Hermeneutika

Taeil Kim festményei

A Fenomenológiát Heideggeri alapokból kiindulva próbáltam megérteni és alkalmazni  festészeti gyakorlatra. A fenomén megmutatkozás, a dologra való ráhagyatkozás. Az ismerős dologra nem azt viszem rá, amit  hétköznapi gyakorlat hasznosnak ítél hanem hagyom úgy megtörténni, ahogyan az aktualitáson belül megtörténhet. Kiszolgáltatom magamat a dolognak, azonban ez a kiszolgáltatottság egyben vezetettség. A viszony kreatív.  Én a tárgyal vagyok és a tárgy velem. Ez a viszony nem hasadás, mint az objektív és szubjektív világ matematikai és mennyiségi, szatócs alapú kiegyenlítése, nem érdek, hanem lét, hanem élmény és vele-lét alapú.  

A Fenomén nem elválasztható a megvilágítottságtól, a megértéstől. Valójában a két folyamat egy és együtt megy végbe. Fenomén a megmutatkozás, előlépés az elrejtettségből,  a hermeneutika pedig a megértés. 

Ha mindez festészeti gyakorlat, akkor nincsen külön mélység és felszín. Nincsen olyan, hogy egyik világ meghódítja a másikat, hanem köztes világ van, ahonnan a metafizikába lépve tudomásul veszem annak másságát. Ha ez a másság tapasztalatában fájdalmas, tanulni igyekszem belőle és feldolgozni.

A metafizika meghaladása nem  eltárgyiasított világ leigázása. 

A kínai kultúra nem ismeri  szellem és anyag szétszakítását, nem metafizikus, társadalmi gyakorlata mégis túltesz az európai érdek és anyagelvűségen. 

Festeni az annyit tesz, nem úgy látni mint "akárki", sémaszerűen,  szatócs szemlélettől vezérelten, hanem belebocsátkozva és megtapasztalva  lét valamennyi árnyalatát. 

Nem festek hazugságokat, ami nem jelenti azt, ne kellene figyelnem tévelygéseimre...

Fenomén

Rékai Zsolt festménye

Fenomén

"Fenomén" Festmény-terv

Rékai Zsolt grafikája-festmény terv

"Fenomén" az az megmutatkozás lenne a következő street art-ot beemelő festmény címe. A korsós lányt egy régebbi festményemből emeltem, emelem át. A kép színeiben és gondolatilag tér el az előzőtől, szerkezetileg azonban hasonló, annak egy további átfordítása, lenne.

Vitathatónak szánt,- tudott,- hitvallás

Michael Vincent Manalo

Napi rutin, hogy az interneten végignézek képzőművészeti gyűjtőhelyeket. Ez a foglalatosság nagy élvezetemre van, és amikor megpillantok egy nekem tetsző festményt, rákeresek az illető művészre.
A jobb munkáit elmentem, és néha felkerülnek ide is. 
Az első élmény, amikor kiválasztok valakit, nálam sem szokott sokkal több lenni, mint hogy valaki átlépte az ingerküszöböt.
Régebben, amikor talán frissebb szemmel kalandoztam, több volt az azonnali lelkesedés, és akkoriban, mást sem tettem, mint saját  napi feldolgozásom, naplóm, végiggondolásom alá soroltam az újdonságokat.
Minap erről írtuk, hogy a tömeg kigyengíti az azonnali élményt, és elkezdődik az alapélmény-időszak csodakénti visszavágyása. Tehát van egy vágy, egy differenciálatlan elvárás és erre az élmény-elvárásra várakozás. Talán itt le is áll a dolog, még akkor is, ha az illető valamennyire érdekelt művészeti téren.
Én ezt nem tehetem meg! 

Akkor sem tehetem meg, ha ennyi idő után elsőre, a képi megoldások nekem is ismerősek valahonnan, látom a képi világtendenciákat és talán kategorizálni is tudnám, dolgozatokat írni és felsorolni fiókokban neveket, műveket. Ez sem mellékes dolog. Ez a feladata egy művészettörténésznek.
Én becsülöm a művészettörténészeket, ha nem merevednek bele, saját legvirágzóbb korszakukba, nem hivatkoznak már régen felülvizsgált, aktualitást vesztett filozófiákra. Nem hivatkoznak, bár azt a zseniális esetet is el tudnám képzelni, ha ezt egy olyan, időből kizuhant művésznél tennék, aki mondjuk a világháború utáni korszak valamelyik iskolája szerint fest.
Nem  művészeti irányzatok időbeli sokféleségével van gond, hanem amikor egy vonatkozás ismétlésén, nem jut túl valaki. Ez a vonatkozás, pedig semmiben nem haladja meg, az eredet teljesítményeit, tehát semmi sincsen bennük a mai magas kultúrából.

Használhatnék kevésbé drámai kifejezéseket, sarkításokat. Mert amit itt leírok, az sarkítás. Senkitől el nem vitatható, hogy szemléletileg régebbi korszakok gondolati szintjein élje meg jelenét, és önkifejezésében ne hidakat akarjon teremteni. Az önkifejezés egyetemes jog kell legyen.
A múltban élők is a jelenben élnek, és megtalálják, megtalálhatják saját közönségüket, akiknek képesek mondani valamit, az az egy jelenhorizont olyan rugalmas, hogy más jelenekkel átszínezhető.

Tehát az ítélet, hogy nem az én jelenhorizontomon belül felbukkanó képeket látok magam előtt elvonulni, egyfajta relatív vaksághoz, érdektelenséghez vezet.
Még saját horizontomon belül is ismétlődésekkel találkozom, ismerős víziókkal.
Mivel  képek újra-teremtése napi gyakorlat, már első ránézésre tudom, van előzetes tudásom, hogy az ismerős vizuális tematizációkban van valami eredeti egyéni ötlet, vonás. Ez a vonás talán csak annyi, hogy új-módon fejt ki egy régi igazságot, vagy a saját -és tulajdonképpen minden más, eltérő horizont alapján megkérdőjelezhető valóságomban,- felhívja valami aktualitásra a figyelmemet. 

Így lehetséges, hogy egy konzervatív, napi szinten közérthető, nagy technikai tudással megfestett mű, számomra használhatatlan, viszont egy látványközhely-gyanús konstrukcióban előbukkan valami.

Az is lehet, hogy a kép igazsága is ismerős, talán maga a megoldás is, mégis valamely fontos korszakstruktúrához kreatívan társítható.

Michael Vincent Manalo munkáit festményeknek néztem, -talán részben azok is,- és amikor a szerző nyomába eredtem, meglepetten láttam, csaknem mindegyik alá az van írva: fotó-manipuláció.

Tulajdonképpen értem, ez olyasmi felvállalása, amihez képest  köznapi gondolkodás fáziskésésben létezik. Mert  fotó alatt valóságdokumentáció mechanikus rögzítését értjük, festészet alatt, pedig egy talán nem is létező, gondolati és kézügyességre épülő olajfesték bravúrt, ami mégis csak ismerős témákba, vallásba, mitológiákba, rogyásig ismételt portrékba és tájképekbe torkollik.

Azt gondolom, ez a patikamérlegszerű besoroláskeresés fontos is lehet, azonban eltakarja a valódi kérdést. Vajon egy kép megragad e engem? Vajon egy kép mechanikus rögzítése a külső világ rögzítési-típusai között, vagy kreatív útkeresés a történetileg adott jelenben?!
 Duchamp korszakos hivatkozási alapunk. 
Duchamp  ötletben,  gondolatfestészetben és nem  vászon előtt izzadásban hitt. Az ecset csak lényegtelen eszköz.  
Kérdés, hogyan tudunk az agyunkkal festeni?!  

Félműveltségem okán

Ez egy régi történet. 
Kezdjük onnan, hogy  évtizedekkel ezelőtt, egy intézmény rám-nézve undorító működéssel, -bár ez akkoriban nem volt olyan ritka,- belső informális kommunikációs csatornái, hírképzése kapcsán félműveltnek minősített.
Akkoriban ez bántott, és egy barátom, kinek elpanaszoltam, azzal segített helyreállítani az egyensúlyt, hogy azt tanácsolta:
- Belegondoltál, mit jelent az, hogy félművelt?! Egyáltalán, mit jelent az, hogy művelt?! Mert én nem igazán tudom, mi mihez képest az ami.
Igaza volt, mert ugye  műveletlenhez képest  félművelt, óriási előny.  Akkoriban még létezett az általános műveltség körölbeli képzete, vagy is aki az érettségi humán tárgyai kapcsán beszélgető partnerként szóba jöhetett. 
A minősítés kompenzálása, még is részleges lehetett, hiszen hihetem én azt, hogy szép, jó, okos vagyok, ha az engem meghatározó környezet nem így akarja hinni. Az engem minősítő potentát, lehet bármekkora tuskó, ha kompetenciális helyzete, hatalma révén, be tud taposni  hierarchia neki (nekik)  megfelelő szféráiba.
 Nem akarnám mindezt túl magyarázni. Szerintem efféle lelki élményekre egészséges psziché, demokratikus társadalom, elégséges gyógyító erővel bír. 
Mindez onnan jött, hogy ma már egyre rövidebb idő alatt veszem észre, ha valaki magam-alá szeretne vinni, azonban saját értékeim tudatában, mégis szüntelen felülvizsgálatra szorulok.
Igen gyakran kiderül, saját tisztázatlan dolgaim, helytelen világnézeti mechanizmusaim akadályoznak, gátolnak továbblépésemben.
Ha valamit szeretnék és nem tudom elérni, akkor gyakorta külső falakat keresek és nevezek meg, pedig lehet, az egész struktúra elengedése, vagy pedig más kulcspontokra való átrendeződés segít.

Lehetséges műveltségemhez képest, mindig is félművelt maradok... Vállalható!

Fordító

Rékai Zsolt:Fordító (street-art sorozat)

Egy Meghívó

Jarmeczky István, kedves festő ismerősöm, meghívót küldött a Vigadóban A művészet rétegződései - Le latitudini dell'arte című magyar - olasz közös kiállításra, amin 3 nagyobb festménnyel szerepel. Nagyon sajnálom, hogy nincsen nagyobb mozgásszabadságom, ám reménykedek, talán egyszer változik a helyzet, és a művészet íránti elkötelezettség, még nagyobb helyet kaphat az életemben.
Mindazonáltal ez egy napló, és itt az szerepel, aminek jelentőséget tulajdonítok.

"A művészet rétegződései
Le latitudini dell’arte


A művészet egy olyan érintkezési forma és egyben lehetőség, amely impulzusokkal telített kontaktust teremt az alkotó és a befogadó között. Az egymás közötti szellemi kapcsolat megteremtésének esélyét nyújtja.
Kitágítja a teret és az időt!
Az alkotás a kornak, egyben az alkotónak a története. Valóságuk, hitelességük, egyediségük azzal méretődik meg, hogy képesek- e, tartalmat közvetíteni. Láttatja a láthatatlant, bemutatja a megfoghatatlant. Épít a képzeletünkre, amelyet a mű megértéséhez igénybe is vesz!
Egyéni módon, szuverén megközelítéssel, saját eszköztárral, mégis egyazon indítatásból vallanak művészetükkel a világról, amelyben fontos számukra az alkotás igaza és valósága, fontos számukra a megértetés, amelyet az alkotásukkal teremtenek!
Ez a művészet mágikus ereje!

A kiállítás kurátorai:
Simonffy Márta
Viana Conti
Virginia Monteverde


Szervező: Magyar Képzőművészek és Iparművészek Szövetsége
A kiállítás 2017. augusztus 10. és október 8. között látogatható.

A tárlat a Magyar Művészeti Akadémia támogatásával valósult meg."

Időpontok
2017.08.10. - 2017.10.08.

(A rendező honlapjáról)

A hely igen exkluzív. Íme néhány szintén Net-ről letöltött fotó.

Átfordító

Tényleg igaz az, hogy van egy festési szakasz, amikor célszerű a vásznat fejtetőre állítani az állványon. Ekkor, nem a megszokott részletösszefüggés látszik, hanem az felbomlik, és ismét látjuk a részleteket, vagy talán új asszociatív kapcsolódásokat is. Bárhogyan is áll a dolog, olyan hibák mutatkoznak meg, amelyeket egy végső készültségi fok mellett, már nem is nagyon látunk. Ezeket a hibákat talán éppen az összhang rejti el, és még ezzel együtt is van, amit csak később látunk meg.
Nem tudom, hogyan működik ez a kvázi festészeti vakfolt, és mi okozza, hogy amit addig nem láttunk, az egyszer csak nyilvánvalóvá változik.
Ameddig szárad a kép, van idő nézegetni, és utólag belenyúlni.
Nagy ritkán olyan is előfordult, hogy a már megszáradt lakkra új réteget festettem. Ez nyilvánvalóan tilos, bár egy későbbi új lakkozás teljes hatást eredményez. Gond majd száz év múlva lesz, amikor restaurátor eltávolítja a besárgult védőlakkot, és rájön, van egy festékfolt, ami alatt más részletek rejtőznek. Legyen ez az ő gondja, és adná az Isten, hogy egyszer efféle szakmai gondot okoz, néhány korai festményem.
Nem is erről szerettem volna beszélni, hanem az első, -csaknem elkészült- Street art sorozat darabjáról.
Mielőtt megmutatnám, azt aminek  grafikáját mutattam,- röviden le szeretném írni, mi látszik.
Tehát van egy utcai falfestmény, ami előtt ócska gumiabroncson,  fiatal, mezítlábas lény ül.
A falfestmény egy elnagyolt ám látványos, fekvő nőalakot ábrázol. A felület tiszta, átlátható, absztrakt.
Az előtte ülő lány szintén enyhén grafikus, bár az élő részletet ő valósítja meg. Az őt körülvevő szemét, szintén más típusú, elnagyolt grafikai elvonatkoztatás.
Tehát adva van egy ülő lány, aki egy fekvő nővel áll kapcsolatban. Mindkettő statikus, mégis, amikor belépek a festmény belterébe, arra kérdezek rá, hogy  festményháttér, amiből a főalak szellemi környezetére, szituációira asszociálunk, mit is jelent.
Azt mondhatnánk, a fizikai valóság reciprokját is látjuk. Azután rájöttem, a reciprok fordított, és ami megragadható még, az egy belelátott fél mozdulat.
Tehát a grafikus (elvonatkoztatott) szemét közepette megjelenített, igen csak differenciált lányalak
további morfozis-lehetősége van a falon.
Ameddig festettem, tartózkodtam még az ilyen mélységű értelmezéstől is. Hagytam, hogy  előzetes tudásból kibontott kép élménnyé változzon és hason.
Azt gondoltam, ez egy jó kép, mert titokzatos. Aki ránéz, szavak nélkül is érti, vagy  tudattalanja jelzi, hogy érteni sem kell, mert a dolog hat és működik.
Valójában nem  reflexiót akartam elkerülni, hanem az eddig jelenlévő tudatosítási kényszer továbbvitelét.  Címadásnál megértettem, hogy ez teljességében nem lehetséges, a befogadó megteheti, hogy nem alkot újra, csak felületi élményt, hatást merít.
Mert a látványban minden benne van. Ha megmutatom a festményt az elég.
És nem is ez a tudatosítás, absztrakció, különböző szintű olvasatok és azok kapcsolatának vizsgálata, ami igazából gond.
Gond akkor van, ha  festmény valami másról beszél -a maga nyelvén,- mint amiről én... 

Már minden volt?!

Bodoni Zsolt festménye

Meglévő, hasonló életérzésről szeretnék beszélni, amit szerintem minden korszakban érezhettek művészek és nem művészek. 

Ez a telítettség érzése. 

Az az érzés, hogy már minden volt, minden elénk kerülő dolog már létezett,  hasonló valamihez és levezethető valamiféle eredet irányába.

Természetesen (többnyire) nincsen kimutatható eredet, csak kreált felbukkanási hely, vagy ilyesmi.

Első ízben filozófus barátom beszélt erről a jelenségről.  Fiatal korában eredményeket ért el Helikon irodalmi pályázaton, és azóta  kísérti az irodalom. 

Kisérti, már csak azért is, mivel  másik, második bölcsészeti végzettsége szerint, magyar tanár.

 Arra hívta fel  figyelmemet, hogy ma már nem lehet igazi történeteket írni, mivel  világ minden részén hasonló dolgok történnek. Az irodalom ezért nyelvi bravúrokkal kísérletezik, mikrórealizmussal, stb.

Rengeteg a hasonló, középszerű alkotás.  Érthető, hiszen az irodalomnak is van populáris tömegtermelése. 

Ami nem ilyen, az  viszonylag szűk réteg szellemi igényét elégíti ki.

És mégis! Időről-időre megjelenik egy-egy könyv, valami olyan, ami nem volt még. Olyanokat mondanak ki, amiket érzékeltünk, de szavunk még nem volt rá.

Mindez úgy jött elő, hogy Krisztián, - galérista ismerősöm,- meghívott  pohár sörre. 

A sörhöz szakmai beszélgetés  társult.

-Úgy érzem, már nem látok eredeti festményeket.-mondta. -Végignézem  kortárs festő munkáit, és mintha a nyolcvanas évek elevenedtek volna meg.  

Jó lenne valami  új, akár szobrászatban, akár festészetben.

 Telítettség érzése, néha nálam is jelentkezik. Jelentkezik, de nem ebben a formában, hiszen van képzőművészeti gyakorlatom. Gyakorlat eleve vizuális kutatás.

 Festményekben szintén felfedezem,  letűnt szellemi korszakok felélesztését. 

Posztmodern jelenség, hogy ebben a korszakban, minden más korszak megjelenhet, és meg is jelenik. 

Tudni kell észrevenni  ötvenes éveket idéző informel ködben az ötletet. (Már ha van benne.)

Minden korszakban ott van, a következő korszak megelőlegezettsége. 

A művész, aki  jövő számára szeretne dolgozni, behatárolja a valójában behatárolhatatlant, a magas-kulturális horizontot. Ez alapján rak egy tétet.

A tét (életmű) néhány művésznek bejön,  többségnek nem. 

Krisztiánnak Bodoni Zsoltot említettem, aki hazánkban ismeretlen világhíres művész. 

Ahányszor ránézek  festményeire, azok  ismerős mivoltuk ellenére, új élményt jelentenek. 

Bodoni Zsolt festménye 

Nyelviségen túl...

Mit értek nyelv-utáni állapoton?!
Nem feltétlenül és kizárólag  posztmodern terminológiát. Ezt a kifejezést átemelem  világnézetemre, saját fejlődésemre utaló szerszámos-ládám eszköztárába.
 Művészet azért nyelv-előtti és nyelv-utáni, mivel a műalkotás előzetesen differenciált élményből merít,  kreativitás nem logikai, hanem képi és érzelmi agyféltekéből merít, és kibontás nélkül is intelligens. 
A nem metafizikai, hanem lételméleti megközelítés, hogy a fontos tárgyakhoz közmegegyezéses tartalmak nélkül közelítsek, és azt pillantsam meg, ami önmagától megmutatkozik.
Ez kijárat  sémák nélküli világba, oda ahol  komplexitás, nem nyelvi redukció után ölt testet, nem abban nyeri el végső használati értékét, hanem az emberi élmény intenzitásában, az igazság megmutatkozásában, ami nem mozdulatlan, nem is felmutathatatlan, viszont eszköztárát tekintve inkább képi, érzelmi, mint nyelvi, logikai, redukált.
Mint tudjuk az esszé is szívesen alkalmaz szimbólumokat, hasonlatokat, analógiákat. Úgy ábrázol, hogy nem mennyiségi, tapasztalati vagy matematikai leírásokkal operál, hanem érzékeltet és rámutat.
Megmutatom  tárgy körülhatároltságának, kapcsolati dominanciáinak viszonylagosságát, és cseppet sem bánom, ha holnap ugyanarra, más fényszögből látok.
Szerintem egy festményt nem lehet metafizikával megragadni, még akkor sem, ha képzett szaktekintély teszi. Erről volt szó, minap.  Nekem már az is öröm, ha egy megnyitón valaki, nem akar lényegi megfogalmazásokkal rávenni, hogy ugyanabban a vizuális kalodában lássam a világot.
Sajnálom, de filozófia nélkül, metafizikával nem azt látnám, amit látok, tudatosítás nélkül csak élmény és puszta metafizikai ítélet marad.  Nyelvi reflex nem megspórolható, azonban szerszámos-láda, nem pedig eszköz valami alátámasztására, valaki meggyőzésére.
Egy festmény ha jó, elégséges. 
Nyilván nem lenne autentikus az sem, ha nem tudnám megfogalmazni, hogy mit is csináltam, de ez igazából rám, vagy szűk környezetemre tartozik. 
Nem hallgatok arról, amit tudok, de azt vizuális nyelven mondom el. 
Minden más maradjon rejtélyes, titokzatos,  újra alkotott, ismételten megteremtett.

Mi az ami igaz ?

Fogalmam sincsen, kell e filozófiai átlátóképesség, ahhoz, hogy valaki igaz képet fessen?! Az igaz szó önmagában semmit nem jelent. Az igaz szó csak kontextusba helyezve az ami, és talán az eltérő nézőpontok elégségesek a módosításhoz. Nincsen örök igaz, csak mereven kijelölt határok.
A matematikai igaz is lehatárolt peremfeltételeket igényel, és lehet egy matematikai rendszer ellentmondásmentes, ameddig egy másik, eltérő rendszer is az, de a kettő soha sem vegyíthető.
Ha valaki  közmegmeggyezést, egzisztenciális érdekeket követ, neki más lesz az igaz, mint annak, aki a határokat szeretné feszegetni, mint aki "át szeretne jutni a horizonton."
Talán saját magamat is korlátok közé szorítom, amikor azt gondolom, hogy a posztmodern korszak, modernre gyanakodva tekintő, azt meghaladni akaró törekvését, a lételméletet irányadónak tekintem.
Talán meg kell értenem, hogy aki intézményes keretek és érdekek mentén tekint rám, annak én is deviáns módon hatok.
Mindebből annyi következik, hogy a festő útja egyéni út, és az intézményes alkuk is kérdésesek. Mindenki annyit vállal, amennyit el tud viselni, amennyi mellett  nem fagy bele egzisztenciális érdekekbe, ha az egzisztencia alatt anyagi, metafizikus kereteket értünk, nem pedig létkereteket.
Lehet, hogy nem abból élek, hogy festek, és a megélhetésem közelít a modern rabszolgasághoz, a társadalmi elviselhetőség határaihoz, és mindez egy történeti, politikai, politológiai aspektust generál, miközben művészeti szempontból igyekszem a leggyorsabb fejlődés lehetőségeit fenntartani.
A helyzet sarkításokkal leírt, és talán holnap már nem is így látom. 
Azt azonban látom, művészeti szempontból ahányszor megalkudtam,  végül mindig paradigmát eredményezett. 
Ugyanakkor   szabad tétek is bizonyulhatnak tévedésnek. 
Egy igazán jó festmény (pedig) nyelv-előtti, vagy nyelv-utánin természetű. Adódik, hogy nekem a nyelv-utáni lesz a kézenfekvő.