2019. január 20., vasárnap

Lilla kiállításának megnyitó beszéde

2019. II. 6-ig a Rátkai Klubban (Bp. XI., Zsombolyai u. 6.) ajánlom megtekinteni RÉKAI LILLA képzőművész "Nekünk a város" c. kiállítását!





A 2019. I. 17-i kiállítás- megnyitó beszéd:


Kedves Vendégeink!


Engem ért az a megtiszteltetés Rékai Lilla képzőművész részéről, hogy én nyissam meg a „Nekünk a város” című kiállítását.
Előrebocsátom, hogy nem vagyok művészettörténész, még képzőművész sem, de, mint a Magyar Képzőművészeti Egyetem Kollégiumának vezetője, közel 2 évtizeden keresztül láthattam a hallgatók szakmai, magánéleti gyötrelmeit és sikereit egyaránt.
Én most az alkotó személyiségéről, alkotásai a befogadóra tett hatásairól szeretnék beszélni.
Lilla kifejezetten igényli a művészet szabadságát, az állandó tanulási folyamatokat, a folytonos kibontakozás, szárnyalás lehetőségét.






A művészetek iránti vonzalmát a génjeivel hozta, hiszen édesapja: Rékai Zsolt szintén képzőművész.
Emellett Lilla az édesanyja féltő, óvó, terelgető szárnyai alatt próbált megfelelő utat találni magának a kibontakozáshoz.
Kiskora óta rajzolt, már az óvodában első helyezést ért el egy szilvásváradi lovas pályázattal!
Rajziskolákba járt, ahol tehetsége és kitűnő tanárai áldásos tevékenysége eredményeként olyan szintre jutott el, hogy közvetlenül az érettségi után, amikor felvételizett a Képzőművészeti Egyetemre, azon kevesek közül való volt, akit elsőre fel is vettek!
Így aztán zsenge fiatalkorában ismertem meg a visszahúzódó, szerény, jóságos, tiszta, naiv, nyíltszívű, érzékeny- és törékeny lelkületű, a „nagybetűs ÉLETRE” rácsodálkozó kis fiatal Teremtést. Ő volt Rékai Lilla!

Azóta kísérem figyelemmel pályafutását, szakmai fejlődését. Részese lehettem életének, fontosabb eseményeinek, láttam alkotni, családja körében élni, jelen voltam a diplomavédésénél és minden budapesti-, illetve annak vonzás- körzetében nyílt kiállításán. Személyisége, sokszínűsége, türelme, egyedi alkotásai a mai napig folyamatosan lenyűgöznek.




Miután az Egyetem részéről nincs a diploma megszerzése után úgynevezett szakmai pályagondozás, - sajnos sok esetben még a képzésük alatt sem – kezdődik az útkeresés, a saját egyéni harcok a fennmaradásért, a megmutatkozásért és nem utolsósorban az elismerésért.
Nem készítik fel a fiatal művészeket arra, hogy milyen lehetőségeik vannak Magyarországon vagy nemzetközi szinten művészeti tevékenységet folytatni. Elég zárt közeg ez, nem lehet csak úgy bekerülni, járni kell az önmegvalósítás rögös útját, kétségek és gyötrelmek között. Emellett az önmenedzselés képessége, a piaci,- pénzügyi ismeretek tudása is nélkülözhetetlen.
Lilla munkásságán keresztül is érzékelem, hogy milyen nehéz a kortárs képzőművészek élete, pedig már egyetemi évei alatt is és azóta is – évente 1x-2x – van egyéni, csoportos, sőt még apa-lánya kiállítása is, hogy megmutassa hol tart, merre halad.



Jellemző rá az állatok szeretete, fantáziája határtalan, saját mesevilága van, melyben megnyugszik, védve érzi magát és közben mi is felfedezhetjük magunkban a bennünk rejlő gyermeket.
Lilla Pécsett született, a kultúra városában és úgy érzi, hogy Pécsnek lelke van és ezt a várost ő élő személyként ábrázolja, aki oltalmazza, védelmezi, szeretettel, mi több szerelmével átsegíti a nehézségeken. Ezt a személyt a Zsolnay kút ökörfeje inspirálta, és Lilla ábrázolásában testet öltött.
Már egyetemi hallgatóként is készített CD borító- és mesekönyv illusztrációkat, éjjeleken át emberfeletti türelemmel és alázattal rajzolt, pici pontok, pici vonalkák millióiból összeállítva a grafikai alakokat.
Művészi szinten fotóz, csodálatosak a falevelekre készített grafikái, textilmunkái, pólói, párnáin a pécsi macskakövek bájos macskái, bámulatosak jelmezei, a mohácsi busójárásokra készített maszkjai, fejdíszei, melyeket magam is megcsodáltam a helyszínen.
Elvégezte a kozmetikusi szakiskolát, imádja a tetoválást, művészi szinten sminkel – de azt már iskola nélkül is kiválóan művelte -, hallgatói korában még az én körmeimre is hol népi- és egyéb motívumokat, hol cicákat festett, minden körmömre más mintával természetesen!

Kérdezhetjük: ha valaki ilyen sokoldalú, ilyen kreatív, mi kell még?

Hát sok-sok szerencse és lehetőség!
Kívánom, hogy mindez meglegyen a jövőben, minden álma teljesüljön, legyen hozzá egészsége, kitartása, türelme, hogy mind szélesebb körben megismerjék és elismerjék a tehetségét, szívet- lelket melengető egyedi munkáit.
Köszönöm megtisztelő figyelmüket.
Ezennel a kiállítást megnyitom.

(R. Ildikó)

2019. január 19., szombat

Tiszteletem Tandori Úr


Rékai Zsolt: Tiszteletem Tandori Úr
50 x 70 cm

2019. január 18., péntek

Hajnali ének-Találkozás a démonnal

Befejeztem lovaspólós képet. Holnap, ha minimálisan elégséges fényviszonyok lesznek lefényképezem. Ez a festmény az lett aminek gondoltam, egy erős középminőség, kifejezettem kereskedelmi célra.
Ami újat hozott az a differenciált háttér tompítása és némi homogenizálása, amit világos-barnás lazúrral értem el. Ekkora felületen egységes lazúrt még nem használtam, viszont működött, és ettől lett festmény technikailag visszafogott.
Nem tudom, sikerült e munkacímen túljutni,  amikor megírtam a hátsó vászoncímkét, hirtelen ötlettől vezérelve  : " Tiszteletem Tandori úr" megnevezés lett végső.
Ezzel párhuzamosan állványra került a "Katatón bálvány".
Közben  net segítségével további adalékok kerültek elő. Íme egy beszélgetés részlete:

"A verset Hell István írta. Tévesen szokták fordításnak gondolni, mivel Jeszenyinnek ajánlotta és mert Vlagyimirban írta fiatalon, 1973-ban, amikor ösztöndíjasként járt ott. Később, 1976 körül jelent meg a vers a Mozgóvilágban. Ezután valamikor, a '70-es évek végén, zenésítette meg Dinnyés József és vált a dal népszerűvé a fiatalok körében. Az akkoriban oly gyakori iskolai, úttörő, vagy építő táborok egyik legkedveltebb dala volt, amelyet sokszor a tábortüzek alkalmával közösen énekeltek a fiatalok - nem egyszer már hajnalban. :) És ezt még engedték is, mert sokszor a tanárok sem tudták, hogy ez nem orosz vers. - Amit kérdezel, hogy mit is jelentenek konkrétan azok a sorok, nincs értelme megmagyarázni, hiszen ezek költői képek, azaz nem egy konkrétumot kívánnak pontosan meghatározni, megfogalmazni, hanem egy érzelmi állapotot kíván körül írni,közvetíteni. Szavakkal csak körülírni lehet azt az állapotot, azt az érzelmi felindultságot, amit elakar mondani. Esetleg ezért tűnhet számodra "értelmezhetetlennek" ez a méltán híres kis vers. Az ismertsége nagy mértékben köszönhető Dinnyés Józsefnek, akinek megtetszett és megzenésítette - minden más zenekar ezt a dalt játssza tulajdonképpen, csak sokszor a szöveget elvétik."

Ami az érzelmi állapotra vonatkozik, valóban csak körülírásról lehet szó. Gondolom ameddig képet festem,  élmény és érzelmi állapot további megközelítései kerülnek elő. 

Rékai Zs: festményterv



2019. január 16., szerda

Holnap Lilla kiállítása a Rátkaiban



Sajnos nem tudok ott lenni, de remélem Lilla csinál néhány fényképet. Ma jött és kinyomtattuk  grafikák címeit. 




2019. január 14., hétfő

Készülődés...

Jávorka Csaba festménye

Álomban a lépcső szellemi fokozatot jelent , és persze az is számít, fel vagy le megyünk rajta. A kör vagy gömb  tökéletesség szimbóluma, és itt akár kozmikus méreteket, vagy egy kezdeti embrionális sejtet láthatok bele, ami nyilván csak emberi létékkel különálló. Differencia az érzelmi piros és a szellemi kék rétegfeltárása, valamint az élőbb (?) emberibb körüli lépcső, ami itt balra spirál, tehát az anyag felé vezet. 
Mintha egy születés potenciálja lenne, ahol a jelen és jövő egyben látható és amiből a fő tendenciák kibonthatóak.
Pontosabb kibontásról és lefordításról beszélni, mivel a jobb félteke vizuális, érzelmi nyelve analógiák formájában üzen. 
Pontosan tudom, hogy Csaba nem ás olyan mélyre mint én, egyszerűen hagyja, hogy kialakuljon a festmény, ami egyfajta ösztönös fenomenológia.
A  képen jobb és bal egyben, ami nem csak időkoncentrálás, hanem értelmi érzelmi viszonylat differenciálása és felmutatása. 
Az övező rétegek morfozisából lesz lépcső, lesz születés, megélés értelemmel.
A négyzetes formák egyben klauzurális elemek, itt héjszerkezete a mögöttes kiterjedt beleszülető látásmódnak.
Éppen az efféle festmény-tapasztalatoknak köszönhető az az érzet, hogy Heidegger óta azon morfondál  filozófia, hogy meghaladta e metafizikát, vagy azt abból kiindulva meghaladni nem is lehet.
Nyilván rosszul van feltéve a kérdés. Ha nem lenne metafizika, a lét tapasztalata nem lételmélet lenne.
Heidegger felhasznál metafizikai elemeket és utalásokat, hogy a ráfigyelő elme, ne esetleges definíciókból, hanem szintetizációkból ismerje meg az igazságot. 
A kép sem ismer definíciókat, -ha van valami redukált kifutású kulcsmondat, az borzalmas,- de kiolvashatjuk belőle  metafizikai világ jelenlétét.... 
Persze a cím kulcsmondat, de rátét, jobb esetben nem definíció!

2019. január 13., vasárnap

Két kép után a harmadik


Irina Yermolova munkái

Írtam -néha írok,- egy bejegyzést, hogyan írok bejegyzést. Mert naplóba, blogba bejegyzéseket írunk.
A bejegyzés nagyon hasonlít a feljegyzéshez, de a mi esetünkben, csavar, hogy amit mondok, azt legjobb tudásom szerint mondom, és amit nem mondok, azt szintén a legjobb meggyőződésem, vagy külső kondíciók hatására nem mondom.
Tehát a módszer, hogy aktuálisan miről fogok "beszélni" az, ami a festménytervek létrehozása esetében is. 
Hagyom szabadon áramolni a képzeteimet, és amikor olyanhoz érek, ami aktuális is, meg nem is szürke, rátekintek.
A képzetekben rejlő előzetes tudás, nyilván az asszociációs láncok végtartalmainak kreatív rendeződése. Ez is valamiféle fenomén, megmutatkozás.
Mi történik akkor, ha a tudatomon átúszó lehetőségek közül, egyik sem intenzív?!

 

Ezúttal intenzitás nélkül az jött, hogy  tervbe vett két festmény után melyiknek kellene lenni a harmadiknak, tehát rangsorolás történt.
Ameddig  lovas festmény, nagyobbrészt kereskedelmi célzatú, addig a "Hajnali ének" kataton bálványa egyfajta adósság. 
Adósság mert visszavisz  Budapesti kiállítás  kulcsáig, ami egyfajta időben elnyújtott pre-összehívás, összegyűjtés, "hangtalan harangszó".
Amennyiben nem felszínen keresgetek, bár ott is van megnyilvánult rész, egy falat látok, amihez időnként elérkezek.
A fal pedig akadály. Mit lehet kezdeni saját falainkkal?!
Saját börtönünk démonunk, ha úgy tetszik bálványunk, amit mi hoztunk létre, vagy ha nem, hozzá kötöttek, amit tudni kellene eloldani.
Orosz dolog ez, ami álomban szójáték. 
Pont olyan mint a török, vagy angol, ami kis elhallással öngól.
A hajnali énekes bálvány már nem kifejezetten kereskedelmi téma, mert egy falon megjelenő belső ördögöt, ki tenne ki a falára?!



Rohadtul nagy különbség  gondolati igazság esztétikája, és a  puszta dekorativitás, amit mindenki, érzelmi alapon azonnal felismer és befogad....  
Tehát  befele figyelő rémkép inkább kiállítási kategória, mint amire az általam ismert galériák vágynak.
A harmadiknak illene szintézisnek lennie, de azon inkább szűrrealitás dominál. 
 Képi megoldás illeszthető kortárs vonulatba. Természeti tályat úgy használom, mintha otthon lenne. Egy alagútból kifolyó patak, annak túlpartja lenne a közeg, amiben fotel.  Fotelben akt üll és mellette telefon.
Elsőre azt gondolnánk, hogy egy ribi néz velünk szembe, aki számunkra leszűkül  alagút sötét bejáratának asszociációjára.
Persze  így túlságosan direkt, és bele kell kérdezni, hogy a külső és belső természet ennél nem e rejt többet?!
Ha igen, azt majd akkor derítjük ki, amikor oda érek.


Nos  bejegyzésre szánt cetlit összetéptem, minek görcsölni ott, ahol meglévő rutinok derűje áll görcsök helyére.
Ami maradt, az lap alatti lapon, az eredeti kézírás mögöttes lenyomata.
Azt bámultam, és ekkor késztetést éreztem, hogy felhívjam Lillát.
Éppen pályázati tesztíráson volt, amiben leendő vállalkozásokhoz osztanak pénzt. 
Két képzős diploma után szerzett egy kozmetikusi szakképesítést.
Az az ötlete támadt, hogy Tattoo szalont szeretne nyitni.
Álmokat érdemes átfordítani valóság nyelvére,  fordítva ritkábban...
Ha bejön, Lilla grafikái szürreális hordozó felületekre kerülnek....

2019. január 12., szombat

A ló derüje



Neki fogtam az "Ügetős" festménynek. Nincsen merev tematika, a központi figura részleteivel kezdtem. A környezet meglehetősen sematikus, azt majd tompára, paszelesre kell fogni.
A téma retinális változata érdektelen. Nem járok derbikre, nem kötök fogadásokat, a való világban, direktbe bizonyosan nem, indirektbe azonban kétséges, hogy nem!!?
Vegyük sorra, vajon miért is választottam ezt a képtervet, egyáltalán miért is hoztam létre effélét?! 
Talán mert  kereskedelmi festészet-vonal hatókörét szeretném tágítani.
A "Valami közelít" azt az egzisztenciális fordítópontot képviseli, amikor egy sorozat megtörik.
Talán ezúttal nem csak valami kompenzálása történt, hanem elengedés is.
Azt mondják be kell csukni egy ajtót, hogy egy másik kinyiljon. Én ugyan nem csuktam be ajtót, de hagytam a francba. 
Nem szeretem az olyan terekbe vivő bejáratokat, ahol  falak sötét gomolygásokat, kiszámított tendenciákat takarnak, és néha cseppfolyóssá válva, átnyomódó éleket, lenyomatokat mutatnak.
A "Valami közelít" ösztönvágtáját, - amely megnyitott egy újabb, bár alvó teret, most az "Ügetős" kép követi.
A felszíni versenyfutás, ezúttal  jobb oldal felé, a jövő felé (is) irányul. Nem vágta, nem görcsös nyerni akarás, mert mostanra megtanultuk (talán), hogy ebben az országban részt-venni kell, a részvétel fontos,  célba érés viszont nagyon viszonylagos, vagylagos struktúra.
Nem vágtáról van szó, hanem ügetésről. 
Nem a környezet  fontos, hanem a belső viszonylat.
A ló domesztikált ösztön. Teszi a dolgát, ugyanakkor mintha röhögne.
Röhög ezen az egészen!!!

2019. január 9., szerda

Újabb futam

R.Zs.Képterv


Lilla szólt, lehet 24 db-os olajfestéket venni a Lidl-ben. Közepes tubusok, darabonként legalább 500-at sporolok. Persze vannak nem gyakran kellő árnyalatok, de majd keverem öket, és a minőség sem lehet annyira rossz, hogy ne lehetne használni.
Idős festőtől kaptam huszonöt éves orosz tubusokat, és még müködik, egy sem száradt be. 
Pénteken meglesz  vászon és vakkeret, neki fogok fenti képnek. 
Azért ennek, meret nem túl elvont és kereskedelmi oldalt szeretném építeni. 
A kép hangulata Tandoris, az írt gyakran lóversenyekről,  soha véget nem érő futamokról, meg arról,  nagy ritkán előfordult, hogy nyert is...   



Azzal foglalkozom ami szellemi környezetem...




„Wagneren kívül nem volt senkim...” (F. Nietzsche)


Jávorka Csaba kiállításának megnyitója, életem első megnyitó beszéde lesz, leszámítva saját megnyitóimon történt hozzászólásokról. 
A kiállítások mindig ünnepek, még akkor is, ha gyakoriak, hiszen egy közepesen nagy városban, -ahol én is élek,- rengeteg "művészféleség él", csupa olyan fazon, aki meg akarja mutatni, mit is csinált.

Nietzsche 1868-ban találkozott Wágnerrel. A fiatal fiologia professzort lenyügözte az idősebb "mester" magabiztossága. 

Schopenhauerről beszélgettek, -és nyilván,- Nietzsche azonnal elfogadta az alárendelt szerepet. 
Wágner híres volt, és minden gesztusa azt szolgálta, hogy feljusson a csúcsra, hogy élet számos területén domináljon, olyan helyzetbe hozza magát, hogy megvalósuljanak progreszív színházi, zenei tervei, hogy valódi germán kultúrális főpap legyen.
Nietzsche kezdetben lelkesen segítette, atyjaként szerette a rendkívüli kultúrhéroszt, aki közel sem vette ugyanolyan  komolyan öt. 
Nietzsche fokozatosan hült le, és fordult szembe Wágnerrel.
"Richard Wágner Bayeruthban" című írása, még nem élesen, de egyértelműen kétségeket fogalmazott meg.
Wágnert mindez kevéssé érintette meg. Ö saját rndkivűli életprogramjának megvalósításával volt elfoglalva.

Jávorka Csaba festészete - mármint  művek terén,- valóban hasonlatos  Wágneri zenéhez. Egyedi szürrealizmusa olyan leágazás, amely besorolható valamiféle kategoriába, de a maga nemében eredeti és ezokból úgy érzem folytathatatlan, mások által nem is tovább építhető.
Csaba időről-időre érzékeli és beszél  tovább lépés késztetéséről, arról, hogy új elemeket kellene beemelni képi világába. 
Rajongásáról Wágnerért régóta tudok, de hogy festészetében megjelenő kozmikus-heroikus elem nem véletlen, az csak mostanság tudatosult.
Késöbb elkerülhetetlen lesz, hogy néhány munkáját szemügyre vegyem. Sőt remélem, hogy mostani inspirációit elsőként reflektálhatom.


Irina Yermolova munkái

Közben még mindig Irina képein gondolkozom.  Körkörösség elve alapján Havas Csilla felhívásán is, hogy valaki öszintén minősitse  művészetét. 
Havas Csilla galériája összegyüjtötte  mai kereskedelmi festészet legjobb képviselőit, és azt nyilatkozta valahol, hogy érzékeli mi a piaci igény és mi a magaskultúrás műalkotás. Amikor utobbival találkozik,  megmutatja azt a piacnak, többet nem tehet....
Ha sorrendet kellene felállítani eladások alapján, a miskolci galéria abszolut sztárja maga Havas Csilla, azután  Mária Magdolna Lőrincz és végül, ezt zárójelbe teszem ( Suhaj Zoltán).
Mindezt ide sem hoztam volna, ha nem akarnám megérteni Irina festményei által kiváltott hatást. 
Irina ötvözi  magaskultúrás tudást és piaci vonatkozást. 
Hasonlósági alapon, belelátom Havas Csilla -női oldal,- domináns hangsúlyát és Mária Magdolna Lőrincz esztétikai megoldásait.

 Mária Magdolna Lőrincz munkája


Suhaj Zoltán pedig egyszerűen azt hozza, amit  piac elvár. Ö nem fárasztja magát filozófiai problémákkal,  facén azt irta valahol, hogy járt ö is efféle szobában, de az nem vezet sehova, nihilizmus az egész.
Az ö nézőpontjából érthető, nem is vitázom vele.


 Suhaj Zoltán műalkotása

2019. január 7., hétfő

Hasonló körök

Irina Yermolova (fotó: Web)


Néhány életkép Irinával kapcsolatban. Az orosz festőnővel kapcsolatban, az amit festményei kiváltanak belőlem, ilyen rövidtávú felfedezésen belül  hektikus.  Nem mintha ezek a képek bármi technikai kivetnivalót hagynának maguk után. De éppen  tecnikai teljesség és egyenletesség ami nem hagy nyugodni. Ezeket a festményeket bátran kiraknám bárhova, látszólag tartalmilag egyszerűek, de színein, tartalmi strukturáin keresztül nem azok.
Talán  végső gondolati minták hasonlósága ilyeszt, hogy szisztematikus befelé figyeléssel, filozófiai merítésekből származó nyelviséggel, és azok képpé formálásával ennyire hasonló, történetiségében determinált eredményre lehet jutni.
Ráadásul saját műtermi sarkom (is) pontossan ilyen rendetlen, mivel arra figyelek, amit az efféle eszközkaotizmusból ki lehet nyerni, nem pedig festékek, festőszerek és ecsetek kínosan pedáns elhelyezésére. Sőt, e helyen már említettem, ennek fordítottja idegesít. 


Irinában nálam megjelenik Havas Csilla, a miskolci galériás, akinek képei pontosan fejthetőek, ha valaki ismeri  jobb agyfélteke kommunikációját, és aki a női oldalt ugyanilyen erőteljesen hangsúlyozza, viszont festményei  skála tulsó oldalán, valamiféle naiv realizmus, amibe öntudatlanul keveredik az absztrakt realizmus. 
Na ez az utolsó mondat jó nagy belső ellentmondás, ám jobbagyféltekés megnyilvánulásaink nem tudatosság függőek.

Végül Lilla készül pesti megnyitójára, amire ezuttal nem tudok elmenni.



Tetszikben nem...



Irina Yermolova munkái

Mások művészi megitélése egy művésznek, -metafizikai önazonosság nélkül,- igen nehéz probléma, illetve könnyű, ha megmarad személyes szinten. 

Személyes szinten azt mondom, én itt tartok, ö meg ott. Ezért eleve idgen, illetve minden idegenségben akad ismerösség, igy ránézek egy bárki álltal létrehozott képre, és meglep valami ellentmondásosság.
Tetszik, tetszik! Illetve van benne valami, valami szinte megfoghatatlan, valami kicsi relytözködő, ami a sok tetszik között taszít.
Még Nick-korszakban, ez a kicsi valami, néha átforditotta az itéletet. Valami olyas fajta redukciót hozott, hogy csak igen és nem maradt. Tökéletes elfogadás vagy teljes elutasítás.
Kezelni sem tudtam, és mivel verbális igazságra és teljeségre is törekedtem, mindez kommunikáció szintjén és szociálisan kezelhetetlennek bizonyult.
Ez megoldandó probléma volt, hiszen az sem normális, ha ismerőús festőnek azt mondom: Saját képi világom dominál, mindenki máséra teszek!
 Egy idő után rájöttem, nincsen olyan nagy antagonizmus, tetszik és nem tetszik között, hiszen esztétikai kategoria eleve metafizikai redukció. Olyan képekben is találok értékeket, ami nem tetszik. Olyan kép is lehet értékes, ami nem tetszik!
És ez nem ugyan az, mint az eleve teljes elutasítás.
De még  eleve teljesen elutasított festményekről is lehet, nem bántóan beszélni, csak ebben van némi álarcos udvarias álszentség. 
 


Irina munkái tetszenek, érteni vélem öket. Nem is hoztam volna ide ezeket a képeket, ha nem itélem reflexiókra érdemesnek. Mégis van valami, egy egészen kicsi didergés az egészben.
A filozófia (világlátás) tulságosan tisztán kapcsolodik  felszini látványossághoz,  szinek érzelmi dominanciájához, és így mintha meglenne  vágyott egység, a művészi alkimiai mennyegző...
De nincsen meg. Nekem nem jön az a reveláció, ami néha, mások esetében meg jön.
A lét, sem a felszinen, sem  mélyben, nem jut soha ennyire kristályos állapotba.  Belső tudás soha nem lesz nálam ennyire esztétizált, kijelentő módú.
Irina mégis fontos, ismerös, valaki aki nem én vagyok, hanem önmaga.
A fenti két kép, pedig ( az enyémhez képest) fordított  érzelmi testre jellemző, valami ami női léthez kapcsolt.
Irina számára  animusz ( tudatos) közelítése fontos, női mivoltát férfi tulajdonságokkal kell szinkronizálni, ezért a kék szín gyakorisága, és ezért a fiú gyermekekben saját felismert jövőpotenciáljait látja.

Amit Irina lát, azt sokan mások is látták, látják ma is, azonban festőnő kijelentései