick Galériába.
 Mi ez a későn jött hatás?




Máskor áradnak kulcsok, magyarázatok, szubjektum szállítja ami kell.  Most csend maradt, csak kép vagy képzet jött, az viszont kitartóan.

Hát jó. 
Marad fenomenológiai erőfeszítés.



Alább rögzítem fragmentumokat, meddig és mire jutottam.
Tudom, csupán felületet karcolok.
 Ezek a szobrocskák csodálatosan ellenállnak.



Az egyszerűség álcázás, álarc, bohócsapkás zsenialitás.  Figurák életpotenciált sűrítenek.

Fischer érdektelen kicsiséget, egyöntetűséget helyez oda, ahol elemi erőt várnánk. Sima felület kikényszeríti, saját személyes közelségünket, ám más - szinte - nem is fér oda.

Adorno műalkotásokból, csak élet távoli visszhangját hallja.
Posztumusz kiállításon felötlik ez a gondolat, ám itt végleg nem tudok vele mit kezdeni. Ezek a fém-lényiségek hiánytalanul közvetítik  beléjük álmodott gesztust. Ez a gesztus nem művész saját életét kristályosítják, hanem az enyémet fokozzák.




Ezek a szobrok kedvesek.

Kicsiségüknél fogva játékvilágot idézhetnének, ám ha idéznek is, aligha tudatosul. 
Jól kiegyensúlyozott rejtett tartalmak miatt, ezek a lények nagyon önmaguk,- saját léttel bírnak.
Vajon  szuverenitás vonzó? 


Közelről kell nézni őket, - hiányzik minden külső monstrumitás.  El kell merülni bennük és közöttük.

 Elsődleges érzés ismertsége, köznapisága tarthatatlan. Nem mert nem igaz, hanem mert róla való beszédet elkoptattuk.


Nem ötlet van elöl, hanem fokozott egyenletesség.

Az alakok nem büszkék és  nem nem-büszkék, nincsen metafizikus felhang, a meghajolt, horizontális pozíciójú figurákra egyszerre hat gravitáció, szellemileg mégis szabadok, többnyire derűsek.




Fischer olyan jelentéshorizontot nyit meg, amely nem kezdet és cél mozgásainak ad teret, nem bölcsességet tagol, hanem konstellációkat mutat, elsődlegesen önmagukba záruló világokat, amelyekből van kitekintés, amelyekkel viszonylatba lehet kerülni. Emberiek, túlságosan is emberiek…


2014. március 8., szombat

Nick Galéria - Fischer György szobrász emlékkiállítása


Fischer György 1956-ban született Siklóson. A Pécsi Művészeti Gimnázium elvégzése után a Képzőművészeti Főiskolán folytatta tanulmányait , ahol Somogyi József volt a mestere. Derkovits-ösztöndíjasként 1982-ben Zalaegerszegre került.



















Itala Orban:" Lenyűgöző az a humor és egyben irónia, ami a mozdulatokban megnyilvánul. Döbbenetesen egyszerű tömörség, szellemesség és mély fájdalom. Nagyszerű alkotások."





















"Megjelenés ideje: 2014 febr. 2
Ünnepélyes keretek között átadták a Fischer György Képzőművészeti Ösztöndíjat az MMIK mögötti parkolóban.
Figyelem, rejtett kamerás felvételek."