Tétek

 Dino Valls festményei

-Jó festő vagy?
- Ez egy furcsa kérdés. Helyzet specifikus. Vehetem provokatívnak és elgondolkozhatok, hova is helyezem magamat. Mindazonáltal a sokféle lehetőség összjátékából,-amennyiben valóban őszinte választ akarok adni, és nem olyat amit hallani akarnál, vagy más hallani szeretne,- azt kell mondanom, igyekszem. Saját magamhoz képest vannak tétjeim.  Vannak jövőre vonatkozó tétjeim, útvonalak, amivel egy elképzelt, lehetséges szinthez közelítek. Az útvonal bármennyire is szeretném, nem nyílegyenes.  Szellemi dolgok légneműek, levegőben, energiamezőben, a tudat tereiben lebegnek, mégsem állíthatóm, hogy a szellemi vonal, út, légvonal.

Saját tévképzeteim, falaim akadályoznak, rossz vágányokra terelnek, így nagyon kell figyelni  belső jelekre, szét kell hordanom saját torlaszaimat. Miközben ezzel vagyok elfoglalva, képeket festek. Gyakorta, ha nem is tervezés közben, de megvalósításnál felismerem, hogy amit csinálok, nem eléggé jó, még  lehetséges vállalhatóság szintjét sem éri el. Ma már befejezem ezeket a festményeket, talán meg is mutatom másoknak, kockáztatva  rossz minősítéseket.  Rossz festményeknek is van szükségszerű rétege, ami kizár valamit a jövőben, megnyit új ösvényt viszont ilyenkor nem élvezem a létrehozás és megértés folyamatát. Elszenvedem saját művészetemet. 
Amennyiben ebben a helyzetben kérdeznél, azt mondanám, nem tudom hol van Isten háza, nem tudom miért lett a Kilimandzsáró  magas-kultúra szimbóluma, illetve tudom, de azt nem, miért kell jégbe fagyni , adott korszak magas-kultúrájának megértése során. Látom naponta, mit produkál az a művészeti tömeg, amely nagyobb, mint ha összeadnám a nyugati- kultúrában született valamennyi művészt,- értve számszerűen.  Senki nem tudja, mikor és miféle hajszállal jutott legfelülre, és gyanítom, utólag  művészettörténet sem mindig ismeri fel.  Dolog igazi történetisége búvópatak, -ha már elkezdtem halmozni  hasonlatokat. .. Jó festő Dino Valls, amikor napjaink szürrealizmusával kapcsolatban kérdezem magamat. Jó festő mert emlékszem, szinte beleszerettem  nem létező állandó modelljébe, aki nem is nagyon szép,  szó metafizikai értelmében. Nem szép, de gyönyörű, ahogyan szereplője, mindenféle lehetetlen metafizikai helyzetnek. Dinó remek példa arra, hogy  esztétikát ugyan nem törli el, de  helyére filozófiai intenzitásokat állít. Látok egy ilyen kalibert, miközben festem  saját filozofikus képeimet, amit nem fogad be  akadémikus kompetencia-kör, aztán  túloldalon, elkezdik hiányolni  dekorativitást. Bármit festek is, azok tétek. Az ember egész lényével, értelmével, ösztöneivel együtt rátesz egy zsetont színre, számra. Ráteszi azután várja, hogy beérjen a rengeteg erőfeszítés, ami elvitte a kerékig. Azt sem tudjuk pontosan, hogy mi ez a kerék.
Vannak nézetei, összefüggései, eltérő igazságok, de az egy másik kérdés lehetne. Nekem fontosak  nyelvi-tematikai összefüggések, de egyre kevésbé  akarom másképpen használni azokat, mint  párhuzamosan futó vizuális inkarnációkat.

Zene festés közben

D-16 Rékai Zsolt festménye

-Szoktál zenét hallgatni festés közben? Ezt többnyire megkérdezik, amikor egy festővel készítenek valamiféle riportot, bár ez, amennyiben riport egyáltalán, inkább valamiféle esszé szöveget fog eredményezni.

- Többnyire, amikor elkezdek festeni, már nagyon pontos tervekkel rendelkezem. Nem tudom, más hogyan csinálja, el tudom képzelni, hogy valaki ott a vászonnál találja ki, mit is csinál. Lehetséges elindulni valami derengésből, pát spontán vonalból, és azután az asszociáció kibontja magát, az egész egy szerves alakítássá változik, amibe belefér a kísérlet is. Ha valami nem jó részlet, az erősítheti a többi képi elemet, vagy festőkéssel le lehet vakarni, át lehet festeni. Néha érzékeltem, hogy a közvélekedés kitermel olyan elvárást, hogy a művész adott helyen és időben, azonnal legyen zseniális. Ilyesmi lehetséges, de nálam mégsem így működik. Erre még visszatérhetünk, hogy hogyan. Minden esetre, tervekkel, vázlatokkal és fényképekkel, nézőképekkel felszerelve szoktam munkához látni. Létezik egy festménybonyolultság, ahol a látható képi elemek, meg a filozófiai, -vagy jobban szeretem a gondolati-világnézeti tartalom kifejezést, már nem vihető vászonra, azonnali jelleggel. Mindez nem jelenti, hogy a létrejövés nem spontán választásokon alapul. Ott tartunk, hogy van egy terv és egy rutin, amivel a terv transzferál a vászonra. Ha teljesen rutin volna, akár hallgathatnák  zenét. Néha tényleg szól valami, vagy be van kapcsolva a rádió. Igen ám, de még a rutinszerű képtranszfer is bekapcsol egyfajta együtt-levést a képi elemekkel, valamiféle meditatív állapotot, vizuális fenomenológiát. Olyan ez mint íróknál a szövegmámor. Sodor, és hiába tűnik úgy, hogy én csinálom, a kép csinálja velem. Nem logikai legózás történik, hanem bent vagyunk azon a bizonyos lételméleti fényes tisztáson, ahol előbukkan az igazság, vagy még inkább a lehetséges igazságok sorozata. Ilyenkor értem meg a teljes személyiségemből fakadó műalkotást, ami több mint a metafizikai én. Nem szakadásról van szó én és a tudattalan, vagy ha úgy tetszik tudat-feletti között, hanem köztes területről. A külső hang, legyen az rádióműsor vagy zene, vagy akár csak az utcai zajok, teljességgel eltűnik. Ezt tudnám mondani,  így lehetne pontosítani. Komoly zenei élmény nem engedne festeni. A komolyzene valami hasonló utat nyit meg önmagunk kreatív területei felé mint a festészet, de az mégsem festészet,  könnyed pop műfaj meg használhatatlan, hiszen nem tud ellazítani ilyenkor, és nem cél, hogy szélesebb zene-fogyasztói tömegekkel kerüljek egy hullámhosszra, velük osztozzak  közös élményeken. 

Úgy, mint egy posztmodern festmény

 

Márton Uzsaly :Fotó:Bence Takács

3
Az ember saját életkorába van ágyazva, és amikor egy ilyen mondatot leírok, azonnal úgy tekintek rá, amiből ki kell lépni. Nem azért kell kilépni, mert a tapasztalat semmissé válhat, különböző kontextusokban, most ennél konkrétabb helyzetről beszélek. Mi sem elölről kezdtünk mindent, ahogyan a mai fiatal művészgeneráció és egy készen-kapott szellemi bázisról kezd evulucíot.
Arról is beszélek téma kapcsán, hogy egy hagyományt, -ami szembe jön velünk,- nem érdemes feltétlenül  saját összefüggéseiből tovább építeni. 
Azt kell nézni, a töllünk vett minták, mire vezetik a mai húszéveseket, akiket eredet nem igazán érdekel, hanem az, hogy az adott értékek hogyan integrálhatóak és változnak saját eredetükké. Ezt nem igazán tudom ennél egyszerűbben kifejteni, pedig nem túl bonyolult, adott-körülhatárolt dolog átcsúszik időben egy új helyzetbe, amitől azután elkezd másképpen működni.

- Talán példát kellene hozni rá?!
- Nyilván kevésbé elvont, élet-közeli eseménnyel kellene demonstrálni... Minap Uzsaly Márton kiállításmegnyitóján jártam.  Reggeli bár mint helyszín, remek választás volt. Az épület régi, elegánsnak mondható a főutcában.  Berendezés mértéktartóan elegáns, de nem előkelő, a falakról levert vakolatot nem mindenhol pótolták. A régiség ami se nem romosság, se nem retró, valami másba, a folytonosság töréspontjához keveri a jelent.

- Ebből még nem értem meg a bevezetést.
- Ennyiből én sem világosodtam meg. Végig sem gondoltam. Odamentem egy kutyaközönséges képzőművészeti megnyitóra, olyanra amiből évente több tucat is akad. Beszéltem  ismerős fiatal festővel öt mondatot, a szokásos elismerő körök, meg, hogy ha tetszenek a fotóim, amiket meg fogok osztani a facebookon, azt felhasználhatja. Ezt követően a puszta jelenlét, az élmény amihez hozzájött két pohár remek vörösbor. Aztán elmentem és tetszett az egész. Tetszett, de mostanáig végig sem gondoltam, hogy miért.
- Volt az egészben valami különleges?!
- Szerintem, igen. De mint mondtam,  mindez most tudatosul. Ott még semmit nem kezdtem  ténnyel, hogy egyetlen nagy városi potentát, művészettörténész, egyetemi előadó, vagy mértékadó művész, bármely korosztályból nem volt jelen. Bár Márton elnagyoltan, dinamikusan fest, aki ismeri tudja, hogy visszatérő témája a fiatal táncoslány, vagy balett művész. Most azonban egyetlen ilyen festmény sem volt kirakva. Csupa figyelő férfiarc, "pillanati helyzetbe ágyazottan". Az egész, mintha a meghívott vendégeknek szólna, azoknak a fiatal vonzó lányoknak, akik kitűntek az amúgy talán véletlen ott tartózkodó vendégek közül.

- Azt mondod, volt egy átfordítás? A falon fiuk, a kiállítástérben pedig a hozzájuk tartozó potenciális modellek?
- Igen, de ez nem volt ennyire direkt. Nem tudom, egyáltalán tudatos volt e a képi válogatás. Azt viszont tudom, hogy Márton fiatal kora ellenére viseli  hagyományos művészi szerepkört.  Fotóriport sorozatai, művész és modell személyes viszonyának jelzéseit rejtik, vagy inkább mutatják.  Személyes viszony természetes, amikor lefestünk egy vonzó fiatal nőt, csak  dolog lehetséges lefutásai nem egyértelműek.  Közönség hétköznapi szinten meghittséget, szexualitást, érzékiséget szereti keverni. Márton imaeget, legendát épít. Ügyesen játszik rá.

Mindehhez jött rokon fiú, aki legjobb tudásom szerint a Zeneművészeti Szakközép-ben tanít.
A megnyitó felvezetője igen rövid volt. Azt mondta, ezek a képek pillanatokat ragadnak meg, élethelyzeteket. Ezeket az élethelyzeteket mindenkinek magának kell kötnie személyes életeseményeihez, tapasztalati mintáihoz. Ennyi. Ezután fogta Márai kötetét, és felolvasott egy olyan részt, amiben a katonatiszt valami elegáns szállodában, kérdőre vonja beosztottját, alárendeltjét egy olyan szituációval kapcsolatban, amiben nem szabadna, hogy alárendeltje, beosztottja legyen. A kérdés, hányszor jött ide a tiszt szeretője, amikor a tiszt nem volt jelen?! Kétszer, háromszor, sokszor?! És tudja a választ, sokszor! Legszívesebben megragadná, -talán szívesen, meg is ölné a katonát...
Hát én csak néztem. Mi ez?! Felolvasóest?! Közben öntudatlanul is tudtam, mindez, minden elem valahogyan kapcsolódik. Kapcsolódik úgy, hogy kinek kevesebbet, kinek pedig többet mutat...
-Pont úgy, mint egy posztmodern festmény.

Retró-út a jövőbe

                 Fényképész Ralph Mirebs- Bajkunur. Elfeledett program a 70-es évekből.

2,
Sok mindent kérdésessé lehet tenni, ami azt jelenti, mindenbe bele kell kérdezni, ami nem a még működő köznapi rutinból fakad. Fenomenologia ebből a szempontból olyasmi, mint  éber rámeditálás. 

Kérdésesség élménye, a maga előzetes differenciáival nem a kézenfekvő, köznapi vélekedést hívja meg, hanem  jobb-féltekés kreativitást, újrarendezést, ha lehet,  visszaút stilizációi nélkül, a lehető legvadabb, leg-szürrealistább módon. Kondíció kérdése, hogy a nyert igazság mennyire abszurd, irracionális képiségbe öltözve jelenik meg, és ez mennyire tematizálható. 

Nem szükséges minden struktúrát kibontani. Amennyiben a struktúra rögzíthető, tartalmaz valóságra utaló igazságokat, alkalomszerű részlegességgel forgatható vissza felszíni megvilágításokba.
- Mint amikor álombeli vonaton utazunk, soha nem látott táj visszfényei keverednek hipnotikusan, szépiaszínű belső lámpafénnyel.  Megvilágítás nem kevert, hanem összegezett után-izzásban esik az elénk nyújtott dologra.
-Amitől dolog jelentése megváltozik, de nem szakad el teljesen eredetétől. Amennyiben ennél az analógiánál maradunk,  belső egyutas szemléletet terjesztünk ki, ami a következő állomásig érvényes.  Addig, a következő megállásig kell rögzítenünk, hogy azután kihordjuk, inkarnáljuk, festményt teremtsünk belőle. Nem gondolom, hogy ez nagyon új dolog lenne.  Régi dolgokat élünk meg egyfolytában, új kontextusokban.  Ettől ismerős mindig minden, és az ismerős dolgok így váltanak hirtelen arculatot. Váltáskor még tudjuk kötni, emlékszünk mikor szálltunk fel a sebesre, mikor és mi kezdődött, ám  végeredmény többnyire meglepetés.
- Másság ismerőssége ismerős másba ágyazva. A más okozza, hogy leállunk egy pillanatra, nem érzékeljük továbbhaladást, csak a fényjátékot. Mintha minden lett volna már, de a mindenben van egyetlen vonásnyi az eljövendőből, amiből következő percek egyedisége előszakad.  Amikor valaki lehatárol adott jelenséget, eltárgyiasítja, látványba redukálja, az pont fordítottja, mint amikor más kinyitja  jelenséget, belerendezi még láthatatlan lehetőségbe, és akár egy játéktétet, elém-tolja...
- Jegy   retro Orient-expresszre, amerikai pullmankocsis utazáson...
-Amiről még azt sem tudjuk egy utazás e vagy kettő. Nem csak idő, térparadoxon is.

Léten belüli elhívás

Rékai Lilla

1,
Talán az elhívással kezdeném. Ez nem olyan, mint amikor  egyház hív el valakit, szolgálni egy istent, akit intézményesen önmaga közvetít, és akkor  kiválasztott ott találja magát valami szentség előtt, telibe a metafizikában. 
Ez nem olyan misztérium, aminek miértjére nincsen válasz, és szenvedés üdvöt, gyönyör poklot hoz magával. 

 Meghajlítás szolgálatra és alázatra, szellemre hivatkozik, miközben eltárgyiasítja az embert.

Én ebből a világból való vagyok, és ez a világ belőlem is származik. 

Sem materialista, sem idealista nem vagyok. 

Ha létezik teljesség, ami előtt fejet hajtok, az  lét differenciálatlanságát mutatja, ha van Isten, az maga a lét intenzitása és fensége, és ha nem maga a lét, hát akkor annak igazsága.

Ez a "Végső Isten", aminél tovább nem léphetek.

Ez az Isten annyival több, mint bármiféle metafizikai spekuláció, hogy még az sem levezethető belőle, ahogyan rápillantok. 

Nem tudok elképzelni olyan valóságfeltárást, olyan festészetet, amely nem  lét elhívásából adódik, és nem olyan meglévő lehetőségek közül választ, amely emberi vonatkozások között, értelmesen szeretne kezdeni valamit.

Ettől kezdve nem mondhatom azt, hogy nem én választottam, és ennek a választásnak nincsenek morális, szociális következményei. Viszont számon-kérhetősége sincsen. 

Tévelygésem önmagam előtt felelős. 

Uzsaly Márton kiállítása a "Reggeli"-ben!

Uzsaly Márton pécsi, fiatal és tehetséges festő munkáit régóta figyelemmel kísérem. Nagyon örültem, hogy végre személyesen is találkoztunk a Reggeli Bárban rendezett megnyitóján. Nem csupán festmények lendülete, de zömében fiatal közönség is üdítően hatott, a sok egyforma, hivatalosba merevedett megnyitó után.

Ellensúly

Rékai Zsolt: Ellensúly

Portrékat kifejezetten eleddig nem igen festettem. Pontosabban női arcokat sokat, de portrét egyáltalán nem. 
Kifejezetten arra voltam kíváncsi, hogy  mostani törekvés szerint, látványossági súlypontot, intenzitást meddig tudom elvinni. Ilyen lett...

A Beton Arcai IV. Kiállítás Nick galéria