Belépni túl-fénybe

 Következő festmény, aminek megfestéséhez a hétvégén fogok, bizonyos értelemben, lazán véve, a "Lehetetlen beérése" folytatása is lehetne.
Ahogy szemügyre vettem  meglévő elgondolásaimat, ki lehetne szedni közülük egy sorozatot.
Mivel fiatal lányokról van szó, előfordult már, hogy félreértették a dolgot, de ezzel itt most felesleges foglalkozni.
Illetve, ha már szóba hoztam, a Pécsi Egyetem egyik kutató pszichológusa előadásán halottam, a férfiak, függetlenül a korosztálytól, azért vonzódnak a fiatal nőkhöz, mivel ösztön-késztetés szerint, azok alkalmasabbak, és lehetőség szerint több utódot képesek világra hozni, mint az idősebbek.
Ezért van az, hogy sztárokban is a sima bőrű, baba arcú nőket preferálja a tömeg.
Nos ez egy meglehetősen biológiai megközelítés. Nincs is baj azzal (ezzel), ha a mélyben ez munkál, és erre rárakódik a kultusz.
Kultusz az, ami  kulturáltságomból is következik. Nem egyszerűen fajfenetartó, szexuális vonatkozás dominál, amikor elhívok valakit étterembe, moziba, színházba. Nem egyszerűen a nőstény érdekel!
A lény érdekel, a teljes személyiség. 
Természetesen és valóban,  fiatal lányok lét-potenciálja nagyobb, amit az (öröklött) intelligencia tovább fokozhat, hiszen megnöveli a választási lehetőségek számát. 
Most lépjünk tovább kissé.
Mindig tekintetbe vesszük  szimbolikát, amikor festésről van szó. Régen voltak szimbólum szótárak, de ma ez felesleges, hiszen az álom analógiák naprakész fordítási lehetőséget kínálnak.
Álomban  nő Anima vonatkozás, a férfi érzelmi teste. Az álomban megjelenő nőalakok saját szituációinkat mutatják, és ha ezek fiatal lányok, az érzelmileg, intuitive, akár művészeti vonatkozásban nagy, ám de beérésre váró lehetőség.
Van valamink amit fel kell nevelni, gondozni szükséges.
Azt, hogy hogyan viszonyuljunk, mindig az álomszituáció (kép környeztet) dönti el.
Nem mondom, hogy a két vonatkozás nem egy, vagy egyik aspektus nem hordozza a másikat.
Viszont aki a metafizikai világba gyökerezett, a köznapi gondolkodásba, az redukál. Az csak egyetlen vonatkozást tol előre, és nem is ritkán a leg szerencsétlenebbet. Azt amiből profitálni tud, vagy hatalmat meríthet. Azt ami őt dominánsnak tünteti fel.
De mi most nem "akárki" mentalitását elemezzük.

A következő festmény elgondolását Lilla választotta ki, ő javasolta megfestésre. Más képeket is preferált, ezzel befolyásolva  létrehozási sorrendemet.

A vázlatot nem tudom megmutatni, mert az elképzelés nem teszi lehetővé. Megmutatni nem tudom, de leírni igen.
Két kislány fogja egymás kezét. Háttal láthatóak. A fiatalabbon lila fürdőruha, a másikon sötétkék.
Minden elmosódott a túl-fényben, nincsenek éles körvonalak.
Nyilvánvalóan  tengerparti környezet,  vakáció hangulata ragyog elő.
A kép idealizált, szép. A kislányok talán testvérek, talán barátnők. Lényegtelen. Az együttlét, a szeretet fontos. Közösen lépnek be  túl-fény nem differenciált képzetes vonatkozásába.

Lehetetlen beérése

Rékai Zsolt: A lehetetlen beérése (Festés 4.0) 61 x 71 cm

Csak asszociatív kapcsolat....

Az első személyes ismerősöm Csorba Győző volt, akiről könyvtárt neveztek el. Akkoriban, húsz évesen verseket írtam, és ismertem a Megyei Könyvtár igazgató helyettesét, akin keresztül kapcsolatba kerültem az akkoriban híres költővel. Győző látta, hogy érnem kell, és azt mondta a dudás szakmához kell a pokol is.
A pokol jött, de dudás aligha lettem.
A pokol része, vagy oldal,  korábbi külön tanáros élménnyel kezdődött, aki egyszerre vagy tíz gyerek rémálma volt. Na nem  kiugrott szadista pedagógusokról akarok mesélni, hanem a Grastyán gyerekről, aki szintén ott kínlódott velem együtt.  Orvos apjának volt egy bogárhátú wolksvagen-je. Ö is vette a francia PIF képregény újságot, és emlékszem vasvillás ördög rajzára. Az ördög villámlott és az volt aláírva: Bimbula a vihar ördöge.
Nos később az ö apukájáról agykutató központot neveztek el.
Anett internetes ismerősöm volt, és nagyjából általános iskola végétől főiskolai felvételi időpontjáig fűzött hozzá beszélgetős viszony.
A kislány nagyon okos, eredeti teremtés, viszont sorra elbuktak irreális életkísérletei. Akkoriban zavartak  kínos  történet-kimenetelei, pedig olyanok nekem is voltak. Kíméletlenül szembesítette önmagát azzal, hogy nem lett hires zongorista, hogy a barátainak nem annyira fontos, mint ahogy képzelte, hogy  televíziónál koránál fogva nem lehetett riporter, legfeljebb kávét főzni vették volna fel.
A szülei orvosnak akarták, mivel  nagypapa híres orvos volt, és Anett körül ott voltak a relikviák. Küzdött az elvárással, csinálta is volna, de nem bírta a vér látványát. Végül maradt tanári pálya, és egy találkozási ötlet, ami rajtam bukott el. 
Eszembe sem jutott volna az egész, ha ismerősöm nem a Szentágothai kutató központba megy dolgozni.
Mert, hogy Anett nagyapjáról is kutatóközpontot, intézményt neveztek el.
Csoda e, -hogy bár utólag,- de valahogyan Anettet is a "Lila fejdíszes kislány"  -munkacímű festményemhez kötöm.
A munkacím és végleges cím valójában egy, felszín és mélyebb jelentés egysége. " A lehetetlen beérése".
Anett néha eszembe jut, és sajnálom, hogy nem találkoztunk, és azt is, hogy azután megszakadt a kapcsolatunk. Talán így szép.
Amúgy  festmény és most elmesélt történet kapcsolata asszociatív. Mint már említettem ez a festmény eltávolít mindent magától ami ténylegesen nem kapcsolódik, nem része  festmény szerkezetének. 

Szentágothai János kutatóközpont (internet)

Művészetek háza - Tám László dia estje

Tám Lászlóra még ifjú koromból emlékszem, amikor a diaporáma újdonságnak számított, és magam is lelkesen fényképeztem.

Ezúttal Jávorka Csaba festő szólt, hogy Tám anyagában róla is lesz egy blokk.

A Széchenyi téren már javában karácsonyi a hangulat, és ehhez passzolt a fényképek szakrális jellege.

Lillát is elhívtam, és így az este jól sikerült, bár kissé fáradt voltam az egész napi rohangálás után.

Jávorkának Március 7.-én lesz kiállítása a Zarándok Galériában, aminek megnyitója szintén a művészetek házában lesz. 

Némi kis antiszocialitás....

Ezek a bejegyzések tréningek. Szoláris, megvilágító, vagy pedig körülhatároló, bebolyongó, derengtető gyakorlatok, mivel azt képzelem, hogy a tudatos tartalom lekerülve a tudattalanba, elérve a "kreatív-ént" növelik az elkövetkező késztetések, vizualizációk intelligens komplexitását. 
Természetesen  újrarendeződő anyag így ösztönökhöz, érzelmi energiákhoz, irracionális egymáshoz rendelődésekhez (is) kapcsolódik, emberi tartalmakhoz és viszonyokhoz.
Ezek a tréningek tehát, jobb, érdekesebb víziók inkarnálásához szükségesek. 
Mindez úgy jutott eszembe, hogy szociális környezetemben van egy személy, (több is, de csak egyet érintünk,) aki sikeres, és ennek okán, tudja a tutit. 
Amikor beszélgetni szerettem volna vele, kijelentéseket tett, olyanokat, amelyek általános érvényűek, másra (véleményemre) pedig nem volt kíváncsi.
Itt kezdődik  tanulság. 
Nem mondtam neki, hogy baromság amiket beszél. Lehet, hogy világlátása neki elég, de én nem tudok mit kezdeni vele.
Azért nem mondtam, mert úton vagyunk, mindenki más szakaszban. 
Azért nem mondtam, mert bár üres látványt fest, tájakat és virágokat, azokat azonban egyre javuló technikával.
Nem is mondhattam neki, mivel  piac ezt az együgyű felszínességet vissza igazolja, és attól mert valaki ilyen, más téren még képes lehet szocializálni, akár szerethető. 
Ö a festő "Akárki"! Heidegger-i értelemben az.
Rossz következtetéseket vont le később, és  barátságos kezdeti odafordulást, csúnya ítélettel, beszólással honorálta.
Ilyen esetekben megengedek magamnak némi reflexiót.
Ez csak akkor megengedett, ha  illető mindezek után légneművé változtatható, mert ha továbbra is köt, akkor van bennem valami hasonló, ami fogva tart. 
Persze itt a példa. 
Van valami bennem, mert saját lényem ellenpéldájának hoztam ide.
Mindez arról jutott eszembe, hogy fényképein látom a  gondosan kikészített festékeket, sorban mint amit vonalzóval raktak elő, látom a hatalmas és precíz rendet, meg mindezek foglalatát. 
Látom a mérhetetlen konformizmust.
Mindez úgy jutott eszembe,  Lilla segített rendet rakni  műtermemben, és elrakott néhány eszközt, szögbelövőt, vászonfeszítő fogót. 
Fel kellett hívnom, mert ami  rendetlenségben megvolt, azt  rendben nem találtam meg...

Kit hogyan lehet kiállításra csábítani...

"Győrfi András szavazást hozott létre.
3 órája ·

"Miért is jönnek el többen egy kiállításra? Ez foglalkoztatja az alkotókat, többek között. W.P. barátom vodkát osztott és tányérokat lehetett falhoz vágni. Én mindig is a félmeztelen lányok bevetését helyeztem előtérbe. (sosem alkalmaztam). Legyen ma egy vicces szavazás, jó!
Amúgy köszönöm az ötleteket.
(ígérem jó festmények lesznek a falakon:)"

Válasz

"Zsolt Rékai Nekem is lenne egy ötletem:) A kiállításon csupa olyan festmény lógna a falakon, amelyeken látogatókat megbűvölten néző arcok, alakok volnának láthatóak. Így végre a nézők (látogatók) érezhetnék magukat alkotásnak, a figyelem központjának. Addig áthalnának a figyelem középpontjában ameddig szeretnének, fordítva amúgy is elég tíz másodperc!! :) ( Ez persze csak tréfa:) Van aki 15 mp-is el tud tölteni egy műalkotással... És magamra is veszem... Saját képeimmel kapcsolatos tapasztalat!! :)"

Rékai-pixelek világa

"Havas Művészeti Ügynökség és Galéria / Havas Art Agency and Gallery

Oldal (kedveled) · tegnap · szerkesztve · 

A Rékai-pixelek világában is kalandoztunk."

A beérhetetlen beérése (2)

A lány nagyon fiatal. Szépsége még nem a nőé, nem a serdülőé, de nem is egyértelműen a gyermeké.
Ennyi idős lányban -azon túl, hogy kora szépségét viseli,-még szinte semmi nem vonja el figyelmünket a lényiségről.
A külső megjelenés árulkodhat  lényiségről, a vonások önmagukban lehetnek megnyerőek, nyitottak, kedvesek, ám ezek tanult előfeltevések. A festészeti környezet a személyt (lényt, létezőt) szituációba helyezik, így belső viszonyulásairól nyerhetünk eligazítást, oly módon, hogy az efféle megismerés gyakran nem is tudatosul.
Itt a környezet meglehetősen sematikus, a színek bár hangolnak, nem dominálnak, vagy nem változnak nagyon fontos tényezővé, a lány vélhető fekete hajszíne, és a lila fejdísz ellenében.
A lila fejdísz archaizáló vonatkozás, ellentétben áll a digitális modernséggel, pontosabban posztmodernséggel.
A lila spirituális szín, de nem a szentség, hanem az antik jut eszünkbe. Egy antik szűz, amivel szemben egy mai kislány áll, aki igy nem éretlen, hanem a jövő lehetőségeit hordozó jelenlét.
A relatív időmozgásokat asszociatív módon nem igen tudjuk túlvinni a kiegyenlítések miatt.
Marad a jelenlét,  lét önmagába vett áttetszősége és egy ehhez mért válasz a nyitott szemlélő felé fordulásra.

A kép valóban az ami. Az amit látunk, érzékelünk, és mi nem tettünk mást, mint belekérdeztünk.
Vajon amit látunk szétcsúszik e a gondolati viszonylatainkhoz képest?!
Csak emberi, érzelmi viszonylatokig jutottunk, amit a kép tekintetében tekintettünk fenoménnek.

A digitális díszítés, a nem szétszóró felbontás, nem konkrét, metafizikus, egyezményes valóság irányába nyom, hanem belső jelenlét analízis felé. A kép dekonstrukciója, nem pusztán nyelvi sodrást állít elő, hanem képzeteset. Derrida hasonlata, gogy a dekonstruált nyelvi analízis mindig többet tár fel a létrahozóval kapcsolatban, mint ami annak szándékában volt, igaz. Igaz a képi sodrás vonatkozásában is.
Nem is vagyok képes pusztán Derrida vagy Heidegger analógiáját vegytisztán alkalmazni, de felhasználni, azon elindulni néha kulcs-szerűen lehetséges.
Amikor egy festményre az adott történeti kor lehetőségei szerint tekintünk, néha valami új, korszak szerinti kacsint vissza....

A beérhetetlen beérése (1)

                                         Rékai Zs. Festményterv (Festés 4.0)

Talán minden elképzelt cél, hasonlít valamihez, ami már egyszer körülményeiben megélt volt. Nem gondolom, hogy az egykorvolt feltétlenül valami beérése, odaérés volt, talán csak egy hely, ahol nem is a hely volt fontos, hanem amit akkor hozzá társítottam gondolatilag. 
Gondolatilag?!
Még a gondolatiság is félrevezethet. Talán valami, csaknem differenciált hangulat volt. Színek, lehetőségek ködvilága, elképzelt viszony csak bennem létező otthonossága...
Mert már eleve az volt  kérdés, mit tudok írni egy kislány portréjáról, mert amit írni tudok, az eleve ki van bontva, lineáris és nyelvi...
Ez a festményterv azonban az ami, -ahogyan az elkészült festmény is az lesz.
Vizualitás, és a nyelv titka, hogy amit mondok  tárgyról, az essen egybe  valósággal. 
 Nyelv és valóság egybeesése, azonban csak megszorításokkal lehetséges. A köznapi beszédben (nyelvben), ha azt mondom arany, tudatilag megjelenik valami sárgán ragyogó fém, ami értékes, amiről mindenki tudja, hogy  fémek királya...
De vajon ez az arany?!
Amikor tudósok említik az aranyat,  unciákról, karátokról és tulajdonságok felhasználhatóságáról cserélnek eszmét.
De vajon ez az arany?!
Az általános mindig absztrakció. 
De az elvont, metafizikai absztrakciók,  kiemelt lényegek mennyire fedik le  dolog különös, eredeti, egyedi voltát.?!
Ez a lány, lila főkötővel mint kép valóságos. De már az eredeti kép is másolat volt, amely talán alkalmas beazonosításra, egy elsődleges és ösztönös viszony kialakítására, de már régen leszakadt létezőről , nyom, vagy még inkább nyom nyoma... 
Baudrillard szimulakrum elmélete jut eszünkbe, aki szerint  posztmodern már eleve mátrix világ.  Valóságról alkotott képzetek nem erősítenek meg semmiféle vélt valóságosságot, sőt azt kiiktatják.
Festés 4.0 sodródás két világ, kétféle valóság között. 
Nem (is) arra kérdezek rá, hol van valóság és képzelet határa, hanem arra, miféle mozgás-lehetőségek uralják az emberi létet, és a jelenlét miként jelöli, határolja el maga számára, az előbukkanó fenoméneket.
Derrida nyom fogalma számomra (is) megnyitja  nyelvi sodrás lehetőségét. 
Amikor  valaki, saját létélményét  kommunikálva, törekszik metafizikai redukciókra, önmaga viszonylatairól szinte mindig többet árul el, mint ami szándékában állt. 
Bizonnyal lehet képnyelvi vagy vizuális sodrásról beszélni!  
Sok mindent nem is vagyok képes máshogyan megvilágítani, csak  átkódolással.
Baudrillard életműve nyilvánvalóan Derrida nyomelméletét és szimulakrum fogalmát bontotta ki és vezette be  posztmodern gondolkodásba, ugyanakkor tudjuk, hogy Derrida meg Heidegger-re épült filozófiájában, még akkor is, ha közben tagadta azt, amiből merített.

Kereszt baseball ütővel

Nemrégen meséltem erről a műalkotásról. Arról volt szó, hogy az Ezüstláz galériában Pál Zoltán szobrász mutatott egy okos telefonos képet a vele lévő hölgynek. Mivel érdekelt, nekem is megmutatta, és a nyerő kérdés az volt: "Mi ezen az alkotáson a "multi-kulti" jelleg."
Néhány másodperces rátekintéssel, -kisméretű képre,- csak  kereszt és baseball  ütő maradt meg, amin akkor bejegyzés szintjén elmélkedtem. 
Úgy adódott, hogy útban hazafelé a Pécsi Képcsarnokból, eszembe jutott eset és gondoltam ránézek a helyre.
A Trianon felirat már jelzi, hogy a keresztet erőteljesen hazafias szervezetek állították, és így az egész gondolati rendszer átértelmeződik.
Részben.
A vallás erőteljesen zárt gondolati rendszer, szimbólumaihoz nem igen szoktak fellazításos, újragondolásos módon közelíteni. Persze értem, hogy nem egyszerű kifejezni  mély magyarságot, mély vallásosságot és Trianon letaglózó jellegét, és ebben az összefüggésben az amerikai sporteszköz egyszerre kifejező és szimbólum idegen, igaz egy másik aspektus megnyitásával nem is annyira távoli asszociáció a "nemzeti-vallásos" szemlélet és multikulturalizmus egyetlen térbe határolása...
Hát én eddig jutottam...
Azért, ha már ott jártam, a közeli környékről készült néhány pécsi fénykép. 

Ismét polarizáció tapasztalása

Régi szokáshoz híven felrakom Tóth Laci fotóit is. Tóth Laciról már több ízben megemlékeztünk. Egyszer azt mondta valakinek, hogy ö nem szórakozni jött, hanem dolgozni. Neki feladata, hogy a város jelentősebb kulturális eseményeit rögzítse.

Így most belegondolva, némileg más, különös aspektusból én sem élem meg az összes kiállítást élvezeti élményként. 

Nem pusztán azért, mert Szulka Balázs műgyűjteménye, minden városból ismert , élő és nem élő "akadémikus festő" munkáiból merít, amely  immár letűnt korszak szellemi atmoszféráját idézi, hanem mert félmúlt szellemiségének túlélő vonala jelenlét is, amely viselkedésében és érdekeiben monolitikus. Na-mármost ez a szöveg  óhatatlanul kívülálló, és csak is saját felvetés, hogy ha a Nick betagozódásakor lehetséges lett volna a váltás, -ami lehetetlennek bizonyult,- akkor most mit írok?!

A tény, hogy a ténnyel óhatatlanul  kereskedelmi festészeti vonulathoz csapódtam, a monolit szemében saját felosztása szerint "az eladható amatörizmus, ami lefoglalja a piacot"! 

Persze az összes megélés ellenére tiltakozom a kategorizálási fiók ellen.

 Ott van a számomra sok tekintetben mértékadó Jarmeczky István festő, aki -bár tanárként működött,- túl értelmes volt a "grouppe" viszonyaihoz. Kívülállóként is jelen van kortárs múzeumokban, befér  "elitizált" galériákba, és így a számomra akadémikusnak nevezett monolit mellé, -jó értelemben odanőtt. 

Természetesen meg lehet kerülni ezt az egész élmény vagy realitás kategóriát, és akkor csupán arra kérdezek rá, hogy vajon minden városban így van e ez?! Arra kérdezek rá, hogy valaki jó vagy rossz festő....

Nos ez is túlmutat a számomra nehezen megkerülhető, tudatilag is negatívan ható  beállítódáson. Mert mindkét oldalon mutatkozik rendkivüli teljesitmény.