2018. szeptember 19., szerda

A festő szabadsága

A festő szabadsága?! A képzelet szabadsága?! 
Tudjuk szabadság metafizikai fogalom. Annyiféle szabadság van, ahány deffinició. 
Mint metafizikai képzet, a végtelenbe terjed, olyan mint a szeretet képzete, mint az oceán...
Mégis a metafizikai kultúra működik. 
Tudjuk az álltalános vélekedés,  szöveg és helyzet környezet alapján, adott történeti korszak összefüggésein belül, hogy mikor mit érdemes gondolni, egyfajta rugalmas alkalmazása van a fogalmaknak, és ha minden jól megy, kijelentés és kijelentés tárgya egybe esik.
Én szabadság alatt leginkább,  vállasztási lehetőségek mennyiségi és minőségi rendelkezésreállását értem, amit a tudás tágít, az egzisztencionális helyzet pedig korlátoz.
A festő szabadsága történetileg szintén lehatárolt, azonban korlátai legjobb esetben a magaskultúra határterületeinél húzódik. A határterület mindig többes világra való rálátás, pontosabban egy erőtérben való képi tapogatás. A festő szabadsága, vízuális lehetőségeken belűli kutatás.
Lilla, a Z generáció-s festményemhez hozzászólásként, egy állítólagos Bartók Béla idézetet illesztett:
 " Versenyezzenek a lóvak, nem pedig a művészek!"
Én azt hiszem, művész csak önmagával versenyezhet. 
Az más kérdés, hogy kivel tudok szót, vagy "látványt" érteni. 

Egyszer régen  "Kis Galériában", amikor még volt olyan, láttam egy remek grafikus kiállítását. Az egyik rajzon  templom belsőben, repülni tanultak az emberek. Néhányuk alul, mások feljebb csapkodtak a kezükkel, de a legnagyobb kavargás, tülekedés a lezárt kupola terében alakult ki. 
Aki odáig elért, nyert egy versenyt, ám a nyertesek versenytere nem terjedt tovább...

Amikor felülnézeti felhőkarcolókat kezdtem festeni,  szellemi-szint szerinti rálátást festettem. Ez a régi torony analógia, amivel egy kultúrális korszak aktualitását lehet megragadni.
A repülőgép is konstruált, viszont az álombeli repülés, a gravitációs kötelékek eloldozása.
Ha nem lennének ilyen jelentéses mintáim, nyilván én is virágzó ágakat, szöllőfürtöket festenék.
A repülőgép perspektívája mégis  madaraké. És így került érdeklődési kőrbe  drón-fotózás.
Nyilván nem fogok kétszázezerért olyan szerkezetet vásárolni, aminek kiváló az optikája és hét kilóméterre is eltávolodhat.
Nyilván olcsó vackot sem fogok vásárolni, pár tízezerért. De nem is  eszköz elsődleges birtoklása érdekel, hanem az előállítható képi jelentéseken jár az agyam.
Ahogyan virágzó ág, gyümölcs-esztétika érdektelen, úgy drónfotó is csak jelentéses környezetben teremthet festményvíziókat.
Nem tudom lesz e efféle festmény,és ha igen mikor?!
Ötletek derengenek, illesztgetek és összerendelek, de ez csak a kezdeti, tudattalannak szánt alapanyag.
Ha lesz festmény, az egyszerüen csak megtörténik....







2018. szeptember 18., kedd

Madárember

Győrfi András festménye

"Indián vagyok. Az a szelekkel vágtató, bölényt ölő, elfelejtett fajta.

Kuruc vagyok. Az a szabadságért haló, felemelt fejű lázadó, szembenéző fajta.
Hun vagyok. Az a mindenkin átrobogó, magát is elpusztító, gyűlölt fajta.
Magyar vagyok. Az a megnemértett, magányos népből való, magával harcoló fajta.
Székely vagyok. Az a megmaradó, sziklákon táncoló, örökké dacoló fajta.
Művész vagyok. Az a színekkel játszó, szabadon gondolkodó, sosem alkuvó fajta.
Ember vagyok. Az a szivárványokon átkelő, szerelmes fajta"

(Györfi A. facebook írása)


Festőnapló?!
Évek óta teszek ide bejegyzéseket. Mindig is igyekeztem, nem nagyon elszakadni,  címben megjelőlt tárgytól. Ez annál is inkább könnyű volt, mivel  festés és filozófia belekapcsolódott egyfajta individualizációs folyamatba, bár nem tudom, van e több fajta, az egyfajtán kívül (!?)
Nagyon gyakran kényszerűen homályban maradnak kifejezés-összefüggések, egyedi meg álltalános egymásba csúszik, és még öntapasztalat is dekonstrukciós megoldásokra szorül.
Amit a festészetről gondolok, természetesen személyes, és amit saját önmegélésemről gondolok, az pedig éppen idividualizáció álltalános vonatkozásai kapcsán blokkolt...  
Ezt kezdetben, -hogy van személyes érzelmi szférám,- szövegszerkezetek mögé relytettem, és néha ma is gondot jelent, hogyan lehet kanalizálni. 
Nem  társadalmi és egzisztencionális létem szabad, hanem a  vízuális építkezés. 
Vajon értelmezhető e, ez a kijelentés?!
Györfi András utobbi időkben, ezért (is) változott érdekessé. 
Ugy beszél művészi szabadságról, hogy közben festészetileg, megkérdőjelezi azt. Mintha az a nyelvi feloldás lépne elő, -amiben nem igen hiszek,- hogy saját korlátaim megfogalmazása, tulajdonképpeni szabadságom. De ezt úgy is fel lehet fogni, mondom ezt, és mondom azt, a te, a ti dolgotok értelmezni...
Ráadásul művészetben  pszichologiai korlát éppen az, hogy amit  művész ábrázol, az jelenség ábrázolása,  jelenség saját viszonyrendszere szerinti felmutatása, de mindezt, mint személyiségi stigmát nem célszerű alkotóra visszavezetni.
Ráadásul  leszükitő "hibát" mégis csak visszavezetjük. 
Vissza vezetjük, rágondoljuk, legfeljebb feloldjuk  művész személyes sokszinűségében,  mű és kultusz konverzióban, vagy tökéletes érdektelenségben, amikor amúgy is eltünik műalkotás mögött a létrehozó.

 Mű és művész dinamikája elégséges, - amit egy festmény körül ír.
Györfi András írásait leginkább facebookon olvasom. Író-festő...
Iró-festő, ám Győrfi irodalmibb, és kevésbé direkt átizzásai vannak. Szöveget nem közvetlen szerszámosládának tekinti. 
Nem kisérti, vagy egészen más kisérti, mint ami engemet. 
Képi szempontból meg nem...

2018. szeptember 17., hétfő

Z generáció...

Rékai Zsolt: Z generáció (71 x 62 cm)

2018. szeptember 16., vasárnap

Amiről lemaradtam...

Tóth László fotói

Ez az a kiállításmegnyitó, amire nem mentem el, ( „A Beton Arcai 5.0 ") és amiért nem mentem el, annak kibontásába némileg belebonyolódtam.
A dolog itt azért 5.0, mert ötödik éve kerül megrendezésre. A Lafarge cég szponzorálta, -többek között,- a Nick Galériát, és példának okáért, öntötte ki a galéria óriási járólapjait.
A cég ellátja a főiskola szobrász-szakát alapanyaggal és emlékeim szerint alkotótábort is szerveznek, így évente, az ott készült alkotások kerülnek itt bemutatásra.







A Nick Galéria rendezvényein kezdetben, valamennyin részt vettem. Az első kiállításokhoz sorozatosan adtam festményeket, egyet, kettőt, hármat. Akkoriban még olyan irányba haladt a galéria, hogy gyűjtötte maga köré a város kortárs művészeit, azonban idővel kiterjedtek a lehetőségek, és egy csomó dolog megváltozott. 



Bármi is változott, a Galéria kiállításai nem érdektelenek. Néha nagyon magas színvonalú művészekkel, műalkotásokkal lehet találkozni. 
A kiállítás-megnyitók bármennyire iparszerűek, mindig társadalmi esemény is. A helyi művészeti élet képviselői rendre, -tartalom függően,- megjelennek itt, és ahogyan az (talán) normális is, nem mindegyikkel rokonszenvezek. 




Természetesen, lévén szó műalkotásokról, nem az embereké, egzisztenciáké, hanem produktumok megéléséé a főszerep.











2018. szeptember 15., szombat

A betonkiállítás kimaradt

Talán sok lett volna egy napra három kiállítás?! Nem tudom, majd ha bent járok a városban, utólag megnézem a betonszobrokat.
Talán az gátolt meg, más motívumok mellett, mert ugye egyetlen dologra fogni mindent, egyetlen eredetre, az meglehetősen metafizikus gyakorlat. 
Nem arra gondolok, hogy minden visszamenőleges gondolatsor homályba vezet, eljutunk oda, amikor a válasz már annyira sematikus, általános, hogy inkább azt mondjuk: van egy végső mozgató, egy teremtő, úgy van ahogyan ő akarja.
Van egy összetett probléma, aminek sok lefutása van. Már a probléma lehatárolása is önkényes, viszont szükségszerű. És jön a redukció, jön a lényeg keresése, kiragadása és megfogalmazása.
Már itt gond van, mert lényeg az, ami nekem hasznos. Neked nem az a lényeg?! Ilyenkor dönt a hatalom, társadalmi helyzet, intelligencia fölény. Hogy ennek ellenére is kétséged marad, érzed, nem így van?! Nos ez a világ nem az igazságról, hanem a dominanciáról szól. Arról, hogy a vaddisznók világában mindig van egy nagyobb...
De nem erről akartam beszélni, hanem a preferenciákról. Hogy öt év óta először vagyok folyamatában 15 napja szabad, úgy hogy azt csinálok, amit csak akarok (relatíve) és én már vagy a negyedik képet festem, és mind tetszik is. Már vagy öt igazán jó festményt terveztem.
Tegnap azután a Z-generáció-s festménynek fogtam neki és meglepő, de beérhetném  Havas Galéria csúcs festőinek sebességét, látom egy két nap alatt is lehet jó képet csinálni, már ha van hozzá energia és idő.
Ami  másik életritmus mellett hónapig is eltart, most gyors és koncentrált. 
A "beton szobrok" nem érdektelenek, de megvárnak. Meg amúgy is, nem csak a belefeledkezésről van itt szó, hanem a Nick nekem olyan folyosó, ami valójában kettő, már az első időktől kezdve...
Csak ellentétes szavakkal lehetne leírni, de annyit nem ér meg,( hogy kibontsam). A két folyosó két dimenzió, de egy harmadikban átfedik egymást, miközben a két szélső, eltérő síkon, egymással ellentétes irányban mozognak. Analóg, akár amit a  Pink Floyd-ról mondott valaki. : Jó hallgatni, de olyan érzés, mintha egy szurokkal bekent tájban lépkednél....

2018. szeptember 13., csütörtök

Köznapi zaj, vagy zajlás....

Jávorka Csaba festőművész pécs közelében lakik. Felhívott, van e kedvem találkozni vele, mivel korán ér be a busza a "pécsi parasztelosztóba", -ahogyan a köznyelv a távolsági buszmegállók várócsarnokát nevezi,- és lesz másfél órája, ameddig az ismerőse megérkezik.
Csabával Völgykapu óta nem találkoztam, ami nekem meglehetősen ambivalens élmény volt.
A szó leginkább  Havas Galéria  személyi profilja körül forgott, mivel Csaba összeveszett Szőke Péter Jakab festővel, és azóta kölcsönösen nem kíváncsiak egymásra. 
Az összeveszés oka egy nyilvános vita, amiben az volt a téma, Hogy Sz.  P. lenyúlta egy orosz festő stílusát, és bár a témák nem ugyan azok, de a technika miatt a festmények hasonlóak.
Csaba igen sarkosan ezt plágiumnak nevezte. Azt hiszem ezzel a témával itt korábban foglalkoztunk, azonban az én álláspontom az, hogy példának okáért, sok szürrealista fest Dali stílusában, azonban ameddig nem képesek meghaladni, Dalira fognak figyelni, és őket csak stílus-másoló követőknek fogják tartani. 
Az én álláspontom, hogy ez az ügy csak áttételeiben érdekes.
Értem Csabát, aki ebből morális problémát csinált. 
Viszont nem erről akartam beszélni, -már régen nem itt tartok,- hanem arról, azt dokumentálni, hogy miről folyt a szó. 






Miután Csaba megnézte  színház műsorait, ahova ismerőseit akarja majd elhozni, elmentünk a Városi Galériába. Josip Alebic eszéki festő jól reprezentálja, hogy  háború utáni baby-bomer nemzedék alkot, és bizony ez a kiállítás azt mutatja, hogy nem csak alkot, de az "akadémikus festészet" olyan képviselőkkel rendelkezik, akik zseniálisak.
Ezek a festmények nem hivalkodóak, nem túl színesek, azonban ha lenne egy nagy cégem, az előcsarnokba talán vásárolnék közülük.
Talán. 
Ezek a festmények végtelenül szerények, nyugodtak, mégis megleptek. Megleptek azzal, hogy közelről elvesztem a részletekben, amikor azonban ránéztem  fényképezőgép digitális kijelzőjére, a kicsinyítés egybefésülte a formát. 
Ezek a nagyméretű képek talán rendelkeznek gyújtóponttal, azonban gyanítom, nincsen olyan, hogy egyetlen tekintettel látom a részletgazdagságot és egybefüggést. És ez a kulcsa a fentebbi megállapításnak.
Távolról  képek őszi alkonyatba veszően visszahúzódóak, tárgyiságuk naturális mivolta szürkés, közelről viszont zseniálisan részletgazdag, vonalkák, pointillizmus adja ki amit kiad, de az egészen kizárt, hogy festés közben nem volt egy megbontott, felbontott nézőkép. Kellett lennie, mert még egy nagy csarnokban sem lehet ezt a méretet előállítani, folyamatos elhátrálás és ráközelítés közepette. 
Ez még  Csontváry figuralitása mellett sem lehetett egyszerű. Alebic esetében,  (szinte) előordít  vizuális fenomén.


















Mindezek után átsétáltunk  Nádor Galériába, ahol a festőszakosok szoktak kiállítani. 
A "felvigyázóval" régebben már volt szakmai konfliktusom. A főiskola nyilván nem diplomás teremőrt alkalmaz, viszont  fazonnak van valamilyen OKJ-s felsőfokú tanfolyama, ami elég volt egy olyan állításhoz, amikor mutattam neki egy Micele Del Campo festményt, hogy belelásson  részletet, ami nem is volt képen, viszont az elemzésre amit elmondtam, közölte, hogy  dolog ilyen mélységben őt nem érdekli.
 Ezúttal nem is zaklattuk. Remekül felvigyázott.
Végig tespedt jelenlétünk alatt, egy asztal mögött.
Levegőnek néztük. Ezt  észrevette, és fenyítő hangerővel köszönt el. 
Csabát nem izgatta, én meg már kondicionálva voltam. 
Ez a valaki, akárki....


















Így telik el egy nap, és fogalmam sincsen, hogy ez érdekes e, vagy pedig érdektelen. 
Csupán köznapi zaj, vagy zajlás?!