Signo

Tóth Laci fotói

Kuti Botond festménye

Egyfolytában küzdök saját korszakom határaival, mivel valamennyi önkényes, mindig van rengeteg sodóormány előző időszakokból, folyamatosság rárakódása az új dolgokra, vagy a megérkezésre.

Megérkezés az a pont, amikor megjelenik az érzés, hogy változtatni kell, miközben lehet, nyakig vagyok már amúgy is egy új sorozattal, ami eleve szemlélet módosítást igényelt.

A Festő-napló sok tekintetben munkanapló is, kutatási napló, Research Assistent mivel nincsen kutatási asszisztensem, akivel megbeszélhetném  felmerülő problémákat. Sajnos vagy szerencsére, nekem nincsen olyan valaki, mint Esterházy Péternek. Marianna D. Brinbaum Magyar származású irodalom és kultúrtörténész, aki az UCLA-n kutat, és különös aktualitás, a CEU gyakori vendégprofesszora.

Tulajdonképpen beszélhetnénk korszakolás helyett szakaszolásról is, hiszen még a saját művészet, vagy művészeti identitás sem kőbe vésett, nincsenek mereven lezárt határok, vagy ha igen, éppen az a feladat, hogy ezeket a falakat megkeressük és átugorjuk, keresztül menjünk rajtuk, mert ami ma acél-keménynek tűnik és alapvető, az szemléleti váltással légnemű. Akár az álomban.

Kuti Botond fenti festménye valóban tekinthető korszakosnak. Éppen Krisztiánnal beszéltük, hogy besokallt  festményekkel, és már nem lát alapvetően újat. Persze ő galériát vezet én meg festek, nem csoda, hogy teljesen eltérő megközelítési módok is adódnak. Mondtam is neki, hogy tessék, itt a csoda. Ezen a nagyméretű festményen egyetlen rossz ecsetvonást nem találtam, nyilván több réteg egymásra-dolgozásával készült, és minden látszat ellenére hihetetlenül egyenletes a felület, nem vastag sehol a festékréteg, néhol látszik a vászon pontszerű mintázata.

A fénykép alig mutat valamit, ez a szakadék bennünk nyillik meg, és minél mélyebbre tekintünk, a kidőlt fák, (életutak?!) egyre kevésbé nyújtanak átjárhatóságot.

Különös, hogy a fénybevesző felszín áthidalt, a differenciált mély pedig nem.

 Signó Galéria nem messze a Nick-től, közvetlenül a főtér alatt. A Zsolnay negyedben lévő üzletükben festő barátommal, nemrégen jártunk. Bevittem három festményemet és másnapra már ki is kerültek a falakra. 

Művészek Atyhai Társasága kiállításmegnyitó

Festészet nem naiv érzékiség...

16,
-Festészet dialógus, vagy pedig monológ?
- Olyan választ vársz, ami be van kódolva a kérdésbe. De az túl egyszerű, hogy résztvevőkre bontom a dolgot, vagy pedig fázisokra. A festészet nem irodalom, ahol egy ilyen kérdésre azonnali választ kaphatsz. Azonban mivel  kérdés atipikus, izgalmas. Kérdésre kérdés. Az ember dialóg vagy monológ?!
-Amikor beszélsz vagy írsz, mennyire lehet közel menni képiséghez?
-Irodalmi szempontból nagyon közel lehet menni, teremteni lehet képeket, ám adott, megfestett képhez csak közelíteni lehet. A kétféle kép kapcsolódhat, talán meg is cserélhetik egymást, ám helyettesítés nem lehetséges. Lételméleti szempontból jobb-rosszabb párhuzamban futás elképzelhető. Festmény, mint tudjuk nyelv előtti és nyelv utáni fázisokban lehetséges. Beszédben érintgetheted utóbb, fel is robbanthatod, vagy kiszedhetsz kreatív részeket. Átfogni azonban csak  lét mélységi összefüggései alapján lehetséges, mire felhozod csak az igazság marad. Mégis szükséges minden lehetőség  továbblépéshez, az azonban, hogy milyen tényekből lesz megfesthető vízió, az nem racionalizálható.
A fejeltebb nyelviség magasabb értékű képiséghez vezet. Ezt azonban én gondolom így, még meg sem gondoltam a kijelentést, már is hallom sok festő tiltakozását. Ilyenkor rángatják elő  naiv érzékiség minőségét. Nekem ez mindig gyanús.  Egy gyermek egyszerűsége lehet telitalálat, de egy redukált képiség vagy megspórol valamit, vagy nagyon is meggondolt "spontaneitás"

Színek mögötti barázda

15,

-Hogyan lehet megérteni  szimbolikus képet?! Nem mindenki jártas  matematikában,  kémiában és természetesen  festészet is külön világ.
-Külön világ de nem különálló. Nekem az a tapasztalatom, mindenki ért mindenféle képet, és cseppet sem zavar senkit az a tény, ha  megértése mindenki másétól eltér. Ebből le is szokták vonni  tanulságot:  festmény mindenkinek mást jelent. Ilyenkor művészettörténész autentikus, mert van annyira intelligens, hogy nem bonyolódik bele  jelentésekbe, hanem korszakokról, tendenciákról, műfajokról beszél, vagy olyan filozófusokról, akit rajta kívül senki nem ismer.
- Például Derridáról vagy Heideggerről?!
- Azokról nem nagyon beszélnek. Lehet,  tanulták őket három lap erejéig, ám ha feladták is, Lét és Időt  kötelező olvasmánynak, azt csak  eminensek olvasták el. Elolvasás nem is elég, sok tanulmány és erőfeszítés vezet  megértésig.  Olyan megértésig, amit még széttagolva sem lehet kijelentésszerűen tematizálni. 
 Szimbólumnak nincsen végső megfogalmazása, sőt még az sem egyszerű, hogy hol és hogyan kezdünk mélyfúrásba. Nagyon gyakran több kulcsot  kell kipróbálni, amíg  produktum szóba áll velünk. Talán abszurdan hangzik, -másról sem beszélek,- de még saját képeimhez is másodlagos erőfeszítés, erőfeszítések kellenek, hogy legközelebb tovább tudjak lépni. 
- Miféle kulcsokról van szó?
-  Nem  egyféle kulcs, hanem kulcsok adják az üdvöt. Ugyanarra a helyre több útvonalon is el lehet jutni. A "kollektív tudattalan" tele van történeti korszakra jellemző analógiákkal.  Megfelelő álomszótárral megérthetjük az álmokat és  festmények bizonyos rétegeit. Jung azt mondja, álomban  férfiaknak  Animája személyesíti meg  női tulajdonságokat, és az akció,  a megvilágító énünk csak vele együtt mutatja az egész személyiséget.  Nőknél  férfi oldal egészít ki a lényt, az Animusz.  Amikor szép és fiatal lányokkal álmodok, ilyeneket festek, akkor rendben van  érzékenységem, empátiám. Ha álmomban öreg nők, rikácsoló boszorkányok jelentkeznek, kifulladt dolgaim vannak és telve vagyok rosszindulattal. Ha egy férfi nőket fest, az nem kizárólag, nem feltétlen és pusztán szexuális, érzéki utalás. Valamennyire az, de nem ennyire egyszerű.
Végső soron bezavar, ha ismerem az analógiákat. Jó dolog és zavaró.  Régen szerettem  kék szint. Kék az ég színe, szellemi, de rideg, van benne egy végtelen felé irányuló szívóhatás. A kéket választók befelé fordulnak, sok közöttük a szívbeteg.
A barna is introvertált, de legalább meleg szín. Megtartó, otthonos, termékeny ám nehéz mint a föld.
 Sárga viszont sugárzik,  arany színe, nagyon pozitív. Mindezt tudni kell, viszont  felhasználás ösztönös. Mindehhez jön  környezet, a szituáció, ami megváltoztatja, pontosabban kiegésziti  eredeti jelentést. 
-Mindezt nem kell tudni mindenkinek. 
-Nem, valóban.  Élményszerűség,  ösztönösség  vizualitásban járatlant is eligazíthat. Megáll  kép előtt, hat rá és azt mondja: ez fantasztikus. Nem tudom miért, de az! 
Ez azért van, mert  "tudattalanja" képes kapcsolódni, de  tudatos rész ebben a vonatkozásban nem művelt, aszinkron áll fenn.  Köznapi embernél ezzel nincsen probléma, neki ott van  esztétika, a metafizika társadalmi beágyazottsága. Ne értsél félre, a metafizika is kultúra, tudás. Olyan tudás, amit kiskorunk óta belénk nevelnek. De mit eredményez ez?! 
Érzi a művet, de belekérdezni nem tud. Amikor kvázi laikusnak megkísérelsz kulcsokat adni, az megriad.  Nem  megvilágításról fog beszélni, hanem megmagyarázásról.  Valamit megmagyarázni, irtózatosan gyanús. Ettől is  magányos szakma a  művészet.  Környezet végül megtanít hallgatni. 
-És ez olyan nagy baj?
-Nem, sőt áldásos...  Kép gondolati oldala, olyan mint szobrásznak a véső. Ott a nyoma  képen, de annak,  színek mögé rejtett barázdának, elégnek kell lennie.

Anima-reflex

Rékai Zsolt: Anima-reflex

olaj, vászon

62 x 61 cm

Müvészek Atyhai Társasága-kiállítás meghívó

Ez alkalommal az Atyhai művésztelepen alkotó művészek munkáiból rendezünk izgalmas tárlatot, melyre sok szeretettel várunk minden kedves érdeklődőt!
A kiállítás a Pollack Mihály Szakközépiskola és Szakiskola támogatásával valósulhatott meg.
Az évek óta tartó sikeres együttműködésünk eredményeként, idén ismét bemutathatunk egy szeletet, erdélyi művészek munkáiból.




Kiállító művészek:

Berze Imre
Bocskay Vince
Kuti Botond
Kuti Dénes
Kusztos Endre
Sánta Csaba
Siklódi Zsolt
Varga Mihály
Vinczeffy László

Organikus szemlélet

14,
"A világot többféleképpen lehet látni.
Lineárisan: ok-okozati módon, egyfajta határozott időrendi sorrendben, ahol minden konkrét, minden egyértelmű.
Létezik egy organikus látásmód is.
Egyszerre sok valóság történik, ahol a mi elménk megszűri a szokásainknak megfelelően a pillanat valóságát. Így, ha túl tudunk emelkedni a szűröinken, egy hatalmas lehetőség tárul fel a valóság megtapasztalásában.
Sok szint létezik egyszerre, és egy dolgot sokféleképpen láthatunk."
https://zsolo.blogspot.hu/

Ezt az idézetet egy blog elején találtam. Teljesen igaz, és az "organikus" látásmód kifejezést akár azon nyomban át is vehetem. Mindezt azonban, így, ebben a formában  soha le nem írtam volna.
Azért nem , mert azt a képzetet keltheti, hogy  szűrőinktől csak úgy, meg lehet szabadulni.  
Szűrőinket gyerekkorunk óta kondicionálják belénk, már  bölcsődében elkezdődik.  Látásmódunk így adott, és bár bizonyos vonatkozásban felülíródik,  általános szemlélet inkább kiegészül, mint dekonstruálódik.
Térjünk vissza  "akasztott ember" szimbólumhoz. 
A tarot kártya sok jungi ősmotívumot tartalmaz, úgy mint  bölcs öregember, remete,  halál, pap és papnő, de a szituációk inkább  beavatásra jellemző  szimbólumok. Vezérfonalak miként lehet megközelíteni  belső világot. 
Mondok  példát. 
Azt álmodtam, hogy az üzletem előtt állok, felnézek az égre és nem  végtelen kékséget láttam, hanem  barnás domborzatot,felülnézeti erdőkkel, házakkal és utakkal, amelyeken apró színes pontokként autók közlekednek.  Egészet néhány kisméretű fehér felhőfoszlány tarkította. Meglepő volt az élmény, ugyanakkor ismerős. 
Fel és leszálló repülőgépekről lehet ilyen perspektívákat látni.
Tudtam, hogy ez az "akasztott ember" álomba került motívuma, ami nem azért van ott, mert  tudattalannak ez természetes, hanem mert ismertem a kártyalapot.  Az álmon keresztül tudatta  "tudattalan" hogy új kilátás nyílott  belső  és külső világra. 
 Üzlet emberek közötti értékcsere helye, és mivel üzlet  az enyém, saját értékcseréim előtt álltam, ami szellemileg változó, felhőszerű.  Addig valósnak vélt világra felülnézeti rálátás nyílott. Ez az álomtörténés abszurd,  eredeti látásmód kiforgatása és mégsem valótlanság.
Ha nem ismerem  álomszimbolikát, a kártya szimbólumot, elmarad az emberi-való igazságának feltárulása,  élmény pedig súly hiányában feloszlik. 
Régen, amikor az emberek közelebb éltek  természethez,  tudományos megközelítések helyén mágikus tapasztalatok és mítoszok álltak.  Nem babona volt, mivel  elképzelések és  valóság összekeveredett, és ha közvetlenül  felszínen nem is, de látásmódban igazságok és csodák vették körül az embert. Akkoriban ez volt  természetes, ezt nevelték  gyermekekbe, az ettől való eltéréseket szankcionálták. 
 Ehhez a korábbi mitikus-mágikus látásmódhoz már nem lehet visszatérni,  modernitást nem lehet nem megtörténté tenni, viszont felszínen uralkodó  világból, azzal kapcsolatot tartva, el lehet újra rugaszkodni. Helyre lehet állítani  ember és világ között keletkezett törést. 

Köztes világok festője

Michele Del Campo festménye

13,
- Ha jól értem, azt mondod, hogy a köztes, köztes világok festőjének tartod magadat?!
- Amennyiben ezt így kimondjuk, valahogyan egy tág és mégis leszűkített értelmezéshez jutunk. Alapvetően szürrealizmusban gondolkodom, szerintem pedig a szürrealizmus mint mozgalom a modernitás, és így a művészi modern csúcsát jelenti, vagy ott jelenik meg. Ez persze nem időrendi vonatkozás. A szürrealizmus bizonyos értelemben megelőzi, alapozza a posztmodern szemléletet, valamiféle művészeti híd, és mindig is az volt. Már a középkorban is kivezetett, túlmutatott egy dogmatikus világlátáson, ugyanakkor fogja is maradt, amit meghaladott. Ez látszólag ma sincsen másként, a posztmodern filozófusok egymásra mutogatnak, vitatják ki maradt a modernitásban és ki nem. Nem vagyok filozófus, de azt hiszem Heidegger megmutatta, hogy egy ágrészív ok-okozati redukció mindig redukál valami komplexet, azt képzeli van lényeg, ami a dolognál dologibb, és maga köré generál valamiféle felszínt, hogy a lényegi megragadás szellemi és ott áll a világ mögött, hogy az ember fokozatosan uralja a világot. Ez egy irtóztató baromság, bár a hatalmi törekvést magyarázza és támogatja. Aki uralmat nyer valami felett, az vakká is válik  uralt dologgal szemben.
Egy időben próbálkoztam kategorizálni, hogy mit festek.  Michele Del Campo absztrakt realizmusról beszél, ám ezt éppen lételméleti végiggondolásaim miatt nem tartom magamra alkalmazhatónak.
A jelenlét, a dasein szürrealizmus is nehezen értelmezhető és kibontható címzés. 
A köztes dekonstrukciós felfogása számomra annyi, hogy minden rögzítettnek tűnő struktúrába belekérdezek. A válaszok belülről érkeznek, kreatívnak kell lennie, ám az igazság mindig instabil. Heidegger a stabil részleges világszerkezetből nem egy másik stabil részleges szerkezetbe ugrott, hanem az instabil igazságba. Elhagyva a paradigmát, azért nem ütközik újabb paradigmába, mert visszafelé halad, és a világreflex játékterére tekint.
Bár minden hasonlat sántít, a Tarot kártya akasztott embere jut eszembe. Az akasztott ember elhagyja  közmegegyezés szerinti valóságot és elindul  saját tudattalanja felé.  Lába  az eget tapossa,  feje pedig az égbe ér. Ha úgy tetszik két világ között lebeg, egyiknek sem lakója. Ez az ára, hogy mindkét világra rálát. 
Sok régi dolog újnak átkódolva, mégis új, mivel átkódolás közben, átkódolás szükségessége folytán, változik a szituáció.

Dupla meridián

Enteriőr a Havasart galériában

12,

Ha kissé kibővítem az inspirálódás kérdéskörét, némileg elbizonytalanodok. Azt halottam,  kínai gazdaság egyszerűen kihagyott fejlődési fázisokat, és azonnal,-sok téren,- legkorszerűbb megoldásoknál kezdte.
Volt minta, és anyagi erőforrás, hogy  társadalmi felépítményt és  gazdasági alapot ne szerves fejlődési folyamaton keresztül vezesse, bár ez még talán, -bizonyosan nem,- nem ok-okozati lánc megtörése.  
Modernizáció és a modernizmus meglehetősen szögletes, kocka dolog.  Modernizmus szellemi alapja a metafizikai gondolkodás, Kína pedig nem metafizikai kultúra volt évszázadokon keresztül. Kínában nem  szellem hatalmából vezettek le mindent, nem szakították el testet és lelket, hanem energia-dinamikában, áramlásokban gondolkoztak. Ez  művészetek terén is megmutatkozott. Nem ismerték az aktot mint eszményítést, nem a személyiséget domináltatták, hanem  rajz vonalszerkezetén keresztül az egyén és környezet kapcsolatát. 
A nem metafizikai kultúra, talán még ma is jelen van mindennapjaikban, mégsem tudtak ellenállni  hatalmi és anyagi természetű érdekeknek. Ebben és nyilván más dolgokban (is), alig van különbség a két világ között.
Nyilvánvalóan a kínai "nem metafizikai gondolkodás" nem ugyanaz, mint ahova Heidegger eljutott, és ami alapján  saját hajánál fogva kellene kiemelni ennek a kultúrának ön-ön vakvágányai közül önmagát.
A posztmodern ilyen. A posztmodern ambivalens dolog. 
Tudjuk, metafizika és  abból fakadó tudomány paradigmája mennyi válságot, ma már globális ökológiai katasztrófák sorát okozza, mégis uralkodó.
 Posztmodern nem modern utáni, hanem  modernitás dolgaira kritikus szemmel tekintő.
Amikor visszatérünk  művészetekhez,  szabadságnak determinált változatait látom, és bár egyik dolog gyakran következik  másikból, mégsem mondható, hogy  művészeti tendenciák mindig visszavezethetőek valamiféle eredetre.  Gyakran, ahol eredetet mondanak, ott csak közmegegyezés áll.
Esztétika a szép tudománya. Ma már tudjuk,  szép nem mindig jó, és a csúnya pedig nem feltétlenül gonosz.  Csúnya dolog igazsága is lehet szép, még akkor is, ha erre sokan vakok.
Hogy  szép a többség diktátuma, azt könnyű belátni.  
Televízió, divat-magazinok piaci érdekek alapján határozzák meg mi az amit preferálnom kell. Ezek a preferenciák öntudatlanul épülnek ki, -mint egy mellékesen,- napi kommunikációk során. Ami pedig észrevétlenül bennem van, és embertársaimban is felfedezem, az természeti törvényként hat.
Amennyiben kritikai alapokon, filozófus képeket festek, úgy az akadémiai,  intézményes művészeti potentátokkal lesz dolgom és gondom. Amikor pedig onnan indulok ki, mi az amit sokan kiraknának otthon a falra, akkor hasznot húzok hétköznapi gondolkozásból. Hasznot húznék, de olyankor újabb hierarchikus zónát érintek, és nem kell meglepődni, ha közízlés határozza meg, hogy nekem mi a fenét is kell festenem. 
Nem mintha ez nem lenne rendben, és nekem bármiféle világot, világokat meg kellene változtatnom, vagy figyelmen kívül kellene hagyni, azt ami van. Nem. Arról van szó, hogy mindkét világra, mint realitásra rá kell látni, mindkét világot valahogyan dekonstruálni kell, és ezért van az, hogy Derrida textuális leírásait  eleve posztmodernbe ágyazottan, képiségre átkódolva olvastam.

A "Kódex" sorozat első darabja

Rékai Zsolt festménye 50x70cm

Tér, ahol azelőtt számunkra semmi nem volt...

 Thomas Devaux munkái

11.
Nézzük tovább ezt az inspiráció dolgot. Azt hiszem ez egy olyan dekonstrukciós folyam, aminek a sodrásába több minden belejátszik. Naponta nézek kortárs alkotásokat, de csak azokat választom ki, amelyek megragadnak. Kezdetben csak tetszenek, és nem tudom miért. Seregnyi munka pereg el a látásom előtt, amelyekre vak maradok. Számomra azok érdektelenek.
Ami érdekes, az egy nem tudatosult hatás miatt érdekes. Hogy kiderüljön rá kell kérdeznem, hogy mi fogott meg. Ez a rákérdezés a műalkotásba való belépés. Hagyom, hogy a kép világa magába szívjon, körülfogjon a saját határaival és határtalanságaival. Bejárom az elemek közötti párbeszédek, vagy pontosabban kapcsolatok folyosóit. Mind ez élményszerű és már tudom, mi miért van. 

Eljutottam egy felismerésig, és látom, más is eljutott odáig. Nem a ködlések és tükröződések elsőbbsége a fontos, hanem a kifejezés hogyan-ja. Jé, amit Sándorfi tudott azt másként is el lehet mondani!!é Ugyanannak a tapasztalatnak képi variánsai kibővítik a tapasztalati játékteret. Az alapprobléma, hogyan vagyunk a jelenlétben. Hogyan hullunk át a jelenléten, mitől mutat egy ábra tömeglétet, egy másik ábra pedig egyedi intenzitást?! 

Eszterházi egész szövegrészeket emel ki másoktól és kezel sajátjaként. Ugyanarról van szó, mint a hasonló képi motívumoknál, képi megoldásoknál. Ettől, hogy képi megoldást átveszünk, még nem hasonul egyik festmény a másikhoz. Ha igen, csak egy piaci igényre játszó követő vagyok. 
Amiről beszélünk, az  képi megoldás más összefüggésbe helyezése. Ez a más összefüggés akár ki is takarhatja az átvett összefüggést, ám ha hasonulást okoz, kortárs vonulatot teremt, akkor is megváltoztatja a látásmódunkat.

Talán kezdetben észre sem vesszük, hogy a kis eltérések mennyire fontosak. Talán újbóli szemrevételezés kell, miután végigég  tudatosulás gyújtózsinórja. Talán nincsen látványos felvillanás, de már ott is érzékelünk teret, ahol azelőtt számunkra semmi nem volt...